Netidők Blogtársaság

Egyre inkább a felé halad a világ, hogy otthon ülünk a képernyő előtt és már nem mozdulunk ki a lakásból. Meredten bámuljuk a villódzó képernyőt és elvesznek a személyes kapcsolataink… Ismerős kép? A napokban erről az internettel kapcsolatos félelemről vitáztunk a hallgatóimmal és egyedül maradtam azzal a véleményemmel, hogy a személyes kommunikáció nem feltétlenül értékesebb, mint a közvetített.

2008-ban tanítottam utoljára az információs társadalom témáját, de négy év kihagyás után „visszairatkoztam” a terület oktatói közé. A héten volt az első „igazi” óra, amin az információs társadalom bevezető diskurzusaival foglalkoztunk, azokkal a kérdésekkel, amelyek vizsgálatával el lehet jutni a téma mélyrétegeihez. Ezek között szerepelnek az internettel kapcsolatos régi-új félelmek. A gyakorlati óra végét „pódiumbeszélgetés” zárta, ahol a korábban, a hallgatók által előre elküldött kérdések közül néhányat négy hallgató vitatott meg, a többiek aktív közreműködésével. Ebben a beszélgetésben merült fel, hogy meglehet, az internettel kapcsolatos félelmek mégis csak jogosak és a világ a felé halad, hogy a végén a monitor előtt végezzük mind, elveszítve személyes kapcsolatainkat.

Miközben egyetértek azzal, hogy fontosak a személyes kapcsolatok és a találkozások, egyvalamivel nem értek egyet, mégpedig, hogy alapvetően a kommunikációs csatorna jellege határozza meg annak minőségét vagy „jóságát”. Ha számítógép vagy más eszköz által közvetített a kommunikáció, akkor biztosan rosszabb, mint a személyes? Hány unalmas találkozón vettünk már részt, amit elpazarolt időnek éreztünk? Hányszor bántuk már meg öt perc után, hogy személyesen találkoztunk valakivel? Ezzel nem megfordítani akarom az állítást (értékesebb a közvetített kommunikáció, mint a személyes). Sem azt állítani, hogy nincs szükség személyes találkozásokra. Hanem azt, hogy hagyományosan – talán valamiféle romantikus meggyőződésből – túlértékeljük a személyes kommunikációt, miközben nem ismerjük (f)el az internet vagy a mobiltelefon nyújtotta hatalmas lehetőségeket.

A vitában felmerült, hogy az ember evolúciós okokból vágyik mások társaságára, belénk van kódolva, hogy jobban érezzük magunkat, ha nem vagyunk egyedül és ezért törekedünk is erre. Vajon a homo informaticusnál is megmarad ez a vonása az embernek? Tehát a mostani fiatalok, vagy azok, akik most vagy majd később szocializálódnak, ugyanezt a személyességet fogják természetesnek tekinteni és a közvetített kommunikációt a szükséges rossznak? Vajon az emberi evolúció megáll és nem válik részévé, hogy újfajta eszközök állnak a rendelkezésünkre abban, hogy mások társaságát élvezhessük?

Továbbra sem fér a fejembe, hogy hogyan és miért gondolja azt teljes komolysággal az emberek egy jó része, hogy az internet magányossá tesz és elidegenít, miközben soha ilyen mértékű (és minőségű) interaktív kommunikáció nem folyt az emberiség tagjai között, mint, amit a modern kommunikációs eszközök most lehetővé tesznek. Ha lehetne, akkor ezeket az emberek külön-külön hosszabb kirándulásra küldeném a modern kommunikációs eszközök előtti időkbe – mondjuk a 150-200 évvel ezelőtti Magyarországra. Az az érzésem, hogy megölné őket az unalom, az adott mikrovilágba való bezártság, a túlontúl lassú és ritka kommunikáció és az elzártság – hogy szinte csak a személyes kommunikáció az egyetlen lehetőség az emberek közötti érintkezésre, de annak is olyan kötöttek a társadalmilag elfogadott formái, hogy az szinte kivétel nélkül kiüresíti és formálissá teszi a legtöbb párbeszédet. Alásszolgája.

Pintér Robesz

Gyakori sztereotípia – főként az internetet nem vagy csak ritkán használók részéről, hogy aki sokat használja a netet, az elidegenedik a környezetétől és megszűnik az érdeklődése a környezete, a kultúra és a szövegek iránt. Leegyszerűsítve: a túlzott internethasználatot okolják sokat az olvasás visszaszorulása miatt. Azonban kicsit pontosabban végiggondolva a dolgot könnyen arra juthatunk, hogy aki internetezik, az elsősorban olvas és ír. Ráadásul sokat.

