Netidők Blogtársaság

Az már korábban kiderült, hogy az infografikák szerelmese vagyok. Az is, hogy nagyon érdekel az okostelefonok körüli felhajtás. Örömmel jelentem, hogy sikerült közös metszetet találni: tíz olyan infografikát ajánlok mindenki figyelmébe, amely a körülöttünk zajló mobil forradalommal és annak hatásaival foglalkozik.

Az adatvizualizáció eme remekeit Graham Charlton az Econsultancy szerkesztője gyűjtötte össze ezen az oldalon. Angolul tudók előnyben. Az infografikák témái:

1. Az m-kereskedelem fejlődése
2. Mobil alkalmazás vagy mobil web?
3. A mobil marketing növekedése
4. Hogyan használjuk a mobil webet?
5. Mobil kuponok
6. Mobil marketing: mi a helyzet az attitűdökkel?
7. Az igazság első pillanata (mobil a bolti vásárlásban)
8. Kisvállalkozások és mobiltelefónia
9. QR kód invázió
10. Mobil fizetés

Akinek mindez nem elég, az szintén az Econsultancy jóvoltából itt keresgélhet még a mobilos kutatási adatokban, trendekben (további 45 mobilos infografika és/vagy kutatási jelentés).

Pintér Robesz

Veszprémben mutatták be az MTA Regionális Kutatások Központjának Nyugat-magyarországi Intézete Okos városok (Smart cities) címmel készült tanulmányát. Az IBM Magyarország megbízásából folytatott kutatás lehetőséget adott rá, hogy az Akadémia szakértői átfogó felmérést készítsenek kilenc vidéki magyar város fejlettségéről, innovációs adottságairól, hatékonyságukról erőforrásaik felhasználásában. A tanulmány megállapításai nyomán számos konkrét lehetőség körvonalazódott a hatékony városüzemeltetéstől az intelligens közlekedés-irányítási megoldásokon át a mobil technológiákon alapuló turistairányító rendszerekig. A városok „okos” projektterveikhez EU-s és kormányzati forrásokért is pályázhatnak. A műsorban Pongrácz Ferenctől, az IBM operatív igazgatójától érdeklődtem, hogy mi a helyzet Magyarországon.

Szilágyi Árpád: Mit jelent az, hogy okos város?

Pongrácz Ferenc: Azt jelenti, hogy használjuk azokat az okos technológiákat, amik ma már elérhetők. Ezt úgy lehet elképzelni, mintha egy élőlénnyé válna a város. Vannak érzékszervei, ezek lehetnek telefonok, kamerák, mindenféle érzékelő eszközök. Aztán van egy idegrendszere, ezek mindenféle hálózatok, telefonhálózat, internet, a közlekedés. És van egy agya is.

Szilágyi Árpád: Ez utóbbi a város irányítását jelenti?

Pongrácz Ferenc: Azt jelenti, hogy azt a rengeteg információt ma már modern eszközökkel fel lehet dolgozni. Statisztikai elemzéseket lehet készíteni, előrejelzéseket lehet készíteni és aztán be lehet avatkozni a közlekedésbe és egy csomó területbe.

Szilágyi Árpád: Úgy hallottam, hogy létezik egy mérőszám, ami megmutatja, hogy ha megnézzük a város különböző jellemzőit, akkor hol tart mondjuk egy 10-es skálán az a bizonyos város.

Pongrácz Ferenc: Van egy kutatóintézetünk, ami eredetileg arra szakosodott, hogy javaslatokat tegyen befektetőknek, hogy hol érdemes a pénzüket kamatoztatni és ez a kutatóintézet kidolgozott egy módszertant arra, hogy mennyire okos egy város. Körülbelül négyszáz mutatószám van, például hogy mennyi az internetet használók aránya vagy száma a városban, közülük hányan használják a netet ügyintézésre. De vannak más mérőszámok is, például a hagyományosabbak: az egy főre eső GDP a városban, vagy az egy főre eső vízfogyasztás. Tehát rendkívül széles a mutatóknak a köre és két dimenzió mentén csoportosítjuk ezeket. Az egyik a városnak a szolgáltatásait fedi le, hogy mit nyújt az embereknek. A másik dimenzió meg négy kategóriától függ: költenek-e az adott területre a városban (ha nem költenek, akkor kisebb az esélye, hogy eredményes lesz az adott terület), a második kategória, hogy azt mennyire logikusan, struktúráltan teszik, egy stratégia mentén, a harmadik szól az informatikáról, azaz, hogy a modern rendszereket mennyire használják és az utolsó, hogy ennek mi az eredménye.

