Átmenet az információbőség korába
Információs túltelítődés (information overload), információbőség (information glut), adatszmog (data smog) és tartalomsokk (content shock). Néhány divatos kifejezés (buzzword) az elmúlt évekből, amelyek mind ugyanazt a jelenséget írják le: egyre több információból és tartalomból választhatunk – kell választanunk –, ami sokak számára nehézséget jelent, sőt egyenesen feszültséget okoz.
Más-más megnevezéssel, de az internet elterjedésétől kezdve egyre több formában hallani tehát, hogy túl sok a tartalom, valahogyan szelektálnunk kell belőle. Bár meglepő lehet, de az információbőség fogalma egyáltalán nem az internethez kötődik – az első, témához kapcsolódó említést idősebb Senecának tulajdonítják, aki már 2000(!) évvel ezelőtt arra panaszkodott, hogy a túl sok könyv zavaró lehet. Ez akkor azonban – ahogy ma mondanánk – csupán egy szűk értelmiségi elit problémája volt.
Ha jobban belegondolunk, akkor a jelenség a nyomtatás és az olvasni tudás középkor végi megjelenésétől és széles körű elterjedésétől tömegesedett, ért el egyre többeket: azóta olyan világban élünk, ahol nem tudunk minden információt elfogyasztani, szelektálnunk kell belőlük. Kezdetben ez elsősorban a könyvekre és az egyéb nyomtatott tartalmakra volt jellemző, már egészen korán triviálissá vált az olvasni tudók számára, hogy egyetlen ember képtelen az összes nyomtatott tartalmat átlátni és elfogyasztani, válogatnia kell közülük.
Ez azonban még nem feltétlenül gond, mivel az ember evolúciójánál fogva egyfajta „szelektálógép” – folyamatosan áradnak felénk érzékszerveinken keresztül az információk és a legtöbbet vagy észre sem vesszük, vagy igen gyorsan feldolgozzuk (például sztereotipizálunk). De a szűk keresztmetszetet a könyvnyomtatás elterjedésének idején nem is annyira a szelektálás jelentette (mit olvassunk), hanem a nehézkes hozzáférés: a könyvekhez jó könyvtár hiányában szinte lehetetlen volt hozzáférni gyakorlatilag egészen az 1990-es évek végéig (sőt, a világ jelentős részén mind a mai napig). Amíg az internet javarészt meg nem oldotta az univerzális és globális hozzáférés problémáját azok számára, akik hozzáférnek a világhálóhoz – nem véletlen, hogy a könyvtárak a fejlett világban azóta sem képesek magukhoz térni abból a sokkból, amit a legfontosabb funkciójuk elvesztése okozott.
Ami az elmúlt 1-2 évtizedben és napjainkban zajlik, az az egyik legfontosabb változás az emberiség történetében, csak többnyire nem tudatosul számunkra: az információínség korszakából lépünk át az információbőség korszakába. Míg az elsőben az jelentette a kihívást, hogy még, ha az információ létezett valahol, nem fértünk hozzá, tehát a hozzáférés, rendszerezés, elérhetőség korlátait kellett elsősorban átlépni, addig mára, az új korszakban egészen másfajta problémákkal küzdünk, és másfajta készségekre van szükség. Most tanuljuk meg, hogy egy információéhség vezérelte világ helyett milyen élni egy zajjal teli, információbőség jellemezte világban. Ahol válogatnunk kell a tartalmak között, tudnunk kell keresni közöttük, a találatokról gyorsan – akár másodpercek alatt – eldönteni, hogy relevánsak-e, megbízhatóak-e, hasznosak-e számunkra, majd beépíteni őket a meglévő tudáskészletünkbe…
Arra, amit ez jelent, különböző válaszok születtek a technológiával kapcsolatos attitűdök alapján. A technofóbok szerint (akik nem igazán kedvelik a technológiai újdonságokat) ez a helyzet meghaladja a képességeinket, szépen lassan egyszerűen belefulladunk az információs óceánba. A technofilek ezzel szemben azt gondolják, hogy nem fulladhatunk bele az információs óceánba, mert megfelelő technológiákkal és személyes praktikákkal folyamatosan sikerrel alkalmazkodhatunk az új helyzetekhez, így ehhez is. Végül a technorealisták szerint – hozzám ez áll a legközelebb – az embereket körbevevő és elérhető információk mennyisége folyamatosan nőtt az elmúlt évszázadokban, amit eltérő sikerrel tudtak csak az emberek kezelni. Kialakultak intézmények, eljárások, megoldások, de az internet ebben új korszakot nyit, amihez még folyamatban van az alkalmazkodás, mindez érthetően vezet feszültségekhez és frusztrációhoz egyéni és társadalmi szinten is.
