Netidők Blogtársaság

Napi egy doboz cigi, 2-3 sör és 200 státuszfrissítés? Amerikai kutatók szerint nehezebb ellenállni az internet csábításának, mint az alkoholnak vagy a cigarettának. Ha éreztél már ellenállhatatlan kísértést, hogy azonnal megnézd a leveleidet vagy ránézz a Facebook-ra, akkor megkönnyebbülhetsz, a hiba nem benned van.

A Chicago University's Booth Business School kutatócsapata szerint – akiknek a kutatását nemrégiben a brit a Guardian ismertette – ugyanis az internet, elsősorban az e-mail vagy a közösségi médiumok, például a twitter olyan „alacsony költségű” kísértések, amelyeket könnyű kielégíteni, ezért igen nehéz ellenállni nekik.

A Würtzburg városban folyó kísérletben a kutatók arra kérték a résztvevőket, hogy egy kifejezetten csak a kutatás céljára használható Blackberry segítségével számoljanak be minden vágyról, késztetésről, kísértésről, ami éri őket. A kutatásban részt vevő 205, 18- és 85 év közötti alany hét napon keresztül napi 7 alkalommal kapott kérést arra vonatkozóan, hogy jelezze milyen vágyat, késztetést érez éppen vagy érzett az elmúlt 30 percben. A válaszadóknak azt is el kellett mondania, hogy milyen jellegű volt ez a vágy, mennyire volt erős, ellen tudtak-e neki állni és nem ütközött-e az más vágyakba.

A részleteket illetően ajánlanám a Guardian cikkét, itt csak néhány dolgot emelnék ki. Az egyik érdekes eredmény, hogy a média – ideértve az internetet – területén tapasztalták legmagasabb arányban az önkontroll kudarcát, míg a sportolási vágynak vagy a szexuális késztetésnek sokkal könnyebben tudtak ellenállni az emberek. A kutatást vezető Wilhelm Hofmann szerint a média „sikerének” az lehet az oka, hogy egyrészt nagyon könnyen hozzáférhető, másrészt úgy érzik az emberek, hogy „alacsony költséggel” jár, így nem gond, ha engednek a kísértésnek. A cigaretta vagy az alkohol esetében magasabbak ezek a költségek, mind pénzügyi, mind más értelemben, emiatt sokkal ismertebbek is. A média viszont, mint például az internet, szinte észrevétlenül képes „ellopni” sok ember idejét, ha nem figyelnek oda.

Pintér Robesz

A sajtótermékektől és általában a hagyományos tömegmédiától azt várjuk el mi, fogyasztók, hogy informáljanak a világ eseményeiről, tehát a média a tradicionális tartalomprodukáló információforrás, amely készen kínálja az információkat, a tudást, az adatok első számú forrásává vált. A modern világban ez a folyamat annyira előrehaladt, hogy a média hitelesíti a híreket, úgy is fogalmazhatunk Marshall McLuhan gondolatával élve, hogy a média maga az üzenet. A hagyományos média szerkezete ehhez jól alkalmazkodik, és a szerkesztőségi rendszer megszűri, kontrollálja az információkat, hangsúlyokat tesz ki, természetes működésével meghatározza a lényeges témákat, azaz tematizál. Mindebben a tevékenységi körben szinte monopolhelyzete van a média zárt szerkesztőségi modelljének, amely kevésbé vonja be a tartalomprodukálásba a befogadót.

Ebben a helyzetben a weben az igazi változást a web 2.0 világa hozta, amikor megjelentek a felhasználók, és elkezdtek szabadon, különösebb technikai, szakmai kontroll nélkül saját tartalmat produkálni. Egy ügyes blogger némi íráskészséggel, megfelelő felkészültséggel és jó témaérzékenységgel szerencsés esetben jelentős befogadóközönséget tud elérni. És hangsúlyozom, hogy mindezt adott esetben az újságírói szakmai környezet és ismeretanyag nélkül teheti. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy egy blogger gyorsabban, szubjektívebb hangvételben, esetleg az újságírói műfaji szabályok betartása nélkül képes informálni a közvéleményt. A gyakorlott, aktív, támogatott bloggerekből könnyen válik véleményvezér. A tartalomprodukáló felhasználó a szerkesztőségi, vállalati kötöttségek nélkül olyan témákkal, olyan nézőpontból is foglalkozhat, ahogy a hagyományos, meghatározó (mainstream) média nem. Azaz a web 2.0 világában már nemcsak a hagyományos média képes tematizálni a közvéleményt, hanem a blogok, a web 2.0 alkalmazások szerzői is.