Szilágyi Árpád: Mit lehet mondani e számok alapján a magyar városokról?

Pongrácz Ferenc: Két felmérést is csináltunk. A részletes felmérésnél három magyar várost hasonlítottunk össze nyolc egyéb várossal, amelyek magyarok és nem magyarok. És volt egy másik felmérés, ahol kilenc magyar várost viszonyítottunk egymáshoz, nagyon hasonló módszertannal, bár ez egy kicsit kevésbé volt részletes. Azt lehet mondani, hogy egy 10-es skálán, hogy ha minden városnak kivennénk a legjobb gyakorlatát és egy elméleti legjobb várost építenénk ebből össze, akkor 8,3 pontot érne el.

Szilágyi Árpád: Tehát 10-es nem tud senki elérni?

Pongrácz Ferenc: Nem, az az elméleti maximum. A legjobb város a mérés alapján Stockholm, amely 7,4 pontot ért el. A magyar városok pedig 4,4 és 4,7 pont között vannak. Egyébként nem nagy különbség van a magyar városok között. Csehországban, pl. Brno körülbelül 5 pontot ér el.

Szilágyi Árpád: Ezek szerint nagyon le vagyunk maradva?

Pongrácz Ferenc: Igen.

Szilágyi Árpád: Lehet-e következtetni a magyar városok jelenlegi helyzetéből, ezt a fejlődési tempót követve, hogy mikor érik utol, egyáltalán utolérhetik-e Stockholmot valaha is?

Pongrácz Ferenc: Én optimista ember vagyok. Gyakran látjuk, hogy akik később lépnek be a technológiai fejlődésbe, azok nagyobbat tudnak ugrani. Volt erre a történelemben sok példa. Most lehetőségünk van arra, hogy amiket mások már jól megcsináltak, azokat mi viszonylag gyorsan adoptáljuk. Tehát én nem tartom kizártnak azt a forgatókönyvet se, hogy egy nagy ugrással akár élre is tudunk törni. Persze ehhez nagyon optimistának kell lenni…

Szilágyi Árpád

Ma Magyarországon az internetezők egy százalékának van táblagépe, 3% pedig biztos abban, hogy egy éven belül vesz magának ilyen készüléket. A többiek viszont megosztottak abban a kérdésben, hogy vajon szükségük van-e – lehet-e valaha – erre az eszközre. Az elfogadás vagy az elutasítás alapvetően azon múlik, hogy az érintettek hogyan helyezik el az eszközt a kütyüpalettán – vagyis, hogy szerintük ki tudnának-e használni egy tabletet. Az Ipsos 2011 márciusi online kutatása lehetőséget ad, hogy megismerjük az emberek jelenlegi hozzáállását a táblagépekhez és elgondolkodjunk a tapasztaltakon.

A felmérésből kiderült, hogy minden marketinges vudu, felhajtás, nagy csinnadrattával végrehajtott hazai termékbevezetés és nemzetközi hírverés ellenére a magyar internetezők többsége elutasító az újonnan megjelent táblagépekkel szemben. Azok közül, akiknek nincs táblagépe (100-ból 99 ember ilyen) négyből közel hárman mondják, hogy nincs szükségük ilyesmire és csupán minden negyedik ember akar egyáltalán táblagépet valamikor a jövőben. Tehát hiába állítják szinte egybehangzóan a nemzetközi felmérések, hogy az emberek megvesznek a táblagépekért és jósolják néhányan egyenesen a PC-korszak végét, idehaza nem mutatkoznak jelei a tömeges felhasználói rohamnak. Inkább az értetlenkedést figyelhetjük meg. Az elutasítók érveit legérzékletesebben a következő állításban lehetne összefoglalni: „elég már a kütyükből!”. A tabletre vágyók álláspontja viszont – hogy miért van szükség erre a további eszközre is: „mert király”. Két érzelem csap tehát össze, az értetlenkedés (idegenkedés) és az imádat. Ha az érzelmi pozíciókon túlra nézünk, mindkét tábornál racionális (vagy másképpen fogalmazva a zsigeri reakciót igazoló racionalizáló) érveket találunk az érzelmi talapzatra épülve. Vegyük sorra ezeket (valamennyi az Ipsos felméréséből származik, ahol úgynevezett nyitott kérdésekben kérdeztük az eszközre vágyókat és elutasítókat, hogy saját szavaikkal mondják el a döntésük mögött húzódó indokokat).