Mivel az infotechnológiának köszönhetően változatos formájú, tematikájú, műfajú és nagy tömegű szöveggel találkozunk, ezért nemcsak a tájékozódásunk, a keresési szokásaink változnak meg, hanem szükségszerűen az olvasási módszereink is átalakulnak. A szövegek befogadása mindinkább inkább felgyorsul, intenzív, és nem extenzív stratégiát követ. A weben található nagy tömegű szövegben csak úgy lehet jól tájékozódni, ha gyorsan átfutjuk őket, keresve a kulcsszavakat, a tartalmilag minket érdeklő legfontosabb elemeket. Kicsit úgy teszünk, mintha a szemünkkel szkennelnénk a szöveget, tehát a főbb orientációs pontokat (tördeléssel, grafikáéval, képekkel kiemelt részleteket) letapogatjuk a szemünkkel, és csak azokat a részleteket olvassuk el, amelyeket fontosnak, relevánsnak vélünk. A szöveg kulcsszavait keresve a lényegesnek vélt elemek átolvasásán keresztül próbálunk meg képet alkotni a szöveg tartalmáról. És nagyon lényeges, hogy a szövegalkotó tisztában van-e azzal, hogy a szövegében mi a ténylegesen releváns elem, és mennyire segíti a befogadót a gyors értelmezésben. Mert ha a lényegtelen elemeket emeli ki, akkor ugyanúgy félrevezeti az olvasót, mintha nem emel ki semmit.

A hiperlinkes és a hipertextuális szövegek nem lineáris, hanem globális szövegbefogadási stratégiát követnek. A hiperlinkek megszüntetik azt a hagyományos elképzelést, hogy egy szöveget csak lineárisan, az elejétől a végéig olvasva lehet teljességében befogadni. Ebben a környezetben a hiperliknek között ugrálva, előrejelezhetetlen olvasási sorrendeket alakíthatnak ki az olvasók, és ezeket a stratégiákat inkább az érdeklődésük, a háttértudásuk a kíváncsiságuk, a türelmük vezérli, semmint a linearitás követésének a vágya.

Kiemelt szerepet kap a grafikus felhasználói felülettel, illetve fejlett képalkotó összetevőkkel rendelkező infotechnológiai eszközök világában a képolvasás, a vizuális orientáció. Gondoljunk csak arra, hogy manapság már alig lehet olyan mobiltelefont kapni, amely ne rendelkezne fejlett grafikus felhasználói felülettel, ikonok és vizuális szimbólumok között kell navigálni a funkciók eléréséhez, illetve szinte minden ilyen készülékben van beépített kép- és videorögzítő eszköz. A vizuális befogadás tényezői tehát egyre hangsúlyosabbak, amelyeket az eyetracking kutatások (a képernyőn való tájékozódás során végbemenő szemmozgást követő vizsgálatok) is igazolnak: hamarabb és gyakrabban fókuszálunk a kijelzők felületén megjelenő vizuális elemekre, mint a szöveges összetevőkre. Az olvasás tehát állandó követelmény a weben is, csak másfajta szövegeket másképpen olvasunk, mint az interneten kívül.

Bódi Zoltán

A legelső jelenség, amelyik fölkeltette a tudományos érdeklődésemet is, hogy miként írunk a weben, van-e valami olyan sajátosság írásbeliségünkben, amelyik a webhez köthető.

Gyakran vesszük észre, hogy a weben másképp írunk, mint papíron, tollal. Rögtön jegyezzük meg, hogy nem lehet általánosítani, hisz az interneten rengetegféle szöveget állítunk elő, és szinte mindegyiknek megvan a saját írásmódja stílusa. Az internetes írásbeliséggel kapcsolatban tehát vannak sztereotípiák, talán a legáltalánosabb, hogy az internetes írásbeliség szabálytalan, eltér minden hagyománytól.

Anélkül, hogy túlzásokba esnénk, nézzük a részleteket. Az írásbeliségre és így a nyelvhasználatra mindig is hatott az a környezet és technológia, amelyikkel az írásképet létrehoztuk. A fába, kőbe vésett írásjelek ék alakúak és nem gömbölyűek, mert a kemény anyagok, a rideg írószerszámok erre voltak alkalmasak. A vágott tollal írott betűk kalligrafikusak, vékonyodó és vastagodó vonalakkal jelentek meg, és a nyomtatás kezdeti formái is a kézírást próbálták utánozni. Majd a nyomdatechnika fejlődésével a betűminták egyszerűsödtek, és a könnyebb olvashatóságot célozták meg. A jelenlegi, számítógépes és internetes környezetben is természetes, hogy az írásmódunk alkalmazkodik ehhez a technológiához.

