Pár éve már felmerült egyszer a pletykaszerű hír, hogy a tömörített zene - vagyis az MP3 - károsítja a hallást. Sokan csak legyintettünk ("micsoda badarság!") - de most kiderült, mégis van ebben valami, mert az MP3 lejátszókat használó tömegek kevésbé képesek már a hangok finom megkülönböztetésére. Vájtfülű barátunk, az örökké fanyalgó Gróf Miklós gondolatait olvashatjuk alább.
***
Nyilván már az eddigiekből is sejthető volt, de ma este végképp egyértelművé válik: kétségbeejtő, ódivatú pacák vagyok. Nem hogy a különféle kütyük, iPodok, okostelefonok és egyebek nem tudtak megbabonázni, de képzeljétek: zenét sem hallgatok úton útfélen, nincs a fülemben a kis izé, nem rejtőzik mp3,4,5,6 stb. lejátszó a zsebemben, HOLOTT világos: a fél Széchenyi Könyvtár zenei gyűjteményét hordozhatnám mp akármibe tömörítve. Azonban DIREKT NEM teszem. Szeretem átlátni a dolgokat, ha zene van, akkor ZENE szól, csupa nagybetűvel, odafigyelve, kizárólag az az egy de az végig, lehetőleg jó rendszereken, CD-ről vagy a régi LP-ről, teljes formátumban, még ha egy 30 éves Sony erősítő meg két agg Orion hangfal nem is tekinthető a hifi csúcsának. És igen, nálam még van CSÖND, nem szól álló nap egyfolytában valami, ami már fel sem tűnik, illetve a frászt kapom ha elhallgat, nem, a grófi anakronisztikus kastélyban a Szerző, nagy Sz-szel, meg az Előadó még megkapja azt, amit megérdemel. Ráadásul jogosan követelheti a figyelmet, elvégre Csajkovszkij, Beethoven, Bernstein, Oscar Peterson, vagy épp a Manhattan Transfer elég bonyolult és igencsak jó ahhoz, hogy HALLJAM is azt, amit elkövettek, nem egyszálbelű nyifegések tuc-tuc nyuffogása zendül fel odahaza ha kell ha nem..
Félreértés ne essék: nem vagyok hifi őrült, aki meghallja, ha két oda nem illő oxigénatom van a hangalak kábeleiben. Abba a hibába sem akarok esni, hogy elítéljem azokat, akik TUCC-TUCC-on nőttek fel, ez mindennapi zenei táplálékuk. De tény: a TUCC-támasztotta hangi igény lényegesen könnyebben kielégíthetőnek és mindemellett – a zenei élmény esztétikuma szempontjából - tömöríthetőbbnek tűnik, hiszen maga a zene, a közlésfolyamat bonyolultsága és dinamikai sokszínűsége sem ugyanolyan, mint mondjuk egy jó szimfónia esetében. És – mint kiderült – sajnos rombolja a fület, annak finom érzékenységét és leginkább: igényességét. Nehéz eset vagyok, mert sajnos elvárom, hogy Karajan vagy Riccardo Muti a megfelelő minőségben döntsék ki a közfalat hetente legalább egyszer, pláne ha John Williams dirigálja az E.T. főtémáját, annak is faltól falig full gyönyörben kell könnyekre fakasztania, különben minek az egész. Ezek a műfajok nem bírják ki igazán a napjainkra jellemző, állandó elérhetőségbe konvertált, ennélfogva jelentéktelenné degradált zene-zaj szerepkört, a mindig csak mellékesen zürcögő mennyiségi gondolkodást. A jó zene kiköveteli magának a tárhelyet - és tegyük hozzá: az ALKALMAT is, ahol az lehet, amiért valójában készült: ünnep, esemény, lélekemelő pillanat, gazdagon terített akusztikai asztal, ahol a fül boldogan dúskálhat a hangzatok gyönyörűségében. Ehhez pedig vagy teljes formátum kell, vagy egy jó lemezjátszó, ahol nem kell hetvenkét űrbéli mozdulattal eljutni az on-off kapcsolótól addig, hogy végre meg is szólaljon kedvencünk, amely már 30 éve ugyanolyan, nem frissül és nem is kér támogatásokat. És egy nyugodt hely sem megvetendő, ha HALLGATNI és nem használni szeretnénk a zenét.
