Netidők Blogtársaság

Vajon a rajongóink fontosabbak vagy a vásárlóink? Vásárlóból rendszerint sokkal több van, rajongóból, aki egy közösségi oldalon (mondjuk a Facebookon) követ minket, már jóval kevesebb. Ráadásul a vásárlók bevételt hoznak, a rajongókkal viszont foglalkozni kell, ami viszi a pénzt.

A fentebbi gondolatmenet nem szimpla spekuláció, a nagy fogyasztói vagy vásárlói bázissal rendelkező cégeken belül ma ez az egyik legfontosabb kérdés, ha az online jelenlétről, az online marketingről, a közösségi oldalakról van szó. Ha egy cég már belépett a közösségi térbe (sokszor ez is egy nehezen meghozott döntés), akkor utána adódik a dilemma, hogy mennyit érnek a rajongók, mennyi energiát érdemes beleölni ebbe az egészbe, a számában sokkal több vásárló nem fontosabb-e, mint a néhány tucat, száz vagy ezer követő a közösségi oldalunkon?

Azt gondolom, hogy a kérdésfeltevés ilyetén módja nem segít megtalálni a jó válaszokat és megérteni az összefüggéseket. Arra gondolok, hogy nem jó szembeállítani a gondolkodásunkban a rajongókat és a vásárlókat, mind a két csoport fontos egy cég számára, miközben nem választhatók el egymástól. A vásárlók (és a potenciális vásárlók) egy részéből lesznek a rajongók. Egy részük jól felfogott érdekből, a várható kedvezmények, kuponok, akciók, előnyök érdekében csatlakozik a márkánkhoz. Egy másik részük lojalitását szeretné kifejezni. De lehetnek a szó szoros értelmében vett rajongóink is, akik szeretetüket szeretnék kifejezni a csatlakozásukkal. Végül akad egy kisebbség, akinek egy márka követése az önkifejezés eszköze, ez főleg a cool, trendi és nagy márkák követőinek egy részénél igaz, mint amilyen mondjuk az Apple, a Coca-Cola vagy a Nike.

Ha jól végezzük a dolgunkat a közösségi térben (és persze a cég dolgos mindennapjaiban is), akkor a márkánk rajongóinak egy része úgynevezett márka „nagykövetté” tud válni, akik személyesen képviselnek minket ott, ahol mi nem tudunk jelen lenni, akár személyes beszélgetésekben is az online téren kívül. Ez különösen akkor lehet fontos, ha a rajongóink és vásárlóink támogatására van szükségünk egy nem várt helyzetben.

Persze különösen fontos észben tartani, hogy a közösségi tér az embereké, nem a márkáké, a márkáknak alkalmazkodniuk kell a helyi játékszabályokhoz, tulajdonképpen csak vendégek ebben a térben (mert nem értük van vagy róluk szól, hanem az emberekről – elsősorban emberek és nem vásárlók a közösségi oldalak tagjai).

A közösségi oldalak, ma leginkább a Facebook tömegeket mozgat meg, lehetővé teszi számukra, hogy folyamatosan (és ne csak a személyes találkozásokkor) kommunikáljanak egymással. Beszélgethetnek bármiről – néha ez márkákról szól vagy a vásárlói szerepről. Innen nézve a Facebook közel négy millió magyar tagja egyre inkább leképezi a társadalom aktív részét, amiben benne vannak a mi vásárlóink is és köztük a rajongóink. Ha tehát a számosságot nézzük ne csak a vásárlóinkat vagy a rajongóinkat lássuk, hanem a felhasználókat is – akik számára bármikor beszédtémává válhatunk és ilyenkor különösen jó, ha értjük mi mozgatja az ilyen kommunikációt, sőt, mi magunk is jelen vagyunk a közösségi térben és még követőink is vannak.

Pintér Robesz

Tegnap összeszedtem egy blogposztban, amit leendő kis elsősként tudnia kell a lányomnak az iskolarendszerről, mielőtt belevág ebbe a 20-25 éves kalandba. A hét pont egyike azzal foglalkozott, hogy az iskola nem tanít meg mindenre, vannak dolgok, amiket a gyerekeknek maguknak kell megtanulniuk. Az állítás áll az informatika és az internet világára is igaz. De vajon mi az, amit egy gyereknek tudnia (kellene) ezen a téren és az iskolától jelenleg (a legtöbb esetben) nem kap(hatja) meg?

1. Tanuljunk meg gépírni: az iskolarendszerek világszerte hatalmas energiákat fektetnek az első néhány iskolaévben arra, hogy a diákok megtanuljanak kézzel írni. A felnőttek viszont munkájuk és mindennapi életük során a kézzel írt szövegek mennyiségének sokszorosát írják géppel. Mégsem tanítunk meg gépírásra szinte senkit. Miért?