A nemzetközi felmérések (pl. a Technorati elemzése: http://technorati.com/blogging/article/state-of-the-blogosphere-2011-part3/page-2/) szerint is hatással van mindez a hagyományos tömegmédiára, hisz már jól mérhető az is, hogy van a bloggereknek egy olyan, egyelőre még igen vékony rétege, amelyik hivatásos újságíróként vagy egykori profi újságíróként blogol, és akár pénzt is kap a bejegyzéseiért. Megjelentek tehát a felhasználók, a web 2.0-ás véleményvezérek és az egyszerű bloggerek a médiában, az ellenőrzött műfajú és információtartalmú, alapvetően nem interaktív, objektivitásra törekvő médiaműfajok lazulnak, és az interakció, a szubjektivitás irányába fordulnak.

Bódi Zoltán

| Még több lehetőség

Az vagy, amit megeszel - tartja a mondás. Az vagy, amit elolvasol - parafrazálhatnánk ezt a mondást. Mégis, miközben az étkezésükre egyre többen figyelnek oda tudatosan, ugyanilyen tudatossággal kevesen tervezik meg az infodiétájukat, vagyis, hogy milyen információkat fogyasztanak.

Ismerik a produktivitás mániákusokat? Akik a tennivaló-listák szervezésének és a feladatok minél hatékonyabb elvégzésének a folyamatos lázában égnek? Új és új módszereket találnak és próbálnak ki, hogy megtalálják a Tökéleteset? Úgy érzem hasonló lelkesedéssel kezdek rácsavarodni az infodiéta méltatlanul elhanyagolt területére. Vajon hogyan lehetne a leghatékonyabb, legszínesebb infodiétát összeállítani, tehát kialakítani egy olyan szisztémát, aminek segítségével folyamatosan naprakész maradhatok a világ engem érdeklő dolgairól, miközben nem veszek el a részletekben?

Az egész dolog onnan ered, hogy minden nap legalább 1-2 órát töltök azzal, hogy naprakész legyek, mégis folyamatosan az az érzésem, hogy egyrészt lemaradok valami fontos hírről, esemény beszámolójáról… másrészt, hogy ennél jobban megválogatott hírforrásokkal sokkal hatékonyabban, sokkal jobb minőségű, adekvátabb információkhoz és tudáshoz juthatnék hozzá.

Alighanem el kellene fogadnom azt a tényt, hogy nem lehetséges folyamatosan mindenről tudni, ami az engem érdeklő területeken történik és inkább csak egy optimális állapot elérésére és fenntartására kellene törekednem. Ezzel csak az a gond, hogy homo informaticusként, információfüggő vagyok.

A helyzet az, hogy kezdem azt hinni, eredendően bűnösek vagyunk, a tájékozatlanság bűnében élünk. Bizonyításul végezzünk el egy egyszerű számítást: ha heti egy könyvet sikerülne elolvasnunk (nem fog), akkor évente 52, 70 év alatt 3640 könyvet tudnánk elolvasni. Ez egy kisebb falusi könyvtár állományának sem felel meg. Vajon hetente hány olyan könyv jelenik meg, amit el kellene olvasni - csak a minket érdeklő területeken? Nagy a valószínűsége, hogy egynél több. És akkor még nem is számoltunk a már korábban napvilágot látott művekkel. Reménytelen…

Megoldás persze többféle is van, egyik véglet az info-aszkétizmus, tehát a minket érdeklő dolgok számának csökkentése, a világ szisztematikus (tudatos vagy kevésbé tudatos) leszűkítése, esetleg kizárása. A másik véglet, hogy hivatásul választjuk az információk fogyasztását, info-gourmandok leszünk, például irodalmárok, szakújságírók, (trend)kutatók, írók, „írástudó értelmiségiek”. Persze utóbbiak sokszor szinte kizárólag „write only” (nem olvasok, csak írok, magyar értelmiségi vagyok) üzemmódban vannak, tehát nem annyira olvasnak, hanem csak írnak.

