Netidők Blogtársaság

Meghívott szerzőnk, Varga Bence (Revision) egy 40 éves sztori segítségével beavat minket abba, hogy miképpen működik a szóbeszéd.

Ma már a csapból is vírusvideók folynak, így a készítőik egyre meghökkentőbb ötletekkel állnak elő a forgatáskor, hogy biztosítsák az anyag elterjedését. A vírusvideók sikeres terjesztésében azonban az ötleten túl legalább olyan fontossággal bír maga a felület, amin a filmek "utaznak". A szélessávú Internet ma már a mindennapok része, de nem volt ez mindig így, mégis, vírusvideók már az Internet-korszak hajnalán is léteztek, sőt annak előtte is.

A felrobbant bálna

1970. november 12-én egy 14 méter hosszú, 8 tonnás ámbrás cet vetődött az Egyesült Államokban Oregon tengerpartjára, Florence városka mellett. A hatalmas állat a kiszáradás következtében rövidesen elpusztult. MIvel az állam összes partszakaszának karbantartása az oregoni autópályafelügyelet feladatkörébe tartozott, a tetem eltakarítására is ezt a szervezetet utasították.

A haditengerészettel folytatott rövid konzultációt követően a szervezet szakemberei arra jutottak, hogy a bálnát oly módon a legcélszerűbb eltávolítani a partról, amint azt egy szikladarabbal tennék: egyszerűen felrobbantják. Az első pillantásra meghökkentőnek tűnő megoldás magyarázatául szolgálhat talán, hogy elsősorban geológiai akadályok legyőzésére kiképzett munkatársakról volt szó - az autópályafelügyelet ritkán találkozott hasonló zoológiai problémákkal. A mérnökök úgy vélték, hogy az eltemetés nem járna sikerrel - a hullámok hamar kimosnák a testet, a felrobbantás azonban miszlikbe szakítaná a bálnát, és az apróbb maradványokat a rákok hamar elpusztítanák.

A bálnában mintegy fél tonna dinamitot helyeztek el, majd felrobbantották. Az állat íly módon való eltakarítása azonban - finoman szólva - megkérdőjelezhető eredménnyel járt: hosszú másodpercekig hullottak a bálna cafatjai a partra sereglett nézelődők nyakába, egy nagyobb darab pedig ripityára tört egy közelben parkoló autót. Mindazonáltal a bálna testének közel a fele egyben maradt, melyet később bulldózerekkel próbáltak eltávolítani.

A televíziós riport

Az egész meghökkentő esemény valószínűleg hamar feledésbe is merült volna, ha nem tartózkodik a helyszínen az oregoni Portlandból a helyszínre küldött KATU-TV stábja, élükön Paul Linnman riporterrel. A társaság rögzítette a bizarr esemény minden részletét, és a riportot Linnman a következő fanyar kommentárral zárta: "Bármikor is sodródjon egy bálna Lane County partjaira a jövőben, azok, akiket az eltakarításával megbíznak, nemcsak azt fogják tudni, hogy mit tegyenek, de azt is, hogy mit ne."

A beszámoló adásba került a televízióban, de nem vert túlzottan nagy hullámokat. Aki látta az adást, megbeszélte másnap a barátaival, ismerőseivel a dolgot, de nem kapott szárnyra az eset híre. Nemsokára azonban megérkezett a háztartásokba egy olyan technológia, amely alapvetően változtatta meg a mindennapokat. 1976-ban megjelentek ugyanis az első VHS videómagnók az Egyesült Államokban, és a használatuk rohamosan terjedt. Nem sokkal később a televíziónál valaki kimásolta a hat évvel korábbi riportot VHS kazettára, és hazavitte. Ezzel az apró, nüansznyi dologgal megkezdődött a világ első vírusfilmjének terjedése.

Szájról szájra

Közel tizenöt éven át a videófilm és annak híre szájról szájra terjedt, az emberek többsége azonban városi legendának tartotta a felrobbantott bálna történetét. Az eset akkor került a széles nyilvánosság elé, mikor egy másolat eljutott Dave Berryhez, a Miami Herald népszerű újságírójához. Berry 1990. május 20-án megírta a sztorit, amit a lap le is közölt. A cikk rövidített verziója hamar felkerült néhány üzenőfalra, és számtalan hozzászólás érkezett a témához.

Itt kell egy kis kitérőt tennünk azok kedvéért, akik nem ismerik annyira a világháló történetét. A 90-es évek elején az Internet még gyerekcipőben járt. A nyolcvanas évek közepén jelentek meg azok az ún. üzenőfalak (angol kifejezéssel élve bulletin boardok), amelyeknek a lényege az volt, hogy a felhasználók telefonvonalon becsatlakozhattak egy központi rendszerbe, és egy program segítségével szoftvereket és adatokat tölthettek le és fel, híreket olvashattak, vagy különféle üzeneteket válthattak egymással. Az üzenőfalakat kezdetben hobbi jelleggel működtették, és jellemző volt rájuk, hogy egy-egy kisebb közösséget fogtak össze, rendszerint egy kisváros felhasználóit.

