Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Digitális tükör

Több mint húsz évvel ezelőtt csodálhattuk meg a digitális tükröt Arnold Schwarzenegger Emlékmás című filmjében. Mára ez valósággá válik.

Milyen jól mutatott a filmvásznon, ahogy Arnold borotválkozás közben a tükör sarkában nézte a reggeli híradót, majd az időjárás jelentést. Sokan felszisszentek, hogy milyen jó dolog ez. Az ötlet a fejlesztőket sem hagyta nyugodni, és a technológia mára utolérte az ötletet. Lapos képernyők, multitouch kezelőfelület, jó alkalmazások teszik használhatóvá, sőt szórakoztatóvá a terméket. Jöjjön néhány megvalósítás.

 

A Phillips a klasszikus filmes alkalmazást készítette el: információ a fürdőszobában.

 

A Magic Mirror a szórakozóhelyek, éttermek, bevásárlóközpontok, és egyéb nyilvános helyek mosdóiba szánt fejlesztés. A készülék csak akkor funkciónál tükörként, amikor valaki elé áll, egyébként reklámfelületként hasznosítható.

 

Cro Mirror, a tökéletes tükör a ruhaüzletek öltöző-fülkéibe. A felpróbált ruhadarab színét egy színskálán lehet megváltoztatni, és a tükör lecseréli a rajtunk lévő ruha színét. Nincs szükség a színek miatt több azonos ruha le- és felvételére.

 

Ez már az „ereszd el a hajam” kategória, amikor egy próbaterem tükörfala kommunikál velünk.

 

Toochee a Galaktikus

0 Tovább

Új fejezet a Grammy-díjak történetében

Első alkalommal került a Grammy-díjazottak közé egy számítógépes játék zenéje. Christopher Tin még 2005-ben készítette a most díjazott Baba Yetu c. dalt, amely a „Legjobb instrumentális szám kísérő énekesekkel” kategóriában nyerte el a magas kitüntetést.

Christopher Tin

A  Baba Yetu-t a Civilization IV c. körökre osztott számítógépes stratégiai játék főcímzenéjeként lehet hallani. Az első Civilization játékot még 1991-ben alkotta meg csapatával Sid Meier és az azóta elkészült verziók (2010-ben jelent meg a Sid Meiers Civilization V.) során a világ legjelentősebb civilizációinak történelmét írhatjuk újra. A játékban egy telepessel kezdünk és mindig az a cél, hogy várost alapítsunk, fejlesszünk és felvirágoztassuk.

Ha a Grammy-díjak történetét újraírni már nem is lehet, de legalábbis új fejezetet lehet kezdeni. Christopher Tin, a 35 éves amerikai zeneszerző 2005-ben készítette el a Civilization IV. zenéjét. A dal szövege egyébként szuahéli nyelven a Miatyánk keresztény ima fordítása. A dal hatására jellemző, hogy sok játékos csak azért időzött a program főmenüjében, hogy hallgathassa a Baba Yetu-t, sőt a játék megjelenése után a szerzemény önálló életre kelt, hiszen az eltelt kb. öt év alatt ezer alkalommal adták elő különféle kórusok amerikai rendezvényeken, és még a Dubai szökőkút műsorának egyik aláfestő zenéjeként is használják. Christopher Tin debütálló albuma, a Calling All Dawns egyébként 2009-ben jelent meg, ennek nyitó tétele lett az újrahangszerelt Baba Yetu, amelyet a a sowetói evangélikus kórus ad elő. A lemez egyébként kapott egy másik Grammyt is, mégpedig a „Best Classical Crossover Album” kategóriában is győzedelmeskedett.

Az album tizenkét dalát tizenkét különböző nyelven adják elő, a már említett szuahélin kívül lengyelül, franciául, perzsául és maori nyelven; és közreműködik hat kontinens több mint kétszáz muzsikusa.


Itt meghallgatható a Grammy-díjas játékzene: KLATTY.



Szilágyi Árpád-Spányik Balázs

1 Tovább

Fanyalgó, avagy: tömörített süketek, előre!

Pár éve már felmerült egyszer a pletykaszerű hír, hogy a tömörített zene - vagyis az MP3 - károsítja a hallást. Sokan csak legyintettünk ("micsoda badarság!") - de most kiderült, mégis van ebben valami, mert az MP3 lejátszókat használó tömegek kevésbé képesek már a hangok finom megkülönböztetésére. Vájtfülű barátunk, az örökké fanyalgó Gróf Miklós gondolatait olvashatjuk alább.

