Netidők Blogtársaság

Tegye fel a kezét, akinek a kvarcóra szóról a folyadékkristályos kijelzővel ellátott digitális karórák jutnak eszébe! Lelki szemeimmel sok kart látok a levegőben.

Pedig a folyaddékkristályos kijelző (angol rövidítéssel: LCD – Liquid Crystal Display) nem egyenlő a kvarcórával. Gyanítom, hogy a magyar nyelvben ez a tévedés lett az alapja annak is, amikor a 80-as években elterjedtek a jellemzően Bécsből hazahozott digitális játékok, azokat a hasonló elven működő kijelző miatt kvarcjátékoknak hívtuk, pedig a nyugati világban LCD-game volt a nevük. A kvarc azért kell az óraszerkezetbe, mert ez a kristály egy elektronikus oszcillátorban nagyon pontosan tartja a rezgésszámát, és így alkalmas arra, hogy óraszerkezetek időalapját biztosítsa. Tehát ez a kvarckristály a digitális órában az áramkör egy eleme.

A képen az egyik első sorozatgyártott kvarcóra, a Casiotron. Csak az alapfunkciókat tudta, a dátum évszámát viszont csak 1970 és 2009 között lehetett beállítani. Kifutottunk az időből? :-)

Ahogy a SvájciÓra.com oldal történeti összefoglalójában olvasható, az első kvarcórát már 1928-ban elkészítették. Igaz, ekkor még nem léteztek a tranzisztorok (vagyis a mai digitális áramkörök alapját képező félvezető eszközök), így egy elektroncsövekkel megépített ruhásszekrény méretű, kétmázsás órát képzeljünk el, ami viszont naponta csak egyetlen ezredmásodperccel tért el a pontos időtől. (Fotót sajnos nem találtam a neten a berendezésről, pedig érdekelt volna a fizimiskája. Ha valaki talál, értesítsen.)

Aztán az első kvarcvezérlésű karórát a 60-as évek végén állították elő. Ehhez már nyilvánvalóan az volt szükséges, hogy az óra elektronikus áramkörét kellőképpen le tudják kicsinyíteni, hogy elférjen a karórában úgy, hogy még az óra mechanikájának is kellett a hely. Vagyis ezek még „mutatós” (azaz analóg kijelzésű) órák voltak. (Itt látható egy ilyen karóra belső szerkezete.) Hiszen ne feledjük, hogy ekkor még nem léteztek tömegesen (és így olcsón) gyártott LCD kijelzők. (Bár a folyadékkristállyal már 1911-ben kísérleteztek, és az első LCD display a ’60-as években készült, nyilvánvalóan kellett még pár év mire a 80-as évek elején találkozott a kvarcórák és az LCD kijelzők tömeggyártása egymással.)

Tévedés lenne azt hinni, hogy az LCD-re azért volt szükség mert olyan jól néz ki (egyébként szerintem jól is néz ki), hanem azért, mert igen kevés energiát fogyaszt, és így a karórák elemeit kímélő megoldáshoz jutottak a fejlesztők. (Korai LCD karórák.) Emlékszem még a kvarcórák azon generációjára, amelyekben pirosan világító LED-diódákból álltak a számjegyek – meg kellett nyomni az órán egy gombot és ekkor fénylett fel a számlapon a viszonylag pontos idő. A LCD kijelzős kvarcórák 80-as évektől számítható felfutását tehát az tette lehetővé, hogy 1.) ekkora képessé váltak ipari mennyiségben lekicsinyíteni és olcsón gyártani a karórákban működő elektronikus áramkört, 2.) a kvarc-kristályos oszcillátor is olcsó lett, ennek az lett az ára, hogy a tömegesen gyártott kvarcórák már csak viszonylag jártak pontosan, 3.) valamint olcsón gyártani az órák számlapját képező LCD kijelzőt.

Az LCD-s karórák tehát jó 29-30 éve vannak velünk, hamarabb terjedtek el és több emberhez jutottak el, mint a személyi számítógépek. Így vált a kvarcóra az első digitális tömegáruvá Magyarországon.

Szilágyi Árpád

December 3-án, pénteken délelőtt nagy esemény részese lehettem. A jövőre nyolcvanéves Jánosi Marcell mérnököt, a Budapesti Rádiótechnikai Gyár legendás magnótechnikai főkonstruktőrét az Óbudai Egyetem címzetes egyetemi tanárává fogadta.

Az oklevelet Dr. Tick József informatikai rektorhelyettes adta át Jánosi Marcell lakásán, Jánosi Marcell felesége, valamint Kovács Győző, az NJSZT Informatikatörténeti Fórum tiszteletbeli elnöke, dr. Kutor László egyetemi docens (az egyik legjobb magyar informatikai magángyűjtő!) és az én jelenlétemben.