„Nem használnám ki”, „nincs rá szükségem”„nem praktikus” „elég a mobil vagy a laptop”, „nincs rá pénzem”, „nem vonz”, „nem hiányzik”, „nem ismerem” – sorjáznak az érvek. Vagyis ahhoz, hogy kelljen az embereknek a tablet, először is tudniuk kellene, hogy mi ez, mire való (miért volna ilyesmire egyáltalán szükségük), vonzó(bb)nak is kellene lennie és végül olcsóbbnak.

„Kipróbálnám, hogy mennyire használható”, „praktikusnak tűnik, bár most hallok róla először”, „kíváncsiságból”, „mert az a jövő”, „hordozható, kényelmes használni, internetezéshez optimalizálták”, „könnyedén magammal vihetem”, ” „a hordozható laptopot helyettesítheti – magammal vihetem, ami a munkámhoz szükséges”. Vagyis az eszközre nyitott embereknek egy része már tudja mire használná (vagy mi helyett), esetleg egyszerűen belső késztetést (vágyat) érez a készülék megismerésére és birtoklására.

Az érvekből szerintem kiemelkedően fontos, hogy sokan – a piachoz és a szakértőkhöz hasonlóan – egységben látják az okostelefon, netbook, laptop, és PC kütyüsort. Ebben kell(ene) tudni úgy elhelyezni a tabletet, hogy indokolható legyen annak létezése (és megvásárlása). Akinek ez nem sikerül, nem fog tabletért pénzt áldozni – akinek viszont igen, hiába van két telefonja, laptopja és asztali gépe venni fog melléjük tabletet is, ha megteheti.

Nekem amúgy felettébb érdekes és egyszerre felvillanyozó több dolog is a két tábor érvelésében: egyrészt az emberek racionalizálási hajlandósága (hogy képesek mindent megindokolni és el is hiszik), másrészt az innovációk-újdonságok terjedése (korai szakaszban még szinte sohasem tudjuk mire való az adott újítás, de megpróbáljuk kitalálni), végül harmadrészt ahogy a táblagép keresi a helyét (vagy másképpen fogalmazva, ahogyan sokan keresik neki a helyet) az okostelefon, a netbook, a laptop és a PC mellett…

Persze egy blogposzt nem elég, hogy mindezeket mind aprólékosan ki lehessen fejteni. De úgy érzem ismét szembe találtuk magunkat az infokommunikációban annyira ismert klasszikus helyzettel: van egy remek találmányunk, csak még ki kell találni, hogy mire való. Ezzel a tablet – a teljesség igénye nélkül – illeszkedik a mozgókép, a gramofon, a telefon, a rádió, a televízió, a számítógép és az internet alkotta sorba.

Azt gondolom egyébként, hogy bár az emberek mindig meg tudják magyarázni maguknak (de még inkább a közvetlen környezetüknek), hogy miért is van szükségük egy kütyüre, azonban jó, ha segítenek nekik a megfelelő érvekkel, a megfelelő időben. Az, hogy a tabletek elterjednek vagy eltűnnek, ezeken az érveken múlik majd.

Pintér Robesz

2010-ben még „csak” 300-an vettek részt az iPhone vs. Android konferencián, 2011-ben már 750-en zsúfolódtak össze a folytatásként rendezett Smartmobil rendezvényen most szerdán. A szervezőknek a nagy érdeklődés miatt már előző pénteken le kellett zárni a jelentkezést – a helyszínen nem is lehetett jegyet venni. Sőt, az érvényes regisztrációval rendelkezőknek is akár fél órába telt bejutni a Vörösmarty téren álló Üvegpalotába, amely helyet adott az eseménynek. De vajon mire fel ez a nagy érdeklődés?

