Netidők Blogtársaság

Szövegekkel mindennap találkozunk, sőt magunk is folyamatosan alkotunk szövegeket, illetve a helyzet, a téma, a szándék, a normatívák által előírt műfajú, típusú szövegpéldányokat a köznapi kommunikáció során.

A szöveg tehát annyira triviális jelenség, hogy az átlagembernek nehezére esik megmagyarázni, jellemezni ezt a fogalmat. Megjegyzem, ez természetes, és többé-kevésbé így van ez minden gyakori, kézenfekvő jelenséggel. Anélkül, hogy mélyre hatoló elemzésbe kezdenék, felsorolok néhány általános szövegjellemzőt: lezártság, teljesség, szerkezetileg összefüggő elemek sorozata (pl. mondatok, bekezdések), lineáris jelentés-összefüggések (az egymás utáni elemek összefüggő jelentéstartalma), a közösségi szabályoknak, a műfaji törvényszerűségeknek való megfelelés, van eleje, közepe és vége, tehát lineárisan előrehaladó szerkezete van.

Az általános szövegjellemzőknek pedig az egyes szövegtípusok, szövegpéldányok jól megfelelnek, és ezeken túl van valamiféle egyedi, helyzetszerű, tematikus jellemzőjük is. Ezeket a szabályszerűségeket a szocializáció, a tanulási, tapasztalatszerzési folyamatok során sajátítjuk el.

A hagyományos szövegekről tehát nagyjából megvannak az alapismereteink, de legalábbis nagy biztonsággal használjuk őket. Ám hogy van ez a webes szövegekkel? Először is tisztázni kell ehhez a web néhány technikai sajátosságát. A world wide web egyik alapvető tulajdonsága, hogy közvetlenül összekapcsolódhatnak a weben publikált szövegek, azaz szövegeket lehet elhelyezni egy másik szövegben. Ezt hívjuk hipertextnek (eredeti írásmód szerint hypertext) vagy hiperszövegnek. A hiperszövegeket hiperlinkekkel kötjük össze. Ennek viszont van egy érdekes sajátossága a szöveg természetére vonatkozóan: a hiperlinkes szövegekről nem tudhatjuk pontosan, hogy hol az elejük, a közepük és a végük, nem teljesek és lezártak, mert mindig átléphetünk egy linken egy másik szövegbe. Ha a link a szöveg része, akkor a link mögött lévő másik szöveg is a szöveg része? Szöveg a szövegben. És ez csak az egyik érdekes jellemzője a webes szövegeknek. Mindennek nem az a következménye, hogy a hiperlinkes, webes szövegek nem is szövegek, hanem az, hogy át kell alakítanunk a hagyományos szövegfogalmunkat.

Bódi Zoltán

| Még több lehetőség

Az elkövetkezendő néhány alkalommal az Infoszótárban azzal foglalkozom, hogy az internet biztosította technológiai környezet milyen kommunikációs stratégiák kialakítására készteti a felhasználót, az információs társadalom polgárát. Ezek között áttekintem a keresési stratégiát, a figyelemfelkeltő és érvényesülési stratégiát, az olvasási-írási stratégiát, a társalgási stratégiát és a forráskezelési stratégiát.

A nyelvnek mindig is volt adatrögzítő, adatmegőrző funkciója, amely a nyelv társas, normatív jellegéből fakadóan az emberi társadalmakban hamar átvette a tudásmegőrző funkciót. Tehát hamar kialakult az emberiség történetében, hogy a társaság, a csoport szempontjából fontos ismereteket nyelvi, sőt írásos formában (is) rögzítjük, azaz a nyelvvel már szinte automatikusan összekapcsolódik a tudás, a memória, ha valamit fel akarunk idézni, megkeressük hozzá a megfelelő kifejezéseket. A hagyományos, íráson, sőt nyomtatott íráson alapuló kultúrában az évszázadok során rengeteg tudás halmozódott fel és őrződött meg nyomtatott könyvekben. Ki is alakult az ehhez kapcsolódó információkereső funkció, az iskolában megtanuljuk, milyen könyvekben milyen információt és hogyan találunk meg, emellett a leghagyományosabb információkereső funkció a memóriánkhoz kapcsolódik. Vagyis hogy amit memorizálunk, azt az információt viszonylag hamar megtaláljuk. Kicsit régebben, tehát mondjuk az én kisiskolás koromban, kb. 35 éve úgy mondtuk, ha valamit kívülről megtanultunk, hogy könyv nélkül tudjuk.