***

Nyilván már az eddigiekből is sejthető volt, de ma este végképp egyértelművé válik: kétségbeejtő, ódivatú pacák vagyok. Nem hogy a különféle kütyük, iPodok, okostelefonok és egyebek nem tudtak megbabonázni, de képzeljétek: zenét sem hallgatok úton útfélen, nincs a fülemben a kis izé, nem rejtőzik mp3,4,5,6 stb. lejátszó a zsebemben, HOLOTT világos: a fél Széchenyi Könyvtár zenei gyűjteményét hordozhatnám mp akármibe tömörítve. Azonban DIREKT NEM teszem. Szeretem átlátni a dolgokat, ha zene van, akkor ZENE szól, csupa nagybetűvel, odafigyelve, kizárólag az az egy de az végig, lehetőleg jó rendszereken, CD-ről vagy a régi LP-ről, teljes formátumban, még ha egy 30 éves Sony erősítő meg két agg Orion hangfal nem is tekinthető a hifi csúcsának. És igen, nálam még van CSÖND, nem szól álló nap egyfolytában valami, ami már fel sem tűnik, illetve a frászt kapom ha elhallgat, nem, a grófi anakronisztikus kastélyban a Szerző, nagy Sz-szel, meg az Előadó még megkapja azt, amit megérdemel. Ráadásul jogosan követelheti a figyelmet, elvégre Csajkovszkij, Beethoven, Bernstein, Oscar Peterson, vagy épp a Manhattan Transfer elég bonyolult és igencsak jó ahhoz, hogy HALLJAM is azt, amit elkövettek, nem egyszálbelű nyifegések tuc-tuc nyuffogása zendül fel odahaza ha kell ha nem..

Félreértés ne essék: nem vagyok hifi őrült, aki meghallja, ha két oda nem illő oxigénatom van a hangalak kábeleiben. Abba a hibába sem akarok esni, hogy elítéljem azokat, akik TUCC-TUCC-on nőttek fel, ez mindennapi zenei táplálékuk. De tény: a TUCC-támasztotta hangi igény lényegesen könnyebben kielégíthetőnek és mindemellett – a zenei élmény esztétikuma szempontjából - tömöríthetőbbnek tűnik, hiszen maga a zene, a közlésfolyamat bonyolultsága és dinamikai sokszínűsége sem ugyanolyan, mint mondjuk egy jó szimfónia esetében. És – mint kiderült – sajnos rombolja a fület, annak finom érzékenységét és leginkább: igényességét. Nehéz eset vagyok, mert sajnos elvárom, hogy Karajan vagy Riccardo Muti a megfelelő minőségben döntsék ki a közfalat hetente legalább egyszer, pláne ha John Williams dirigálja az E.T. főtémáját, annak is faltól falig full gyönyörben kell könnyekre fakasztania, különben minek az egész. Ezek a műfajok nem bírják ki igazán a napjainkra jellemző, állandó elérhetőségbe konvertált, ennélfogva jelentéktelenné  degradált zene-zaj szerepkört, a mindig csak mellékesen zürcögő mennyiségi gondolkodást. A jó zene kiköveteli magának a tárhelyet - és tegyük hozzá: az ALKALMAT is, ahol az lehet, amiért valójában készült: ünnep, esemény, lélekemelő pillanat, gazdagon terített akusztikai asztal, ahol a fül boldogan dúskálhat a hangzatok gyönyörűségében. Ehhez pedig vagy teljes formátum kell, vagy egy jó lemezjátszó, ahol nem kell hetvenkét űrbéli mozdulattal eljutni az on-off kapcsolótól addig, hogy végre meg is szólaljon kedvencünk, amely már 30 éve ugyanolyan, nem frissül és nem is kér támogatásokat. És egy nyugodt hely sem megvetendő, ha HALLGATNI és nem használni szeretnénk a zenét.

Érdeklődéssel olvastam a hírt, mely szerint az egyik legjobb hangfalgyártó cég vezetője úgy látja: SÜKETÜL, vagy legalább is: kevésbé differenciáltan hall az mp-generáció fiatal csikócsapata, illetve – szerinte - lila gőzük sincs az igazi hangzás gyönyöréről a csontvázig tömörített nyaffogások fél nap után feledhető instant kivonataira rángatózva. Nem csodálkozom azon, hogy a hangfalak finom hallást igénylő értékelésénél e generáció tagjai nem rúgtak labdába. Nincsenek egyszerű helyzetben, nem csak a tömörítés hangzásbéli eredménye, de az „átlaghallgató” átlag-zenei tápláléka okán sem – már ha persze igazak tapasztalataim szerteágazó haveri köröm zenefogyasztási szokásairól. Hajmeresztő élmény amúgy normális barátaimmal – pl. a futárokkal – zenéről beszélni, tartósan több malomban őrlünk. Én meg mit látok a magam anti-júzer fülével? Emberünk ott áll 6574 darab  mp-minimalizált tuccal a kis fekete dobozban, ide klattyint: TUCC, oda klattyint: egy másik TUCC, reggel 7.45 óta már további harmincháromezer TUCC-ot töltött le ki tudja honnan, ezért már kora délután sem tudja, hogy ez a TUCC egyáltalán megvolt e már, vagy egy forradalmian új TUCC, amelyet mindenképp meg kell mutatnia a barátainak, persze kizárólag a következő harminchat órában, mert különben már késő lesz, ósdi és feledhető. Ráadásul a fő sikerélmény napjainkban beszélgetéseim alapján: maga a letöltés, mondhatni ez a tevékenység életünk egyik legfontosabb szelete, már a lemezjátszóig sem tudjuk magunkat elvonszolni, talán már fel sem ismerünk egy lemezjátszót, de a net legtávolabbi sarkából, 15 milliárd terabitet fáradságosan odább taszajtva is képesek vagyounk előbányászni az ott tenyésző zenei egyenfazon legujabbra konvertált gyümölcseit.