Ott figyelhetjük meg az internetes írásbeliségben a legjellemzőbb változásokat, ahol nagyobb az interakció, tehát a cseten, a messzendzserekben, esetleg az e-mailekben. Ennek az az oka, hogy ezekben a műfajokban nagyon gyorsan kell írnunk, és jellemzően személyesek vagy kisebb csoportos partnereknek szólnak ezek az üzeneteink. A üzenetváltás sebessége egyes messzendzser vagy cset diskurzusokban megközelítheti az élő, spontán párbeszéd sebességét, ám a billentyűkezelése az átlagos felhasználónak nincs olyan szinten, hogy követni tudja a beszéd sebességét. Ezért azokban a szituációkban, ahol megtehetjük, egyszerűsítünk az írásunkon. A cél jellemzően az, hogy minél egyszerűbben, minél kevesebb gondolkodással vagy minél kevesebb billentyűleütéssel tudjuk leírni üzeneteinket. Természetesen ezt az egyszerűsítést jellemzően nem tesszük meg, ha a műfaj, a partner, a téma, a nyilvánosság elvárásai megkövetelik az alapvető írásbeli szabályok betartását.

Az írás egyszerűsítésének egyik legjellemzőbb módja, ha úgy írunk, ahogy beszélünk, ahogy kiejtjük a szerkezeteket. Ez pedig nagy teret ad az egyéni, kreatív megoldásoknak. A gyakorlatlan írónak, billentyűzetkezelőnek egyszerűbb, könnyebb leírni egy kapkodó tempójú írott párbeszédben, amikor egyszerűen nincs időnk írni, azt, hogy tuggyuk+ h eccerű-e, mint azt, hogy tudjuk meg, hogy egyszerű-e. Ezt az írásmódot nevezem írott beszélt nyelvnek (először egy 1998-as konferencián definiáltam a fogalmat.)

Viszont az is természetes, hogy a helyesírásra, a szabálykövetésre, az írásbeli hagyományőrzésre érzékenyebb emberek számára ezek a beszédet, hangzást követő, szimbolikus írásmódok taszítóak, veszélyforrásnak tűnnek. Az igazság viszont az, hogy a nyelv, az írásbeliség folytonosan változó rendszer, és a szabályszerűségeket mi, emberek, nyelvhasználók alkotjuk, tanítjuk, módosítjuk. Nyilvánvaló, hogy a közérthető, egyértelmű írásbeliségnek fix, hagyományozódó szabályokra van szüksége, de a kreativitás is helyet kaphat, ha erre a partner is vevő, és a tematika is megengedi. A nyilvános közleményekben, a hivatalos, formális szövegekben mindenképpen célszerű a szabályokhoz alkalmazkodni, a kreativitást pedig hagyjuk az informális helyzetekre.

Bódi Zoltán

Csehországban már jelzőtábla figyelmeztetheti az autósokat azokon a helyeken, ahol a GPS információkkal gond lehet.

Szaporodik a GPS használók száma, és egyre több olyan baleset fordul elő, ahol az autósok a GPS készülékek hibás adatait okolták. Behajtott a folyóba, mert a GPS szerint ott komp volt, lehajtott az útról, mert ott a készülék utat jelzett. Hasonló esetekből egyre több van. Egyre több vezető magyarázza balesetét azzal, hogy a navigációs rendszer mást mutatott, mint az útjelző táblák.

Csehországban mostantól piros háromszögben áthúzott GPS-jel táblákkal figyelmeztetik az autósokat arra, hogy az adott helyen megváltoztak a közlekedési körülmények.

Bevallom, én soha nem értettem azokat az autósokat, akik vakon hittek a navigációs rendszerük utasításainak, pedig a sofőrnek csak néznie kellene kifelé az ablakon. Vagyis arról van szó, hogy a sofőrök annyira bíznak a készülékben, hogy egyszerűen figyelmen kívül hagyja a közlekedési táblákat, figyelmeztetéseket, előrejelzéseket.

Ennek fényében viszont teljesen értelmetlen az anti-GPS tábla, mivel a sofőrök ezt sem fogják figyelembe venni, sőt észre sem fogják venni. Vagyis pusztán pénzkidobás az egész projekt.

Javasolnék viszont egy olyan projektet, ami ennek a töredékébe kerül. Például ahol kiderül, hogy a GPS téved, annak a néhány cégnek, akik a térképadatbázisokat készítik, küldjék el egy e-mailben a hiba jegyzőkönyvét. Nem kerül semmibe, és a leghamarabb így lesz a hiba korrigálva.

Ezt már olvasta:

GPS helyett GNSS (I.)

