Netidők Blogtársaság

Taxi paradicsom, pesszimista európai mobilosok, a Facebook mint eleve mobil vállalkozás és a Nagy Adat (Big Data) ami megmenti az előfizetők életét, hogy legyen kinek a számlát fizetnie. Első nap a Mobile World Congressen Barcelonában. Élménybeszámoló, ömlesztve.

Nehezen indult a reggel, megfogadva a szervezők tanácsát inkább korábban indultam el a kongresszusra – de kár volt, már ¾ 9-kor ott voltam a fél 10-kor kezdődő workshopon, először nem is engedtek be. Furcsa látvány volt egyébként, ahogy taxik ezrei hömpölyögtek a Fira Gran Via felé az MWC résztvevőivel, miközben én a 9-es buszon zötykölődtem. (Elvégre minek fizessek a taxiért, ha a szombaton, a reptéren megejtett konferencia regisztráción ingyen lehetett 4 napra szóló bérletet kapni a tömegközlekedésre?) Szóval a helyi taxisoknak most van karácsony, ha ügyesek, megkereshetik a négy nap alatt a havi fizetésüket. 

Ami sárga-fekete, az mind taxi – úton az MWC megnyitójára

Az első program nekem nem a keynote (megnyitó beszéd) volt, hanem a Telefonica 3 órás délelőtti workshopja, amire ugyan külön, előre regisztrálni kellett, viszont itt ismertették először a Gallup és a WIN 54 országra kiterjedő 2012-es mobilos kutatásának az eredményeit. A teljesség igénye nélkül, mazsolázzunk az eredményekből: a világon az európaiak (egész pontosan a nyugat-európaiak) a legpesszimistábbak a mobiltelefon hatásait, várható előnyeit illetően. Miközben globálisan csak 9% került ebbe a csoportba, Nyugat-Európában ugyanez 30%. Annak ellenére, hogy Észak-Amerika után itt a legmagasabb az okostelefon elterjedtsége, nem igazán használják ki az ebben rejlő lehetőségeket. A nyugat-európai emberek fele csak magáncélra használja a mobiltelefonját, leginkább azért, mert féltik tőle az életminőségüket. 25% szerint egyáltalán nem javít az életükön a mobiltelefónia, ami globális összevetésben kiemelkedően magas arány. Bármelyik vizsgált területet nézzük: munka, tanulás, napi tevékenységek, közösségi aktivitások, tudásszerzés, lehetőségek kiterjesztése és célok elérése – a világátlag kivétel nélkül minden területen magasabb, mint Nyugat-Európában. Öröm az ürömben, hogy Kelet-Európa nem tartozik bele ebbe a pesszimista régióba.

A Gallup kutatásában kimutatták, hogy erős kapcsolat van a jövedelem és a mobil használatába vetett hit között – minél magasabb valakinek a jövedelme, annál kisebb jelentőséget tulajdonít a mobil eszközök lehetséges hatásainak. A mobil a fejlődő világ számára elsődleges eszköz, leginkább Afrikában, de sokkal nyitottabban állnak hozzá Dél-Amerikában vagy az ázsiai régióban is. Mindez nem túl jó hír azoknak, akik az európai piacon szeretnék megcsinálni a szerencséjüket a mobil szektorban.

A nap, számomra másik igen érdekes előadása az volt, amikor a Facebook egyik vezetőjével, Dan Rose-zal beszélgettek a Business Transition szekcióban. Kiderült, hogy a Facebook eleve egy mobil vállalkozás, csak amikor elindult, akkor rabul esett a PC szektorban, mert a mobiltelefónia még nem volt elég fejlett hozzá. Hiszen a Facebook az élmény megosztásáról szól, egy finom ebédről, a nyaralásról, bulikról. Mindezeket az élményeket asztali környezetben legfeljebb utólag lehet megosztani. Szóval a legjobb, ami történhetett a FB-kal, az a mobiltelefon evolúciója. Azt ugyan kétszeri kérdésre sem tudtuk meg, hogy a jövedelmének mekkora hányada származik most a vállalatnak a mobilból (feltehetően annyira kevés), de azt igen, hogy 680 millió felhasználó jelentkezik be rendszeresen mobilról és ma már mindent mobilra csinálnak meg először és azt adaptálják asztali környezetre.