De, hogy ne térjek el a témámtól – és ez a tézis mondat – egyre inkább a hétköznapi ember szintjén is megjelenik az infodiéta kihívása, tehát, hogy sokkal inkább tudatosan és nem egykoron felvett szokások mentén kellene tájékozódni a világról, ahhoz, hogy naprakészek lehessünk. Ehhez képest hírportálok, hírlevelek, tévéhíradók, lapok, közösségi oldalak, blogok, RSS-feedek, könyvek… tengerében éljük le az életünket. Vajon mi lenne, ha tudatosan megterveznénk, hogy milyen rendszer szerint fogyasztjuk el ezeket?

Szóval, ahogy talán már látszik, ez egy hatalmas téma, úgyhogy a jövőben biztos többet fogok írni róla (igazság szerint már el is kezdtem korábban, amikor információforrásokról vagy könyvrecenziókról volt szó ezeken a hasábokon).

Addig is javaslom - egyfajta házi feladatként -, hogy mindenki gondolkodjon el milyen infodiétán él most és tegye fel magának a kérdést, hogy biztosan ez a leginkább megfelelő számára?

Pintér Robesz

A mai webes szövegvilágban már természetes, hogy a legtöbb szövegnek elválaszthatatlan része a multimédia: a kép, a videó és a hang. Alapjában véve nem újdonság mindez, hisz képpel ellátott szövegek mindig is voltak, elég, ha csak arra gondolunk, amikor a 19. század második felétől a nyomdatechnika volt már annyira fejlett, hogy igazán jó képeket lehetett az írott szövegek mellé nyomtatni. Innentől kezdve nem utolsósorban a technológiai fejlődésnek köszönhetően egyre inkább egyenrangú részévé válik az írott szövegnek a kép. Nagyjából ezt az időszakot nevezhetjük ikonikus fordulatnak. Ikonikus, azaz képi fordulat, ami azt jelenti, hogy az írott szöveg lassan elveszíti az egyeduralkodó szerepét az információközlésben, és a kép egyre több információt közvetít a nyomtatott szövegekben is. Gondoljunk csak a képregényekre, a könyvillusztrációkra.

A multimediális szöveg fogalma tehát nem újdonság, ám a weben mindez fölerősödik, szinte alapkövetelménnyé válik az írott szövegek multimedialitása. Mindez pedig visszavezethető a world wide webnek arra a technológiai lehetőségére, hogy írott, képi, mozgó, hangos állományokat is képes kezelni. Ilyenek például a képes weboldalak, vagy egy Facebook-profil.

Ám az az igazán érdekes, hogy vannak dominánsan multimediális szövegek is, amelyekben a szövegszerű, verbális elemek vannak kisebbségben, és inkább képi természetűek. Például egy híroldal képes tudósítása pont ilyen, sok-sok kép, képgaléria található a mind rövidebb írott szöveg mellett.

A legérdekesebbek azonban a tisztán multimediális szövegkonstrukciók, szövegszerkezetek, amelyekben nincs, vagy alig van írott szöveg. Ilyenek például a videoblogok, de vannak olyan cikkek, főként tematikus portálokon, amelyekben a videó dominál, és a szöveg olyan rövid, hogy csak annyi a szerepe, hogy fölhívja a figyelmet a képre.

Ezek a dominánsan képi, multimediális szövegek is szövegek, csak alapvetően nem írottak, mint a hagyományos szövegek, hanem a szöveg része, adott esetben domináns alkotóeleme a vizualitás, a multimédia. És mindennek az online médiában különös jelentősége van, hisz a médiának ez az ága, amit új médiának is neveznek, egyre inkább multimediális, alig találunk olyan médiaportált, amelynek ne lenne fontos része a videó és a képgaléria.