Egyvalami biztos, szűrnünk kell az információkat – sokszor azonban az előszűrést gépek, szoftverek, algoritmusok végzik el helyettünk. Ilyenkor korábbi szokásaink alapján megpróbálják kitalálni, hogy mire lehetünk kíváncsiak. Például a Facebook az ismerőseink frissítéseiből csak egy kis szeletet mutat meg nekünk, a Google ugyanarra a keresésre teljesen más találati listát ad két különböző felhasználójának azok korábbi keresései és kattintásai alapján. A gépek, szolgáltatások által végzett szűrés azonban szelektív, más algoritmusok vagy megoldások teljesen máshová vezethetnek. Lásd például az e téren éppen friss Facebook alapú algoritmust, a magyar LInKE-t. Felmerül a kérdés, hogy vajon milyen lenne a Facebook-ot használni, ha ez lenne az alap algoritmus, mások lennének a felhasználók tapasztalatai, párbeszédei – miben változna meg az életük? A legnagyobb gond ugyanis az ezekkel az algoritmusokkal, hogy észrevétlenül kialakítanak egy filter bubble-t (Eli Pariser), csak azt látjuk a világból, ami átszűrődik rajtuk, így könnyedén azonosítjuk az így kialakuló részleges képet magával a teljes világgal, miközben valójában annak csak egy sajátos lenyomatát látjuk.
Mi lehet a megoldás az információbőség korában az átlag internetező számára? Megfelelő információháztartás és időháztartás kialakítása. Csak mi a „megfelelő”? Feltehetően nincs univerzális recept arra, hogy mi jó nekünk, ez függ az információfogyasztási szokásainktól, munkánktól, szabadidőnk mennyiségétől. Egyelőre azonban senki nem tanítja azt, hogy hogyan boldoguljunk ebben a világban – ellentétben azzal, ahogy a könyvtárak használatát megtanítják. Pedig életünkben számtalan helyen szembesülünk a bőség okozta kihívásokkal: amikor döntéseket kell hozni, amikor be kell osztani az időnket, amikor termékek vagy szolgáltatások közül választunk, amikor szabadidős programot választunk, vagy éppen médiát fogyasztunk.
Miközben elkezdtem beleásni magam a témába (a Corvinuson futó Információs társadalom kurzus kapcsán) ébredtem rá, hogy itt is az információbőséggel szembesül a kutató: az információfogyasztás témája ezer szállal kötődik más területekhez, így a döntéselméletekhez, az időháztartás kérdéséhez, a fogyasztásszociológiához, a reklámkutatásokhoz, a kognitív pszichológiához… Sajnos egy blogposztban lehetetlen akár csak felvillantani a téma legfontosabb kérdéseit – a lényeg azonban, hogy az információbőség korszaka itt van, amire mindenkinek saját válaszokat kell adnia.
Ha most csinálnánk forradalmat, Petőfi Facebookra tolná fel a Nemzeti Dalt
- Ezen keresztül, ennek segitségével szervezték a forradalmat, mozgósitották a tömeget.
- A közösségi oldalak alternativ médiaként is üzemeltek, amelyek szemben a hivatalos média által közvetitett képpel, a tüntetők szempontjából mutatták be az eseményeket, ráadásul nem csak az országban élők, hanem a nagyvilág számára is.
- A közösségi média növelte a tudatosságot, mivel transzparenssé tette az elégedetlenséget, ráébresztette az embereket, hogy nincsenek egyedül, ezzel ráerősitett az eseményekre és nagyban hozzájárult annak gyors eszkalálódásához.
A Facebook felhasználók 9 típusa
Az ismerkedős, a nagy generációs, a kezdő, a mindent megosztó, a márkatámogató, a paranoid, a like-gyűjtő, a játékfüggő és a szellem - 9 féle tipikus felhasználóról készített vicces infografikát az Optify, amely pár napja látott napvilágot a Mashable oldalán.
Nekem ugyan hiányzik az életbölcselő, a romantikus (néha egybecsúszik az előző típussal) és a troll, de a leírt 9 féle felhasználóhoz érdekes statisztikák csatlakoznak, így emiatt is érdemes megnézni az infografikát. Például a profilok 18%-a szinte teljesen inaktív (ők a szellemek, akik úgy használói a Facebook-nak, hogy tulajdonképpen nem is azok). Vagy például az is érdekes, hogy a Facebookon minden negyedik felhasználó játszik rendszeresen, ez több, mint 250 millió embert jelent. De az is kiderül az adatokból, hogy a legtöbbet lájkolt bejegyzés a Farmers Insurance-től származik és 2.047.058 like-ot kapott eddig - aki tehát elsőségre vágyik, ezt kell megdöntenie. Az átlag Facebook használó egyébként havonta 14-szer klikkel a like gombra.