A Facebook távlati célja, hogy a világ mind a 7 milliárd felhasználóját behálózza, ami csak mobilon lesz lehetséges, hiszen sokak számára az az elsődleges kommunikációs eszköz. Ehhez pedig az olyan eszközgyártók a partnerek, mint az operációs rendszerbe a Facebookot integráló Apple vagy az ingyen Facebook elérést lehetővé tévő mobiltelefon szolgáltatók. Számukra az a biznisz, hogy a Facebook-on megosztott tartalomra szívesen kattintanak a felhasználók, ami előbb-utóbb szükségessé teszi, hogy előfizessenek valamilyen adatcsomagra.

Ha már adatok, a nap utolsó szekciója számomra a Big Data (Nagy Adat) volt. Végre megtudhattam mi ez: amikor óriási adatbázisokból hámoznak ki valami értelmeset a cégek. Lehet ez identitással kapcsolatos adat, viselkedéssel összeköthető dolog vagy fizikai helyzethez kapcsolódó információ. Mint kiderült, ma már nem technikai kérdés a Nagy Adatbázisok megművelése, mert a számítási erő vagy a memória rendelkezésre áll, ahogy a szabályozás vagy az üzleti modell is kezd kikristályosodni, viszont szakemberekből hiány van. Aki biztosra akar menni, az tanuljon adatbázis kezelést, ilyen tudásra később is szükség lesz.

De a nagy adatokhoz tartozik az a történet is, ami az emberek természeti katasztrófát követő vándorlásával kapcsolódik össze. Évente átlagosan 30 millió ember kényszerül elhagyni az otthonát természeti csapás miatt. 2010-ben a Haiti földrengést követően a svéd Karolinska Institute kutatói elemezték 1,9 millió SIM kártyához tartozó előfizető anonimizált adatait, hogy merre mozogtak az országban. Mindez segített a kormányzatnak és az embereknek, hogy könnyebben túlélhessék a katasztrófát – a cégeknek pedig, hogy életben maradjanak az előfizetői, akik továbbra is igénybe veszik a szolgáltatást és fizetnek is érte.

A mai nap mérlege, hogy a kongresszus konferencia része is egész embert kíván, a kiállításból egyetlen csarnokra futotta az erőmből, abban is csak 2-3 dolgot tudtam jobban megnézni. De igyekszem a következő napokban bepótolni a lemaradást. Addig is, akit érdekel az esemény, olvasgassa twitteren a közvetítést: http://www.twitter.com/probesz vagy #mwc hashtag.

Pintér Robesz

Mindig, amikor az emberek feltalálnak egy új technológiát, ugyanaz a forgatókönyv játszódik le: a javíthatatlanul optimisták vérmes reményeket fűznek hozzá, a pesszimisták viszont ördögöt kiáltanak. Így megy ez. Vajon miért éppen az internet lenne kivétel? A dologban az az érdekes, hogy ez a két szélsőséges gondolkodásmód nem is annyira csak a laikusokra jellemző, hanem azokra, is akik szakértőnek állítják be magukat a technológiák, esetünkben az internet kapcsán.

Hogy ez miről jutott eszembe? Egyrészt, mivel ahogy korábban említettem könyvet írok az internetről és kiindulópontnak ezt a kettősséget választottam: érvek az internetes jelenségekkel szemben, érvek mellette. Például: tudták, hogy a közösségi hálózat a legjobb dolog a szeletelt kenyér óta, amit az emberiség feltalált? Vagy ugyanez pepitában: biztosak lehetünk benne, hogy a közösségi hálózatok miatt minden emberi kapcsolatból kiveszik a személyesség, amiért a pokol tüzében fogunk elégni. Kicsit túlzok, ez ugyanis immúnissá tesz, így nehezebb bedőlni ezeknek a készen kapott sztereotípiáknak. Szóval a mellett érvelek, hogy tessék elkezdeni gondolkodni, például vajon az Önök életére milyen hatással vannak az említett közösségi hálózatok? Hogyan használják? Jó ez így Önöknek? Miért így használják? Tudatosan döntöttek így? Satöbbi. Minden internettel kapcsolatos téma megfogható az elvárások és a félelmek felől – hiszek benne, hogy ezek lehámozása nélkül nem is lehet értelmesen beszélni arról, hogy az internet milyen szerepet játszik az életünkben, milyen hatással van ránk és mi milyen hatással vagyunk rá.