GPS helyett GNSS (II.) – Galileo

GPS a kesztyűben

GPS nyakörv

Toochee, a galaktikus

 | Még több lehetőség

Az eVITA, vagyis az életvitelt segítő infokommunikációs technológiák és alkalmazások volt a fő témaköre annak a szakmai fórumnak, amit már nem először rendeztek meg Budapesten, mi is beszámoltunk már róla a Netidők műsorban. A program fő szervezője, az eVITA Platform szakmai vezetője, Hanák Péter, aki egyúttal a Műszaki Egyetem egészségügyi mérnöki tudásközpontjának igazgatója..

Hanák Péter: Az infokommunikációval segített életvitel esetén tulajdonképpen bármelyikünk életviteléről lehet szó, de van egy különösen nagy létszámú célcsoport, az idősek, akiknek a létszáma – mint közismert – növekedni fog Magyarországon is, Európában is és mindenütt. Az informatika számukra rengeteg olyan lehetőséget kínál ma, amit egyszerűen nem használunk ki. Azt gondolom, hogy ma már az internet sokféle megfigyelésre alkalmas, ha valaki hajlandó otthon valamilyen számítógépet használni. Akár úgy is, hogy ő nem is tudja, hogy egy számítógépet használ. Pusztán azzal, hogy az internetbe be van kötve az eszköz és ő valamit tevékenykedik a közelében. Egy nagyon egyszerű példa: egy egyszerű és fillérekbe kerülő fényérzékelő dióda, amelyik USB-porton a számítógépre kapcsolódik, az képes azt felismerni, hogy felkapcsoltak egy lámpát a szobában este 8 órakor vagy töksötét van a szobában.

Szilágyi Árpád: Tehát bizonyos időközönként legyen valamilyen aktivitás abban a térben, ahol az idős ember él és ha van ilyen aktivitás akkor minden rendben. Ha pedig nincs ilyen aktivitás, akkor pedig jelez valahol?

Hanák Péter: A legegyszerűbb megoldás az, hogy valamelyik rokonnál jelez. Mondjuk az én mobiltelefonomon egyszer csak hallatszik egy berregő hang és megjelenik egy piros kis ikon, ami figyelmeztet, hogy valami történt. A másik lehetőség, hogy van egy diszpécserközpont, egy e-szociális szolgálat, vagy a szomszéd. Nem azt mondom, hogy ezeket egyszerű megszervezni, csak azt, hogy a technikai eszközök itt vannak a kezünkben, és a hasonló ötletek megoldhatók.

Szilágyi Árpád: A kiadott anyagokban olvasható, hogy már jó néhány magyar cég is foglalkozik ezekkel a technológiákkal, pedig ez még nem egy kialakult üzlet. Ennek ellenére olyan kifejezéseket olvastam a programban, hogy mobiltelefonos gyógyszer-emlékeztető, hangtolmács, minimalista tevékenységfigyelés, telemetriás sportöv. Ezek nagyon konkrét, hétköznapi életet segítő eszközök…

Hanák Péter: Így van. Akik részt vettek ezen a fórumon és bemutatón, azok egy része olyan cég, amely magánerőből fejlesztett különféle megoldásokat. Ezek működnek, de kevesen tudnak a magyar fejlesztésekről. Pedig ilyen van sokféle…

Szilágyi Árpád: De azért mégsem egy létező piacról beszélünk. Mégis miért gyűlnek össze a cégek?

Hanák Péter: Először is, ez valóban egy fórumsorozat, egy-két havonta jövünk össze. A mostani annyiban volt speciális, hogy egy beszámoló volt arról, hogy mit csináltunk 2,5 év alatt. Másrészt az is bennünk volt, hogy – ugye most mindenféle tervek vannak az országban: Digitális Megújulás Terv, Széchenyi Terv, Semmelweis Terv és így tovább. Azt gondoljuk, hogy egy csomó olyan munkát fektettünk mi ebbe bele, amit talán érdemes lenne felhasználni és nem kidobni a szemétkosárba.

Szilágyi Árpád: Tehát van egy sor ötlet, van egy sor alkalmazás, van egy sor jól használható eszköz. Rendszerbe kellene foglalni és használni?

Hanák Péter: …és vannak elképzelések, hogy milyen irányba kellene továbblépnünk. Mi az, ami már most használható, kinek kellene finanszírozni, milyen jogszabályokat kellene megalkotni hozzá, kinek milyen haszna van belőle és így tovább. Nagyon sokan azt gondolják, hogy ezt az államnak vagy a szociális rendszernek kellene finanszírozni. Egyetértés volt abban, hogy nem szabad várni, nem is lehet várni a kormányzatra, államra, közösségre, hanem a családoknak és a kisközösségeknek kell finanszírozniuk. És azt gondolom, hogy az informatikai eszközök olyan olcsóvá váltak az elmúlt időszakban, hogy ez valóban lehetséges.

Szilágyi Árpád