Igaz volt? Vagy mégsem?

A cikk körüli zsongás az üzenőfalakon felkeltette a média munkásainak a figyelmét is, és az oregoni autópálya-felügyelethez, amelyet időközben oregoni közlekedésfelügyeletté neveztek át, egyre-másra érkezni kezdtek a telefonok a felrobbantott bálnáról. Mint kiderült, a bulletin boardokon keringő szövegben nem szerepelt, hogy az eset huszonöt évvel azelőtt történt, így az újságírók napi aktualitásként kezelték az ügyet.

San Francisco-tól Washingtonon át Massachusetts-ig számtalan helyről érkeztek a hívások, és nemsokára már a Wall Street Journal is foglalkozott a történettel. 1992-ben a sztori megjelent a Usenet-en, ami egyike volt a legkorábbi Internetes vitafórumoknak, ahol a felhasználók hosszan vitatkoztak a történet eredetéről és hitelességéről.

Végül feltehetőleg 1993 környékén Steve Hackstadt, az Oregoni Egyetem végzős informatika-szakos hallgatója digitalizálta a birtokába került videofelvételt, és feltette az egyetemi hálózatra. Innen indult világhódító útjára a film, hogy aztán számtalan oldalra felkerülve az Interneten mindenhol feltűnjön. Mára ez az eredeti oldal eltűnt, de Hackstadt továbbra is gyűjti a film körüli cikkeket és anekdotákat.

A film terjedéséhez hozzájárult az is, hogy az információk gyakran hiányosak voltak vele kapcsolatban. Sokan azt hitték, hogy a bálna még élt a felrobbantáskor, mások nem voltak vele tisztában, hogy egy 40 éves történettel találkoznak.

A világ legrégibb vírusfilmje bizony még ma is igen népszerű: a videómegosztó oldalakról beszerzett adatok szerint a felrobbant bálna videója a világon még mindig az ötödik legnépszerűbb és legtöbbször megtekintett vírusfilm.

Varga Bence (Revision)

Nagyistók Tibor televíziós szerkesztő (Magyar Televízió) eddigi pályája érdekesen alakult, hiszen rádiós szerkesztőből lett tévés, és egy pár éve ismét továbblépett, jelenleg valahol a televízió és az internet között található. Interjú.
(Tegnap volt a televíziózás világnapja.)

Nagyistók Tibor a Médiaguru c. műsorban

Nagyistók: Egy kicsit leképezem azt, amit a televízió is csinál. Pont egy évvel ezelőtt született az a felmérés Magyarországon, amely szerint korábban a gyerekek átlagosan hat órát tévéztek, de mára ez az időtartam már csak egy órát tesz ki, miközben az internet használat meg feljött egyről három órára. Tehát ha az én középiskolás lányomat kérdezed, ő már mindent a YouTube-on néz meg. Szeretném ezt a folyamatot megérteni és ezért járok középiskolákba, hogy lássam a gyerekeknél, hogy miért olyan népszerű a YouTube, hiszen egész egyszerűen ez lett a „szabvány”. A YouTube-on minden ott van és ami még sincs ott, az nem létezik. Felzárkózott mellé ugye a Facebook, a blogokat pedig már csak a keresőkben való megjelenésre és az archiválásra használjuk. A tévéseknek pedig el kell kezdeni ezzel a problémával foglalkozni.

Szilágyi: A televíziósnak ez nem annyira jó, mert elmegy a figyelem a tévétől. Apaként mit gondolsz erről a változásról?

Nagyistók: A világ a direktből az indirekt felé megy. Ez gyereknevelésre és televíziós műsorkészítésre ugyanúgy érvényes. Direkt mondatok – „ne cigizz!” – már nem léteznek, mert rögtön rágyújt. Ezért nekem úgy kell vezetni a nézőmet, mint tévés műsorkészítő, hogy szinte maga motiválódjon. Nem hogy kevesebb, hanem több a munkánk, mert a televíziós, a videós, a „youtube”-os tartalmakra iszonyatos nagy szükség van. Nagyon leegyszerűsödött a helyzet: a profi és az amatőr arcáról van szó. Tehát itt már nem televízióról meg online-ról van szó. Ugyanazon a platformon, amit te nézel, meg nekem is itt van ez az androidos készülék – ugyanazt megkapom, mint a televízióban. A plazmatévé pedig ma az egyetlen hely, ami köré a család összegyűlhet.