Érdeklődéssel olvastam a hírt, mely szerint az egyik legjobb hangfalgyártó cég vezetője úgy látja: SÜKETÜL, vagy legalább is: kevésbé differenciáltan hall az mp-generáció fiatal csikócsapata, illetve – szerinte - lila gőzük sincs az igazi hangzás gyönyöréről a csontvázig tömörített nyaffogások fél nap után feledhető instant kivonataira rángatózva. Nem csodálkozom azon, hogy a hangfalak finom hallást igénylő értékelésénél e generáció tagjai nem rúgtak labdába. Nincsenek egyszerű helyzetben, nem csak a tömörítés hangzásbéli eredménye, de az „átlaghallgató” átlag-zenei tápláléka okán sem – már ha persze igazak tapasztalataim szerteágazó haveri köröm zenefogyasztási szokásairól. Hajmeresztő élmény amúgy normális barátaimmal – pl. a futárokkal – zenéről beszélni, tartósan több malomban őrlünk. Én meg mit látok a magam anti-júzer fülével? Emberünk ott áll 6574 darab mp-minimalizált tuccal a kis fekete dobozban, ide klattyint: TUCC, oda klattyint: egy másik TUCC, reggel 7.45 óta már további harmincháromezer TUCC-ot töltött le ki tudja honnan, ezért már kora délután sem tudja, hogy ez a TUCC egyáltalán megvolt e már, vagy egy forradalmian új TUCC, amelyet mindenképp meg kell mutatnia a barátainak, persze kizárólag a következő harminchat órában, mert különben már késő lesz, ósdi és feledhető. Ráadásul a fő sikerélmény napjainkban beszélgetéseim alapján: maga a letöltés, mondhatni ez a tevékenység életünk egyik legfontosabb szelete, már a lemezjátszóig sem tudjuk magunkat elvonszolni, talán már fel sem ismerünk egy lemezjátszót, de a net legtávolabbi sarkából, 15 milliárd terabitet fáradságosan odább taszajtva is képesek vagyounk előbányászni az ott tenyésző zenei egyenfazon legujabbra konvertált gyümölcseit.
És mindehhez ezeket a TUCC-okat – de akár Bach is lehetne, ebben az állandó töménységben majdnem tök mindegy – ezeket egyfolytában hallgatják ismerőseim. Mellettük zsibong egy kétmilliós nagyváros, de ők elszántan törtetnek előre mp akárhányas lejátszójukkal a fülükön az éppen aktuális de amúgy tök ugyanolyan TUCC-okkal adva ritmust a napnak, át villamoson, metrón, kereszteződésen, értekezleten, főnökön....
Miért zavar ez? – kérdezik többen felháborodva vagy érdeklődve? Gondoljunk bele: álló nap ki kell bogarászni a zajból a fülünkbe tuccogó TUCC-ot, vagy Bach-ot, vagy bármit ami szól... Merthogy mindig folyik mellette valami, ahogy ha belövöm a számítógépet, ott sem állok meg harmincnégy szimultán ablaknál alább. Ha jobban megnézem magunkat, lassan már szinte semmi nincs, ami kizárólag egymaga folyna és teljes figyelmet tudnánk neki szentelni.
És, mint megtudtuk: ráadásul ezek között az anti-lehallgatási körülmények között szól rosszul. Tömörítve, hiányosan.
Érdekes is lenne, ha jól tudna felzendülni.
Mert akkor gyaníthatóan beütne a katasztrófa.
Ugyanis egyszer csak: FIGYELNÜNK kellene rá.
Olyan újdonságot jelentene ez, mint a holdraszállás. EGY DOLOGRA FIGYELEK. EGY ABLAKOT hagyok nyitva; s csakis azon dolgozom. Ha ez bekövetkezne, usque két perc alatt derülne ki: milyen utánzattal is zaklattuk magunkat már évek óta, amióta belepréseltük a fél netet a tucc-lejátszó kézi készülékünkbe abban a reményben, hogy így miénk a teljesség...
És akkor - ha még nem egészen süket ugye -, az ember hazamegy és felteszi akár ugyanazt a tuccot egy igazi, anakronisztikus CD-játszóra, vagy előkeresi az ős-TUCCOT és LP-t húz elő, vagy csak hagyja a fenébe a kis kütyüt és elkezd bogarászni a nagypapa - született 1985-ben - zenei gyűjteményében.
Hihetetlenül izgalmas, amikor a nappaliban egyszer csak kiderül: hatszázzal több zenei sík, érzet, szín, árnyalat, dimenzió létezik, mp-tömörített, vélt "galaxisunk" pedig immár csak kis csillagképként hunyorog a hirtelen megtalált igazi hangzás, és remélhetőleg az ezzel együtt meglelt műfaji gazgagság vakító, fantasztikus teljességében.
TUCC.
Gróf Miklós
Image: Getideaka / FreeDigitalPhotos.net
Utolsó kommentek