Ma, amikor szinte mindenhol a hosszan tartó válságból fakadó kimerültség, fásultság és „kiéheztetettség” jelei láthatók a régi és új média, a régi és új IT világában, furcsa az a mohóság, amivel mindenki a mobiltelefóniára veti magát. Ugyanakkor érthető is, mindenkinek szüksége van ugyanis valamire, ami pörög, ami változást hozhat, ami felkavarja az állóvizet, ami „megmentheti” a hagyományos médiát, ami VALAMI, csupa nagy betűvel. Óriási várakozások (és ebből fakadóan félelmek) övezik az okostelefónia világát. Ez a fajta felfűtött várakozás az, ami megtöltötte a termeket a Smartmobil konferencián. Mindenki tudni akarja mi ez, merre megy és hogyan lehet ebből profitálni.

Ma (még) ugyanakkor sikk is az okostelefon témájával foglalkozni, még nem csömörlöttek meg az élenjárók sem, ma még „ömlik” a pénz a területre és ma még előtte vagyunk a nagy (hazai) pofára eséseknek és a szinte biztosan borítékolható jó néhány kiábrándulásnak (lásd a WAP-ot, az MMS-t és társait korábban). Ma még azt ígéri az okostelefon, hogy „nem kell félnetek jó lesz”. Ugyan nem fog mindenkit „megmenteni”, de addig is lehet reménykedni, hogy minket igen, még ha mindenki mást nem is.

Ebből a felfokozott várakozásból fakad az is, hogy ma mindenki ért, vagy inkább érteni akar az okostelefonok világához. Nem véletlen, hogy erről sokaknak a korai internet jut az eszébe – akkor szinte senki nem tudta mi vár ránk pontosan, de óriási volt a lelkesedés és abban is biztosak voltunk, hogy egy forradalom kellős közepén vagyunk, ami mindent felforgat majd. Végül is bejött, csak 15 év kellett hozzá és még mindig nem vagyunk a végén. Mivel a mobiltelefónia révén összenő az internet, a média és a távközlés világa, minden területről önjelölt szakértők néznek ránk, ezek azonban szinte kivétel nélkül ugyanazok az emberek, akik az elmúlt évtizedben már beleásták magukat az infokom vagy a média világába. Kérdés, hogy tudnak-e újat mondani, megújulni, vagy átlép rajtuk a valóság.

A jövő mindenféleképpen fontos szerepet szán a mobiloknak, de ha őszinték akarunk lenni, akkor még nem tudni, hogy milyet. Ahogy a mobiltelefon jövőjéről szóló kerekasztal summázata hangzott: jöjjenek végre az app messiások és mentsenek meg minket, vagy jöjjön az állam és költsön már el sok százmilliárdot fejlesztésre, legrosszabb esetben jöjjenek a fiatalok és találjanak fel újra mindent, mint ahogy Mark (Zuckerberg) is a semmiből érkezve teljesen felforgatta az internetet.

Ami jelenleg biztos idehaza, hogy egyelőre a mobil miatt nem (igazán) lesznek új állások, nincs új pénz sem, csak a régi helyről csoportosítják át ide – szóval, amit itt "elszórnak", az nagyon hiányzik máshonnan. A legjobb stratégia tehát, ha mindenki abba kapaszkodik, amibe tud, amivel már most is rendelkezik. Az okostelefon ígérete ugyanis könnyen illúziónak bizonyulhat bárki számára, mivel még ha összességében be is váltja a forradalmi ígéreteit, közben átgázolhat mindazokon, akik nem elég talpraesettek. Uraim, hölgyeim, készüljenek fel a nagy utazásra, de előtte kössék fel, amijük van!