Egy év internet nélkül
Vajon milyen lehet internet nélkül élni? Mit tesz velünk, milyenné tesz minket az internet? Milyenek lennénk internet nélkül? - ezekre a kérdésekre kereste a választ Paul Miller, aki 2012. május 1-től kerek egy évre "önkéntes száműzetésbe" vonult, amikor úgy döntött, hogy nem használja a világhálót és szolgáltatásait 365 napon keresztül. Élményeit folyamatosan közzétette a The Verge hasábjain, majd végül egy posztban összegezte a tapasztalatait. Röviden: nem az internet a hibás, ha úgy érezzük szétesik az életünk, nem tudjuk utolérni magunkat és felszínesek a kapcsolataink.
Paul Miller a The Verge senior szerkesztője 2012-ben sokallt be az internettől, amikor úgy érezte, hogy a rengeteg e-mail, az olvasásra váró online cikkek, blogposztok és a közösségi média nem csak egyszerűen kikezdi a produktivitását, de rosszabb emberré is teszi, mint amilyen valójában lehetne. Úgy döntött megkeresi az "igazi Paul-t", aki az internet túlzott használata nélkül lehetne: végre lenne ideje önmagára és másokra odafigyelni, könyveket olvasni, megírni azt, amire sohasem jutott ideje, a barátaival találkozni és még így is sokkal több szabadidővel rendelkezne... Ismerős vágyálom?
Az elején minden jól ment, Miller felszabadultabb és produktívabb lett, sokat olvasott és írt, eljárt sportolni, több időt töltött a barátaival és a családjával is. Élvezte a hirtelen nyert szabadságot. Közben dolgozott a The Verge-nek, csak nem ő maga tette közzé az interneten a cikkeit, hanem kollégái. Ő maga egy hagyományos postafiókon, egy butatelefonon, illetve személyesen tartotta a kapcsolatot a világgal. Aztán néhány hónap múlva az internet hiánya elvesztette az újdonság varázsát, Millernek kialakult egy új életritmusa, új szokásokat kezdett el felvenni. A kísérlet végére Miller belátta, hogy alapvető feltételezése hibásnak bizonyult, nem az internet tesz minket olyanná, amilyenek vagyunk, hanem mi magunk. Új offline életének végén tévéműsorokkal, (offline) számítógépes játékokkal és újságokkal töltötte ideje nagy részét, miközben már csak ritkán járt el otthonról, hogy a barátaival találkozzon vagy mozogjon. Döntésével, hogy távol marad az internettől, elszigetelte magát az emberektől is, az év végén már egyáltalán nem volt boldog, felszabadult vagy produktív...
Ami hiányzik Miller záró írásából, az a megoldás. Mit tehetünk, ha szenvedünk az internettől és attól, amit az internet "csinál belőlünk"? Először is, be kell látnunk, hogy nem az internet tesz minket ilyenné és a kivonulás olyan végletes válasz, ami nem feltétlenül jelent megoldást. Vajon eleve kudarcra volt ítélve Miller kísérlete? Nem mondanám, viszont számára nem az internetről való kivonulás lett volna a megfelelő. A kezdeti eufóriát ugyanis törvényszerűen fel kell váltania később egy új életritmusnak, aminek önmagában is tartósnak és kiegyensúlyozottnak kell lennie. Miller itt bukott el, egy idő után rossz offline szokásokat vett fel, ráadásul elszakítva érezte magát másoktól.
A megoldás: egyensúlyt találni - ha zavar minket az, ahogy internetezünk, akkor változtassunk rajta. Kezdjük azzal, ami a legjobban zavar minket, állítsunk fel szabályokat önmagunk számára, tartsuk be őket, csináljunk belőle új szokásokat, amelyektől úgy érezzük, hogy jobbak, produktívabbak, kiegyensúlyozottabbak stb. vagyunk. Ezután haladjunk fokozatosan, változtassunk tartósan olyan dolgokon, ami nem tetszik magunkban - és nem muszáj az internetes aktivitásra korlátozni ezeket. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy nincsenek általános praktikák, egyedi, személyre szabott megoldásokra van szükség. A megoldás azonban szerintem a fokozatosság. Az internet kizárása egyrészt nehezen kivitelezhető, másrészt a hiányát egyszerre kell tudni feltölteni, ami igen csábító, hogy rossz új szokásokat vegyünk fel.
Az is biztos azonban, hogy internet nélkül nagyon nehéz élni, már csak azért is, mert sok embernél egyre inkább a munka velejárója - Miller kivételezett helyzetben volt, amikor a The Verge megfinanszírozta a "kalandját". Így viszont lehetőségünk van tanulni abból, amit megélt és levonni a konzekvenciákat.
Utolsó kommentek