Az internet viszont alapvető változást hozott az információrögzítésben, a nyelvben. Az internet a szinte végtelen mennyiségű információrögzítő technológiája, és a nagy tömegek által elég könnyen elérhető volta miatt a mai világ egyik első számú tudástárává nőtte magát ki. Ráadásul az a nyelv, ami az interneten használatos, ami a tudást kódolja, olyan tulajdonságokkal rendelkezik, amelyekkel a nyomtatott írás kevésbé vagy egyáltalán nem, ilyen például a multimediális jelleg, a hipertextualitás, az írott-beszélt jelleg, a szimbolikusság. Tehát az internetkorszakban a felhasználó azzal szembesül, hogy egy új, elektronikus, hálózati médián, az interneten, azon belül is leginkább a world wide weben hatalmas mennyiségű tudást, a hagyományoshoz képest – részben – eltérő nyelvi formában érhet el.

Ezért kell új, az internet, a world wide web sajátosságaihoz alkalmazkodó keresési stratégiákat kialakítani. Ebben a közegben, amelyben a tudás minden eddiginél nagyobb tömegben, és a hagyományos strukturáltság, rendszerezettség nélkül halmozódik fel, minden eddiginél nagyobb hangsúly kerül az információkeresésben a releváns információk felkutatására. Ez azt jelenti, hogy a webes keresés során az általunk lényegesnek, kulcsjelentőségűnek tartott új, a céljainknak megfelelő információkra koncentrálunk, a relevanciát keressük. Ezért rohanunk a neten információkeresés során, ezért használunk keresőalkalmazásokat, sőt ezért használunk olyan keresőalkalmazást, amely a többihez képest relevánsabb találatot ad, és ráadásul strukturálja is a találatokat. Ez a helyzet magyarázza azt is, hogy az információ-előállításnál alapvetően fontos a címkézés, hisz a felhasználók egy nagyobb információhalmazból a címkék, a metainformációk alapján tájékozódnak.

A mai interneten tehát a fenti összefüggések miatt a felhasználó szinte ki van szolgáltatva a keresőalkalmazások relevanciaszintjének, vagyis lassan eljutunk oda, hogy az lesz releváns, lényeges információ, amit a keresők és a webes technológiák is annak tartanak, és nem feltétlenül az, amiről megtanultuk, hogy fontos.

Bódi Zoltán

Az internetes írásbeliség nem csak az írott beszélt nyelvből áll, hiszen a neten úgy egyszerűsítünk írásbeliségünkön, ahogy a kreativitásunk, a billentyűzet és a beszédhelyzet engedi. A webes írásbeliségben a billentyűzeten elérhető karakterkészletet alkalmazzuk olyan kombinációkban, ahogy tudjuk. Minden bizonnyal kialakult ez korábban is, a weben kívüli műfajokban is, csak a személyesség miatt nehezen lehetett kutatni. Például a hagyományosan, papíron zajló levelezést nagyon nehezen lehetett tudományosan kutatni, mert senki sem mutatta meg szívesen a nyelvészeknek a magán levelezését.

A webes írásbeliség változásának a lényege, hogy új, a helyesírásban, az íráshagyományunkban eddig szokatlan jeleket alkalmazunk. Ezeknek a jeleknek a forrása egyrészt az informatikára és a nyelvhasználatra általában jellemző angol, amerikai angol írásbeli divat, másrészt a mindenkori nyelvhasználó kreativitása.

Az internetes írásbeliség új szimbólumai több csoportba sorolhatók: az egyik eljárás lényege, hogy maga az íráskép is jelentést hordoz. Nem mindegy, hogy valamit csupa nagybetűvel, vagy végig egybeírva jelenítünk meg. Ez régi, bevett formája a jelentésátadásnak, amelyet eddig elsősorban az irodalomban használtunk, ám a web bizonyos műfajainak köszönhetően ez köznapi használatba került.

A másik eljárás, amikor hangjelölésre eddig még nem használatos, ám a billentyűzeten elérhető karaktereket alkalmazunk, elsősorban hangzásuk, illetve vizualitásuk alapján. Itt sok jel van, például a meg igekötő helyetti + jel, a -hat- hangsor (nem számnév!) helyetti 6-os számjegy, vagy a -két- hangsor helyetti 2-es szám, esetleg az -egy- hangsor helyetti 1-es szám (6ás, 2ség, m1ek).

Megjelentek olyan szimbólumok is a webes írásbeliségben, amelyek komplex jelentést hordoznak vizualitásuk, látványuk alapján. Ide tartozik a jól ismert mosolyszimbólum (smiley) vagy a @ jel.