Pintér Robesz

Már eddig is idegesített, hogy amióta a különböző viselkedésfejlesztési tréningekről olvasok, soha nem lehetek biztos abban: ami a velem szemben lévő arcon látható, valójában igaz-e vagy sem. Hogyan viselkedjünk állásinterjún, hogyan ha ezt vagy azt teszünk, milyen legyen ábrázatunk, ha így vagy úgy akarunk hatni... - az embernek az a benyomása: ismervén e képzéseket: egy instant műmosoly, hazugság az egész világ, alant a ki nem mutatott tantaluszi kínokkal és utálattal. A gyorséttermekben a kötelező "segíthetek??" ostoba hangsúlyú kérdésre - sejtvén, hogy aligha tekinthető igaznak és szívből jövőnek - , rendszeresen azt a kőkemény igazságot passzolom vissza: rajtam ugyan aligha.
Persze soha nem értik, nincsenek valósághoz szokva.

És erre itt a legújabb hír: egy képelemző alkalmazás segítségével az ember okostelefonjának kameráját a neki megtetsző fiúra vagy lányra irányítja, a telefon villámgyorsan összeveti azt a Facebook-on tárolt profilképekkel, és ha Facebook-delikvensünk kellően közlékeny, neve, címe, mobilszáma, akár még kedvenc hobbyja, adott esetben szexuális irányultsága vagy ilyen jellegű foglaltsága is megtudható. Magyarán a legendás leslie nielsen-i mondat, mely szerint a nővadászat olyan, mint a kosárlabda, az ember szeretné lyukra tenni hosszas cselezés nélkül, immár valóság, halálbiztosan randizhatunk kockázatok és mellékhatások nélkül, hiszen mindent tudhatunk leendő partnerünkről, már akkor is, amikor még rólunk mit sem sejtve békés magányban morzsolgatja perceit.

A dolognak kétségkívül hatalmas előnyei vannak. Például nem környékez meg egy hetero srác egy leszbikus lányt, villámgyorsan egymásra lelhetnek a melegek, feltéve, ha van merszük profiljukban életüknek ezt a részét igazul feltüntetni, és ha történetesen egy vasútmodellező lány meg egy fiú találkozik, az első perctől kezdve megvan a közös témájuk.

ÁMDE. Mi fog még eszükbe jutni, ha mindketten csak a vasútmodellezést szeretik? Hol van a hibázások, eltérések, tévedések fájdalmas de mégis megtermékenyítő hatása. PLUSZ! Mondjuk meg akarok szerezni egy nekem tetsző csajt, hobbija a vasútmodellezés, de nekem nem az. Nettel átszövögetett korunkban persze egyáltalán nem gond, hogy lövésem nincs a különböző méretarányokról, hiszen villámgyorsan felkészülhetek az észleléstől a nagy találkozásig eltelő mintegy 5 percben.

Ám itt van a bökkenő. Megtetszem egy lánynak. Vajon igaz-e az, amit mond, vagy csak felkészült belőlem, hogy némi Grófoz jusson (szegény)? Magasfokú technológia álvigyorát látom, vagy van valós emberi érzelem is a velem szemben ilyen vagy olyan arc mögött? Ráadásul tudván, hogy hatalmas a merítés, hiszen elég telefonommal megállni egy utcasarkon és pásztázni a hullámzó tömeget, rendkívül könnyen dobható is a kapcsolat, hiszen a versenyben immár nem kell hosszas vívódásokkal moralizálni azon: engem szeret-e vagy sem, jó-e nekem vagy nem. E fantasztikus technológiai háttérrel eljuthatunk a leghatékonyabb társkereséshez, amikor partnert és porszívót egyazon lelkiállapotban választhatunk majd: megfelel-e vagy sem. Nézzük a paramétereket. És ha elromlott, a korszerű ember nem omlik össze, nem lesz öngyilkos, nem ugrik le a Szabadság-hídról, de ha mégis legalább felveszi az egészet, hogy az utódai biztosan feltegyék a YouTube-ra. Alighogy zátonyra futott hétperces románcunk végén jövőbe vetett tekintettel állhatunk ki képelemző okostelefonunkkal a tömeg elé, hogy hamarosan megtudjuk: ki is lesz következő szerelmünk, akivel talán nagyobb sikerrel takaríttatjuk fel a padlót.

Gróf Miklós