És mindehhez ezeket a TUCC-okat – de akár Bach is lehetne, ebben az állandó töménységben majdnem tök mindegy – ezeket egyfolytában hallgatják ismerőseim. Mellettük zsibong egy kétmilliós nagyváros, de ők elszántan törtetnek előre mp akárhányas lejátszójukkal a fülükön az éppen aktuális de amúgy tök ugyanolyan  TUCC-okkal adva ritmust a napnak, át villamoson, metrón, kereszteződésen, értekezleten, főnökön....

Miért zavar ez? – kérdezik többen felháborodva vagy érdeklődve? Gondoljunk bele:  álló nap ki kell bogarászni a zajból a fülünkbe tuccogó TUCC-ot, vagy Bach-ot, vagy bármit ami szól... Merthogy mindig folyik mellette valami, ahogy ha belövöm a számítógépet, ott sem állok meg harmincnégy szimultán ablaknál alább. Ha jobban megnézem magunkat, lassan már szinte semmi nincs, ami kizárólag egymaga folyna és teljes figyelmet tudnánk neki szentelni.

És, mint megtudtuk: ráadásul ezek között az anti-lehallgatási körülmények között szól rosszul. Tömörítve, hiányosan.

Érdekes is lenne, ha jól tudna felzendülni.
Mert akkor gyaníthatóan beütne a katasztrófa.

Ugyanis egyszer csak: FIGYELNÜNK kellene rá.

Olyan újdonságot jelentene ez, mint a holdraszállás. EGY DOLOGRA FIGYELEK. EGY ABLAKOT hagyok nyitva; s csakis azon dolgozom. Ha ez bekövetkezne, usque két perc alatt derülne ki: milyen utánzattal is zaklattuk magunkat már évek óta, amióta belepréseltük a fél netet a tucc-lejátszó kézi készülékünkbe abban a reményben, hogy így miénk a teljesség...


És akkor - ha még nem egészen süket ugye -, az ember hazamegy és felteszi akár ugyanazt a tuccot egy igazi, anakronisztikus CD-játszóra, vagy előkeresi az ős-TUCCOT és LP-t húz elő, vagy csak hagyja a fenébe a kis kütyüt és elkezd bogarászni a nagypapa - született 1985-ben - zenei gyűjteményében.
Hihetetlenül izgalmas, amikor a nappaliban egyszer csak kiderül: hatszázzal több zenei sík, érzet, szín, árnyalat, dimenzió létezik, mp-tömörített, vélt  "galaxisunk" pedig immár csak kis csillagképként hunyorog a hirtelen megtalált igazi hangzás, és remélhetőleg az ezzel együtt meglelt műfaji gazgagság vakító, fantasztikus teljességében.

TUCC.

Gróf Miklós

 


1 Tovább

Dragon mester zenei ajándéka

A Netidők rádióműsor Hírsziporka rovatának vezetőjéről, Dragon Györgyről már kiderült egy párszor, hogy "szintén zenész". Most pedig elmondhatjuk, hogy immár hagyományt teremtett azzal, hogy karácsonykor megörvendeztet bennünket egy-egy újabb zenei anyaggal, amelyet szintijén ad elő. Íme, itt az idei albuma, amelynek címe: The Everlasting Hope of Light. Netidők-lájkolóknak kötelező! :)




Az ínyencek felfedezhetik a zenében Gyu mester rockzenei érdeklődésének nyomait is, ami az előadó érzelmes-romantikus ízlésével keveredve igen kellemes játékosságot ad a tételek többségében. Az én kedvenceim az albumról: Angrysad, Starwaltz, The Chase.

Dragon György egy évvel korábbi, Time Machine c. albuma egyébként szép sikert ért el a Jamendo zenei megosztó site-on, felkerült a látogatottsági-hallgatottsági értékek alapján frissülő toplistára is.

Szilágyi Árpád

1 Tovább

Netidők Blogtársaság

blogavatar

Digitális talkshow írásban is. Itt a Netidők! Ez a Netidők c. rádióműsor (Petőfi Rádió) blogja. Mindaz, ami elhangzik az adásban, meg ami nem.

Utolsó kommentek