Szilágyi: Azért látható, hogy vannak olyan tartalmak a televízióban, amelyek a mai napig őrzik a csalogató jellegüket. Ilyen például a sport, amiről azt mesélted, hogy a nyári sporteseményeknek máig tartó közösségteremtő hatása van. És ezeket a videókat a közösségek nem tudják előteremteni, ezek kifejezetten televíziós tartalmak.

Nagyistók: Igen, itt jön elő a profi. Mi kifizetjük azt az iszonyatos jogdíjat, amit egy világbajnokság közvetítéséért elkérnek és amit a kereskedelmi adók nem is tudnak megengedni maguknak, hiszen ehhez egy állami összefogás kell, vagy az EBU-nak a segítsége kell, hogy te lásd a világbajnokságot. Mi odaküldtük a nyolc riporterünket és most először a televíziózás történetében kezükbe nyomtunk egy húszezer forintos HD kamerát egyenként. És olyan eseményeket mutattak hátulról… tehát nem azt, amit direktbe a közvetítés kamerái mutatnak, amit egyébként máshogy nem lehet látni. Kétmillió ember nézte meg a foci vb háttérinformációit, amit a műsorvezetők és kommentátorok vettek fel a saját kis kütyüjeiken.

Szilágyi: Sőt, ahogy hallom, ez a közösség azóta is él és virul…

Nagyistók: Kilencezres közösséggel fejeztük be a vb-t és most tart 11 ezer valamennyinél. Nincs még magyarázat, hogy miért. Valószínűleg azért, amit tíz évvel ezelőtt felírtam egy másik televízió falára, hogy „Közönségből közösséget, közösségből közönséget!” Magyarul: kell nekünk a közösség, kell ez az élmény, amit a hagyományos tévé nehezen tud megadni.

Szilágyi: Mit lehet hónapokkal később még beszélni egy foci vb-ről?

Nagyistók: A sportot. Ha a Lost vagy a 24 c. sorozat befejeződik, akkor az amerikai tévétársaság Facebook oldalán azon a napon be is fejeződik az utolsó posztolás. Nálunk itt Magyarországon úgy tűnik, hogy tart tovább a közösség ereje.
Az egyik új mániám a videoújságírás: játsszunk rádiót a tévében, három az egyben! Tehát megfogom a kamerát, mint szerkesztő, plusz meg is vágom (szeretnek, mert költséghatékony) és innen már csak egy ugrás a közösség szervezése. Kaptunk egy olyan formátum-ötletet, hogy egy mozgalmat indítsunk be a fiataloknál. Én azt írtam a formátum készítőinek, hogy hát ez már nem tévés műfaj. Régen a Ki mit tud?, meg az Ász, amit Geszti Péter csinált, az volt - de azóta megszűnt a tévé monopóliuma! Először a Facebook-on erősítse meg a közösségét és amikor az rendben van, na akkor rakjunk rá televíziót. Így kezd átalakulni a dolog. A tehetségkutató show-k is kezdenek kifújni, én látom az adatokat. Egy dolog miatt ülnek már csak le az emberek: végre együtt van a család a tűz körül, amit televíziónak hívunk.

Szilágyi: Az archívum jelleg nagyon erős funkciója a weboldalaknak, tehát az, hogy lement az élő műsor a tévében és aztán vissza tudom keresni.

Nagyistók: Ez már nem érdekli az embereket. Az van, hogy a fiatalok már nem e-maileznek, hanem fészbúkoznak. Tehát minden, ami off-air vagy offline, az már nem menő. Akit én ott megtalálok a cseten, az létezik, aki nincs ott, az nem létezik. Az, hogy archívból visszanézzek egy tévéműsort… nem elég, hogy nem tévéznek az emberek, de hogy archívumban nem keresik a műsort, az biztos. Ha archívum, akkor az legyen ott a közösség helyén, a YouTube-on vagy a Facebook-on.

Szilágyi: Mi az a videolevél?

Nagyistók: Jöttek hozzánk finn gyakornok lányok. Azt a feladatot adtam ki nekik, hogy „írjanak” videolevelet. Komplett idiótának néztek, szokás szerint. Viszont a kezükbe adtam a kis kamerát és azt mondtam: ne is lássalak benneteket három napig! Olyan videolenyomatokat hoztak Budapestről „by Finnish eye” – ahogy a finnek látják -, hogy az valami hihetetlen. És a videolevél lényege, hogy nem kell vágókép, hanem elindítja és mondjuk egy-két perc alatt megmutatja maga körül a látnivalókat. Ezt tölti fel a YouTube-ra és a „Két finn lány Magyarországon” c. tévécsatornát megcsinálták egy perc alatt a YouTube-on. Ha valaki nem tud írni-olvasni, akkor analfabéta. De ha nem tud video-írni-olvasni, amin keresztül az információ 80%-a jön, akkor senkit nem érdekel. Nem csak Magyarországon, Amerikában sem.