Netidők Blogtársaság

Elég radikális megoldást talált ki a japán Kazutaka Kurihara, Koji Tsukada (National Institute of Advanced Industrial Science and Technology és Ochanomizu University) kutatópáros, hisz egy eszközzel néhány milliszekundummal késleltetve visszasugározza a beszélőnek a saját szövegét, amitől összezavarodik. De nézzük a részleteket.

Az emberi beszédprodukció igen összetett folyamat, hiszen egyszerre zajlik a beszéd témájának a megtervezése és a nyelvi szerkezetnek, kifejezéseknek a kiválogatása, elrendezése, a meghangosítás, a beszéd akusztikai kivitelezése, valamint a visszacsatolás, amelynek során felügyeljük, kontrolláljuk a saját beszédünket. Az ellenőrzés során értelmezzük saját szövegünket, javítjuk az esetleges hibákat, ekkor alkalmazkodunk a környezet, illetve a beszélő igényeihez, halkítunk, hangosítunk beszédünkön.

A SeechJammernek elkeresztelt szerkezet működési elve a következő: a beszélő felé irányítanak egy célzott mikrofont, amely néhány milliszekundummal késleltetve szintén célzottan visszasugározza a beszélő felé a saját szövegét. Ezzel a beszélő belső hallása mellett egy külső forrásból is visszahallja a saját szövegét, ami a visszacsatolással együtt járó beszédprodukciós folyamatot erősen összezavarja, hisz a beszélő hirtelen nem tudja, mire figyeljen.

Ez viszonylag radikálisan hallgattatja el a beszédpartnert, igaz, elég életszerűtlen, hogy egy hosszú előadás közben a partner vagy a közönségből valaki elővesz egy kézi készüléket, és azt ráirányítja a beszélőre. Nehéz elképzelni ezt. Ráadásul a hatása is időleges, mert ha elhallgatott a beszélő, nyilván újrakezdi a mondókáját, és ha észreveszi a készüléket, valamit az általa kibocsájtott lézerfényt, akkor lelepleződik a csalás. Kísérletnek viszont igen érdekes.

Itt meg is lehet nézni a szerkezet működéséről készült videót:

Források:

https://sites.google.com/site/qurihara/top-english/speechjammer

http://arxiv.org/abs/1202.6106

Bódi Zoltán

| Még több lehetőség

Két hónap van hátra a műsorunk 16. születésnapjáig. Gondoljuk át együtt, hogy hol tartunk, merre haladunk! Ezúttal tehát beavatom a közönségünket abba, hogy mi foglalkoztat a Netidőkkel kapcsolatban. Az a szándékom, hogy a műsor alakításában figyelembe vegyem az olvasóink-hallgatóink véleményét.

Először is tisztáznunk kell, hogy mi változott a 16 év alatt. A műsorunk indulásakor még 20-30 ezer személyi számítógép volt összesen az egész országban és a mobiltelefont is „bunkofonnak” hívta a köznyelv, mert nem volt még mindenki számára elérhető eszköz. És ezek csak a számszerű jellemzők. A fejekben nagy volt a zűrzavar és a félelem a számítógéppel kapcsolatban, naponta jelentek meg az újságcikkek az internetes bombareceptekről és arról, hogy a hálózat hogyan idegeníti el egymástól az embereket. Most, 16 évvel később már egész más a helyzet, túlzás nélkül mondhatjuk, hogy őrületes mértékű változás következett be. Az internet ma már a magyar társadalom többsége (55-60%) számára a hétköznapi valóság része, a közösségi oldalak hozzák egymáshoz közel az embereket és kis túlzással mondhatjuk, hogy mindenkinek van telefonja. Azért kis túlzással, mert azért ma is vannak olyan tagjai a magyar társadalomnak, akik számára nem reális a mobiltelefon még a mai árak mellett sem, hiába tart a mobilpenetráció már bőven 110% felett. De a lényeg: a Netidőknek ma már nem lehet ugyanaz a célja, mint volt az indulásnál, hiszen a digitális világgal kapcsolatos félelmek és a tudatlanság nagy része mára a múlté.

Nyugodtan feltehetjük a kérdést, hogy van-e még ebben a helyzetben egyáltalán bármi értelme a Netidők műsornak (és a hozzá tartozó felületeknek, ennek a blognak és az online hangarchívumunknak helyet adó weboldalnak), vagy pedig abba kellene már hagyni?

Szerintem még nem értünk annak a fejlődési folyamatnak a végére, amire Nyírő András azt találta mondani másfél évtizeddel ezelőtt, hogy digitális forradalom. Persze, a net, a mobil és a számítógép elterjedt, ez igaz. De ez még csak az eleje. Olyan ez a helyzet, mintha már átlátnánk, hogy hány hektár földet vonhatunk be a mezőgazdasági művelésbe, de egyelőre csak néhány zöldségfélét tudunk megtermelni a földünk egy kisebb részén, s közben kiderül, hogy még több hektár földünk van, amiről eddig nem tudtunk. A műsorban ma is sorra fedezünk fel újabb és újabb területeket, amelyek egy-egy szegletei a digitális világnak. Sőt, a műsor szerkesztőjeként azt kell mondjam, hogy az eltelt évek alatt a témakörök jócskán bővültek. Belakjuk az internetet, hódító útra indulnak magyar IT vállalkozások is, sőt hatással van a digitális világ a művészetekre, a közéletre, a vásárlásra, bankolásra, a tömegkommunikációra is stb.

Mi a feladatunk tehát? Az, hogy rácsodálkozzunk ezekre a területekre és aztán meg is mutassuk azoknak, akiket ez érdekel. Vagyis Önöknek, a mi közönségünknek. Közérthetően, vitatkozva, reagálva, praktikusan vagy éppen viccelődve. Mert hiszen ennyi év alatt, mint minden rendszeresen jelentkező médiaprodukciónak, a Netidőknek is kialakult egy állandó hallgatói köre, akik várják hétről hétre az újabb műsort. (A Facebook-on immár több mint 500 lájkolónk van, és érzékelhető abból is, hogy ha időnként elmarad egy-egy műsor, akkor azonnal kapom az okokat firtató hallgatói leveleket.)

Ettől függetlenül őszintén érdekel, hogy a bennünket követő kemény mag mit gondolhat arról, hogy merre érdemes mozdulnia a Netidők csapatának? Milyen témákról kellene beszélnünk? Milyen formában? A praktikus megközelítésekre van inkább szükség vagy a gondolkodtató összefüggésekre? A hangulat a lényeges vagy az információ? A társaságunk sokszínűsége a vonzó vagy az, hogy egyáltalán a digitális világról beszélgetünk? Aki szeretné megosztani velem az ezzel kapcsolatos gondolatát, az az e-mail címemet biztosan megtalálja a weboldalunkon.

Szilágyi Árpád