Mindezek megerősítik írásbeliségünk szimbolikus jellegét, hisz folytonosan új írásbeli szimbólumokat alakítunk ki és alkalmazunk. Ennek oka az írás gyorsítása, a jelentésárnyalatok komplexebb, jobb átadása, illetve a stílusárnyalatok gazdagítása. Mindezek miatt az internetes írásbeliség az írott beszélt jellege mellett egy új elemet, a szimbolikusságot hozta írásgyakorlatunkba.

Bódi Zoltán

Hetek óta figyeljük a Google+ szolgáltatás megjelenése körüli híreket. A felhasználói száma olyan gyorsan nő, mint a frank árfolyama, immár inkább a 30 millió felé közelít a regisztrációk nagyságrendje. A Netidők Blogtársaság posztjaiban is lehetett már olvasni a Google+-ról (Facebook vs. Googe+, 3-3 érv a Google+ ellen és mellette), ezúttal a hangzó rádióműsorunk beszélgetésének egy részét tesszük elérhetővé, melynek résztvevői: Gállfy Csaba, a HWSW szakújságírója, Pintér Róbert információs társadalom-kutató és Borek András, a nyílt forrású rendszerek szakértője.

Szilágyi Árpád: Mire valók a Google+ szolgáltatásban látható körök?

Gállfy Csaba: Ez a Google+ egyik legfontosabb vagy legkommunikálhatóbb különbsége a Facebook-hoz képest. A Facebook-ban szemmetrikus kapcsolatok léteznek, tehát ha én bejelölök valakit, akkor ő vissza kell igazoljon, másrészt pedig a Facebook-on nagyon nehézkes megvalósítani azt, hogy a barátaink egyes szegmenseinek küldjünk ki üzeneteket. A tipikus beállítás az, hogy mindenki számára eljut a státusüzenet vagy a megosztott tartalom, videó, képek, bármi, amit megosztunk. A Google+ óriási újítása ezek a körök, amelyekbe ha beletesszük a barátainkat, akkor célzott megosztásokat tudunk végrehajtani. Vagyis a családi fotókat megoszthatjuk a családunkkal és a közeli ismerőseinkkel, míg a táncórával kapcsolatos legújabb fejleményeket megoszthatjuk az ott megismert barátainkkal.

Borek András: A Facebook-on nagyon sok erőforrást éppen a megosztás visz el, az, hogy mindent mindenkivel megosztunk. Azzal, hogy a Google például körökre osztotta ezt az egészet, ő exponenciálisan csökkentette az erőforrásigényt. Azt gondolom, hogy a Google nagyon okosan építette fel technikailag ezt az egész rendszert.

Szilágyi Árpád: Tehát akkor Google+-ban megmondhatjuk, hogy kivel mit osztunk meg, vagy milyen csoporttal mit osztunk meg?

Gálffy Csaba: Pontosan. És ugyanehhez kapcsolódik az aszimmetrikus kapcsolatok alkalmazása is, vagyis az, hogy ha beteszünk valakit egy körbe, az azt jelenti, hogy amit nyilvánosan megoszt, az megjelenik a mi listánkban, míg az, amit mi osztunk meg, az nem feltétlenül jelenik meg az övében, addig amíg ő is vissza nem jelöl minket. Ebben a tekintetben ez egy Twitterhez hasonló megoldás, ami megengedi az aszimmetrikus kapcsolatokat is.

Szilágyi Árpád: Az aszimmetria előny vagy hátrány?