De nem csak a készülő internetes könyvem miatt jutott eszembe erről írni ezen a héten itt a blogon. Hanem elsősorban azért, mert egy briliáns cikk akadt a kezembe, ami a The New Yorker oldalán jelent meg február 14-én „Az információ – avagy hogyan kerül az internet belénk” címmel. A cikk sorra veszi az elmúlt időszakban az internetről megjelent nagy sikerű könyveket – amiket nekem is el kellene egyszer olvasnom – és három kategóriába sorolja őket, amivel nagyban megkönnyíti az olvasó számára, hogy el tudja helyezni őket valahová. A cikk írója, Adam Gopnik szerint tehát háromféle nézőpontból megírt könyv jelenik meg mostanság az internetről: a „soha jobbat”, a „jobb lett volna soha” és az „így ment ez mindig”. A „soha jobbat” csoportba sorolható írások a mellett érvelnek, hogy az internet alapvetően jobbá teszi az életünket, egy olyan felszabadító technológia, aminek révén sokat fejlődhet az emberiség. A „jobb lett volna soha” iskola hívei viszont éppen az ellenkezőjét vallják, szerintük az lett volna a legjobb, ha soha nem találják fel az internetet, nem terjed el, nem kezdjük el használni. Jobb lett volna az embereknek, a kapcsolatainknak, a gazdaságnak, és így tovább. Az „így ment ez mindig” tábor pedig a kettő között húzódik és azt állítja, hogy nincs semmi újdonság abban, hogy ennyire szélsőséges véleményeket vált ki az internet, minden technológia így indult, illúziókkal és félelmekkel – aztán megtalálta a maga helyét a világunkban. Mert így megy ez.

Mindez rendjén is van, boldogok lehetünk, hogy így „lelepleztük” az internettel foglalkozó könyvek szerzőit. A gond az, hogy ez mégsem oldja meg a szubjektív problémáinkat. Az ember reméli, hogy a „soha-jobbat” csoportnak lesz igaza, a fejével tudja, hogy „így ment ez mindig”, de vajon mit szeretnénk igazán a szívünk legmélyén? - kérdezi Adam Gopnik, a cikk szerzője. Szóval a kérdés továbbra is adott, csak ezúttal saját magunknak kell válaszolnunk rá: Önök mit szeretnének a szívük legmélyén, hogy mi legyen, milyen legyen az internet?

Részemről „hiszek egy Internetben”. Miközben tisztában vagyok vele, hogy az internetnek van sötét oldala, hiszem, hogy lehet ezt jól, vagy jobban is csinálni. Hitem alátámasztására hadd mondjak el befejezésként egy történetet. Az utóbbi néhány napban a 4 éves fiamnak legalább tucatszor el kellett mesélnem az alábbi tanmesét (ami egy igaz internetes történeten alapul, de mivel nagyon tetszett neki, annyiszor végigrágtuk, hogy a végén tanmese lett belőle): egy három éves kínai kisfiú az apukája boltja előtt játszott, de jött egy gonosz bácsi és elvitte magával 2.000 kilométerre, messze az igazi szüleitől. A feleségének azt mondta otthon, hogy egy másik feleségétől van a gyerek. Az apukája nagyon szomorú volt a fiúnak, mindenhol kereste. Míg végül három év után az internetre is feltett egy fényképet. A kisfiút felismerték és újra találkozhatott az apukájával. Nekem azért tetszik ez a történet, mert az internet a jó benne egy tökéletlen világban, ahol a végén azért minden jóra fordul a hálózat segítségével. Én azt szeretném, ha mindig ilyen lenne az internet.

Pintér Robesz