Engem talán azért ért ez a megtiszteltetés – azon túl, hogy Győző és Kutor László eszébe jutottam -, mert Jánosi Marcell több nagy jelentőségű munkáját, így a világ első kazettás floppyját, a BRG MCD-1-et, valamint a BRG Calypso orsósmagnót a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum Műszaki Tanulmánytárában őrizzük.

Marcell bácsit Kovács Győző révén ismertem meg. Győző szakmai vezetésével 2003-ban rendeztünk egy kiállítást a Neumann-centenáriumra a Természettudományi Múzeumban a magyar informatika történetéről, majd ugyanabban az évben az Informatikai és Hírközlési Minisztérium épületében, a Dob utcában egy másikat a mikroszámítógépekről. Mindkettőben szerepelt az MCD-1, és az IHM-ben rendezett megnyitón ott volt a már akkor is betegeskedő Jánosi, a felesége kísérte el. Kovács Kálmán miniszter díszvendégként fogadta a házaspárt.

Egek, én akkor még egyetemista voltam, de az IHM-ben rendezett kiállítást gyakorlatilag én rendezhettem meg: meghatározó élmény volt. Utána a két anyagot egy vándorkiállítássá gyúrtuk, s Győző vezetésével végigvittük az országon: járt Sátoraljaújhelyen,  Szolnokon, Pécsett, Salgótarjánban, Székesfehérvárott és Budapest több intézményében, például az elvarázsolt Planetáriumban, ahol kezdő muzeológusként, 2004 őszén két hónapot tárlatvezetősködtem, több ezer gyereknek bemutatva a kiállítást az ezernyi villanykörte fényében pompázó, visszhangos körfolyosón.

Sok minden változott azóta: nincs már Informatikai és Hírközlési Minisztérium, és a tárgyakat őrző Országos Műszaki Múzeum is más formában működik már: 2009. január elsejétől egyesültünk a Közlekedési Múzeummal, s új nevünk: Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum.

Ami viszont megmaradt: azóta is az egyik legnépszerűbb, legnagyobb tisztelettel övezett tárgyunk Jánosi munkásságához kötődik. Ez az MCD-1 floppy, egy zseniális magyar találmány, amely egyben a magyar ipar egyik nagy kudarca is. De erről már nem Jánosi tehetett. Ő, az első, 8 inches hajlékonylemezek megjelenése után néhány évvel, 1974-ben szabadalmaztatta a kazettás floppyt, a közelmúltig használt 3.5-es mikrofloppyk ősét. Az érdeklődés hatalmas volt iránta, még maga Jack Tramiel, a Commodore-alapító is járt az országban, hogy ráleljen a floppy nyomára. Hogy mégis miért nem lett belőle Magyarországnak dollármilliókat hozó termék (csak egy kisebb, bár tetszetős széria a nyolcvanas évek elején), az már egy másik történet, féltékeny vezetővel, lassan mozduló vállalattal, csikorgó, bürokratikus gazdasággal.

Kovács Győző bemutatja az MCD-1-es floppyt a 2003. február 13-i műsorunkban

Jánosi Marcell így is a „bűvös floppy” atyjaként él a köztudatban, bár az általa és csoportja által tervezett és gyártott, remek magnók miatt szintén tiszteletet érdemel. Erről főleg Nagy Vilmos barátom tudna mesélni, a terényi Orsós Magnó Múzeum alapítója, akinek a gyönyörű, bársonyos, telt hangú Calypso orsósmagnó az egyik kedvenc készüléke, járja is vele az országot. Nemrégiben nálunk, a Tanulmánytárban is megszólaltatta Jánosi Marcell mestermunkáját, a Pick up! Hangszedők és hangadók című családi napunkon, ahol - az eredeti előadó jelenlétében  – Németh József táncdalai szóltak rajta. Az énekes is –és a magnetofon is nagy tapsot kapott.

Jánosi Marcellt most már szűkebb hazája, Óbuda – és az egyetemi szféra is elismeri, én pedig örülök e szerény, bölcs ember sikerének. Mert sok örömet szerzett nekünk a tárgyaival, melyekben még több lehetőség is volt, mint amennyit a körülmények lehetővé tettek. Jánosi sikere ennek ellenére a Budapesti Rádiótechnikai Gyár sikere is, ezt a cégéhez hűséges konstruktőr is így látja – és talán eljött az ideje, hogy a magyar ipar termékeit is átértékeljük magunkban.

Képes Gábor muzeológus