Pintér Róbert: Szerintem alapvetően előny. A Facebook-nak a legnagyobb gyengesége az, hogy képtelen lemásolni az offline életből vett személyiségeinket. Egy ember valójában nem egy ember, hanem embereknek a sokasága, annak megfelelően, hogy milyen kapcsolatrendszerekben van. Nekem van egyetemista baráti köröm, esetleg valamilyen hobbit űzök, vagy éppen idejövök ebbe a rádióműsorba, az asztaltársaságba… tehát az embernek különböző csoportokkal van kommunikációja és a Google ezt tudta fantasztikusan megoldani, hogy képes vagyok általa ezeket az identitásokat nagyon egyszerűen menedzselni. Ebben az a fantasztikus, hogy nem az történik, hogy „na ezt inkább ki sem rakom”, mert mondjuk túl személyes, vagy inkább csendben maradok. Készítettünk ilyen vizsgálatot tavaly, hogy hogyan kommunikálnak az emberek ezeken az oldalakon: sokan kommunikálnak, az emberek negyede vagy harmada, mindenféle dologról. Valakik meg csak egyszerűen hallgatóznak: odamennek és nem mondanak semmit, mert félnek attól, hogy ki fogja azt majd elolvasni, ki fogja majd megnézni, és így inkább nem mondanak semmit. Tehát ha így lehetővé válik az, hogy célzottan, bizonyos emberek számára, viszonylag juttathassak el üzeneteket akár családi fényképeket, vagy hogy mi van velem, vagy pl. híreket meg lehet osztani, az akkor az embereket aktívabbá teszi ebben a közösségben. Valójában a nagy kérdés itt van: hogy ha a Google+ átmegy bétából aktív szolgáltatásba és mondjuk megnyitja a tágabb közösség felé ezt a rendszert, akkor elkezdik-e az emberek használni. Odamennek, megnézik, megcsinálják a profiljukat, egy-két embert felvesznek és aztán esetleg otthagyják az oldalt? Mutatnak erre statisztikák, hogy egyre kevesebben vagy kevesebb ideig használják az oldalt. Ha nem szokunk át a Facebook-ról, akkor hiába van egy jobb rendszer. Ezt a fajta rivalizálást már több esetben megfigyelhettük akár a számítástechnikában, hogy van egy jobb dolog, aztán mégsem terjed el – tehát egyáltalán nem biztos, hogy a Facebook-ot ezzel is sikerül esetleg letaszítani a trónról.

Szilágyi Árpád

A héten jelent meg egy interjú a Super Marmite (Szuperfazék) nevű közösségi oldal készítőjével. Röviden a szolgáltatás lényege, hogy egy térképes keresőt találunk, amely megmutatja, a közelünkben ki főzött éppen valamit otthon, amiből eladna pár adagot. A szájt segítségével vagy elvitelre kérhetünk ételt, vagy be is ülhetünk valakihez ebédelni, ha ő vállalja a vendéglátást, és bárki regisztrálhat rá, tekintet nélkül arra, hogy rendszeresen vár ötfogásos ebéddel vendégeket, vagy csak maradt egy kis makarónija a két személyre főzött vacsorából.

Komoly sikert jósolok az ötletnek, amely szerintem a második valamit is érő webkettes alkalmazás (Az elsőről itt olvashatsz). Bár a lehetséges sikerét én másban látom. Néhány szempont, amely igazán érdekessé teszi ezt az alkalmazást.

- Az embereket segít kiszabadítani a gyorséttermek-kifőzdék-szedvicsbárok ördögi köréből, igazi házi koszttal kényeztethetjük gyomrunkat. Ezt megtehetjük akár otthonról, akár munkahelyről.

- Különösen jól jöhet akkor, ha a gyerek otthon marad egyedül betegen, vagy esetleg a tavaszi szünetben, kényelmesen meg lehet oldani az ebédeltetését.

- Különösen jól működhet nyaralás közben. A nyaralóhelyünk környékén pásztázhatunk szakácsok után, elkerülhetjük az éttermek egyen kínálatát, miközben megismerkedhetünk a helyi ízekkel. Ez különleges kaland lehet külföldön is.

- Bővülhetnek kulináris ismereteink. Olyan ételeket kóstolhatunk meg, amelyekről nem  is hallottunk, vagy éppen nekünk ismeretlen módon készítik el a megszokott ételt.

- Nem elhanyagolható szempont, hogy ez kiegészítő pénzkereset lehet otthon dolgozóknak, fogyatékosoknak, vagy akár a nyugdíjasoknak.

- Vannak olyan ételek, amit a családban csak egyvalaki szeret, ezért nem főznek sohasem. De ha összeszedünk az adott napra 5-6-8 embert, akik szintén rajonganak azért a fogásért, már megéri megfőzni.

Vannak olyan ételek, amelyeket csak nagy mennyiségben lehet igazán jól elkészíteni, ezért csak nagy ritkán készítjük. Ezután ez sem lehet gond.

- Régi receptek nem mennek feledésbe, hiszen az öreg nénik, akik boldogan főznek másoknak, nem csak az ételt osztják meg szívesen, hanem a recepteket is.

- Kialakulhatnak új, gasztronómiára alapozott baráti körök.

- Komoly konkurencia születik az éttermeknek, és fel kell venniük a kesztyűt. Fel kell venniük a versenyt a házi koszttal. Viszont a környéken elfogyasztott ételeket fogyását figyelve a vendégeknek sokkal vonzóbb étlapot állíthatnak össze.

Biztos vagyok benne, hogy pillanatok alatt össze lehetne szedni, még vagy egy tucat érvet az alkalmazás mellett. De akit ez nem győzött meg, az menjen sajtburgert venni.

Tücsi a galaktikus