Bódi Zoltán

| Még több lehetőség

A múlt héten én is jelen lehettem az idei Internet Hungary konferencián, amit 2000 óta szerveznek a Balaton partján, bár ezúttal már másodszor Siófokon tartották meg. Az egyik beszélgetésben elhangzott például, hogy az utóbbi egy évben a magyarországi médiapiac akkora mértékben csökkent, mintha a legnagyobb bevétellel büszkélkedő kereskedelmi tévé kivonult volna az országból. Ezért aztán most az az egyik legfontosabb kérdés, hogy miképpen lehet fenntartani az internetes tömegkommunikáció működését, ha a mai válságos időkben a cégek vagyis a hirdetők rákényszerülnek a marketing-büdzséjük csökkentésére – és hát legyünk őszinték: ezt tudják a legkönnyebben és leggyorsabban csökkenteni.

Évek óta hallunk a nagy (print-)kiadók szándékairól a fizetős tartalomszolgáltatások bevezetéséről, és jelentős sajtóvisszhangja volt a brit Times lépésének, amelynek nyomán 80%-kal csökkent az online látogatóinak a száma.


E szempontból érdekes a szlovák SME c. napilap online változatának egykori főszerkesztője, Tomáš Bella előadása, aki idén májusban indította el hazájában a Piano Media nevű szolgáltatást. Ez egy olyan ún. fizetési fal (paywall) megoldás, ami nem csak egy lapra terjed ki, hanem a legjelentősebb szlovák online médiumok összefogásával jött létre. Tehát a három nagy napilap (Hospodárske noviny üzleti napilap, a Pravda és az SME), egy sport napilap és jónéhány tematikus portál szállt be a közös üzletbe és csak néhány ingyenes hírforrás maradt meg. A felhasználóknak havi 3 euróba kerül az a hozzáférés, amivel a szlovák online média jelentős részéhez hozzáférnek.



Tomáš Bella a prezentációjában megmutatta a bevezetés előtti és utáni látogatottsági adatokat, és ez alapján az látszott, hogy nem csökkent érzékelhető módon a szlovák portálok látogatottsága. Szerinte ennek az egyik oka az, hogy majdnem a teljes online médiát lefedi a szolgáltatás, a másik pedig az, hogy a szolgáltatás ára igen visszafogott.
A modell nagyon hasonló a kábeltévék üzleti elvéhez és ezt az átalánydíjas rendszert Tomáš Bella szerint az olyan saját nyelvi kultúrával rendelkező kis országoknak jó megoldás, mint akár Magyarország is (de nem igazán alkalmas a nagy országok számára, mint az Egyesült Államok). Szerinte meg kell értetni az internet-felhasználókkal, hogy a tartalom előállítása nincs ingyen.

Az előadást követő kerekasztalbeszélgetésben a hazai kiadói világ fontos szereplői (HVG, Ringier, Figyelő, Origo) arról beszélgettek, hogy milyen esélyei lehetnek a hasonló rendszer hazai bevezetésének. A HVG kiadó képviseletében Szauer Péter elmondta, hogy az internet-felhasználók jelenleg is fizetnek a szolgáltatójuknak az internet használatáért és e használat igen jelentős része a kiadók által létrehozott tartalmak fogyasztása, így tehát felvethető az is, hogy a szolgáltatók építsék be az árakba a tartalom előállításának költségeit. A magyar piacon mindenesetre van már részleges fizetési fal megoldás (pl. Kreatív, Napi Gazdaság, HVG), tehát jellemzően tematikus oldalak szigetszerű megoldásairól van szó. Nem volt érzékelhető mindenesetre az, hogy a magyarországi média olyan típusú összefogásra készen állna, mint ami a szlovák Piano rendszer elindításához szükséges volt.

Tomáš Bella egyébként azt mondta, hogy 2012-ben szeretnének a Piano Media szolgáltatással megjelenni Magyarországon.

Szilágyi Árpád