2. Ne higgyünk el minden információt, amit az interneten megtalálunk: gyakori tévhit, hogy az interneten minden megtalálható, ráadásul megbízható információ, aminek hinni lehet. Minél hamarabb tanuljuk meg, hogy az interneten csak az található meg, amit oda valaki feltett, annál jobb. Mindennek van tehát forrása és szándék, amely a megosztáshoz vezetett. Meg kellene tanulnunk, hogy mi alapján tudjuk eldönteni, hogy valami hiteles, megbízható forrásból származik, ezért hihetünk neki.

3. Ami az interneten van, azt nem lehet csak úgy szabadon felhasználni – mi az a plagizálás: az előzővel szorosan összefügg ez a pont. Nagyon sok diák azt hiszi, hogy az internetről bármit szabadon összeollózhat és azt saját teljesítményként tüntetheti fel. A valódi alkotó folyamat ezzel szemben az, amikor a megtalált információt feldolgozzuk, elgondolkodunk rajta, hozzáadjuk a saját véleményünket is és a kettőt – amit találtunk, és amit gondolunk róla – jól elkülöníthetően jelenítjük meg. A plagizálás, amikor más munkáját sajátként tüntetjük fel, nem elfogadható.

4. Hogyan hozzunk létre értékes kreatív tartalmat és osszuk meg az interneten: meggyőződésem, hogy a web 2.0 beköszöntésével kiemelkedően fontossá válik az önkifejezésben, saját magunk megjelenítésében, énünk folyamatos megteremtésében az, hogy ki tudjuk magunkat fejezni az interneten. A mostani fiatalokra még erősebben igaz, hogy a boldoguláshoz tudniuk kellene, hogyan kell egy fotót elkészíteni és megosztani, hogyan kell hozzászólni egy fórum bejegyzéshez, hogyan kell videót készíteni és vágni stb.

5. Hogyan menedzseljük a digitális énünket a közösségi oldalakon: az előző ponttal szorosan összefügg, hogy az internet leginkább közösségi, személyek közti párbeszédre (interperszonális kommunikációra) használt terében, a közösségi oldalakon is elboldoguljunk. A világ sok esetben ezt látja rólunk elsőnek. A leendő barátnőnk/barátunk, az iskola, ahová felvételizünk, a leendő munkaadónk. Nem mindegy, hogy a digitális énünk mit sugároz rólunk.

6. Ami az internetre egyszer felkerül…: az előző pontból következik, hogy semmi olyat ne osszunk meg magunkról, ami későbbi életünk során kínossá válhat, amivel nem akarunk szembesülni és nem mutatnánk meg a világnak. Például soha ne osszunk meg szexuális tartalmú képet magunkról – senkivel, mert hamar az interneten végezheti és közröhej tárgyai lehetünk.

7. Hogyan kezeljük az internet sötét oldalát: végül, jó, ha tudunk róla, hogy az internetet nem csak jó célra lehet használni, vannak odakint szexuális ragadozók, rosszindulatú kortársak, bosszúra szomjazó szülők… Az interneten támadás érheti a személyiségünket, zaklathatnak minket, ellophatják az identitásunkat, feltörhetik a bankszámlánkat. Tudnunk kell, hogy milyen óvintézkedéseket érdemes tenni ezek elkerülésére, illetve ha ilyesmi ér minket, kitől kérhetünk segítséget, mit tehetünk.

Természetesen felmerül a kérdés, hogy az iskola ezeket miért nem tanítja meg és, ha az iskola nem, akkor ez kinek a felelőssége? Nekem az az érzésem, hogy ezeknek a jó részét a saját bőrén, saját kárán ismeri fel a diákok egy jelentős hányada, míg sokan egyáltalán nincsenek tisztában számos pont igazságával. Nagyon meghatározó ebben a tanulási folyamatban a kortárs csoportok szerepe és egészen biztosan hatalmas a szülők, és kézzelfogható a tanárok felelőssége. Sajnos olyan készségekről van szó, amelyek 1-2 kivételtől eltekintve nehezen taníthatók iskolában, iskolás tudásként, tankönyvből – viszont a boldoguláshoz később a pályaválasztás, munkába állás idején is elengedhetetlenek.

Persze minden ilyen lista szubjektív, akinek van még a tarsolyában olyan téma, ami itt nem található meg, az ossza meg velünk kommentben.

Pintér Robesz

Hetek óta figyeljük a Google+ szolgáltatás megjelenése körüli híreket. A felhasználói száma olyan gyorsan nő, mint a frank árfolyama, immár inkább a 30 millió felé közelít a regisztrációk nagyságrendje. A Netidők Blogtársaság posztjaiban is lehetett már olvasni a Google+-ról (Facebook vs. Googe+, 3-3 érv a Google+ ellen és mellette), ezúttal a hangzó rádióműsorunk beszélgetésének egy részét tesszük elérhetővé, melynek résztvevői: Gállfy Csaba, a HWSW szakújságírója, Pintér Róbert információs társadalom-kutató és Borek András, a nyílt forrású rendszerek szakértője.

Szilágyi Árpád: Mire valók a Google+ szolgáltatásban látható körök?

Gállfy Csaba: Ez a Google+ egyik legfontosabb vagy legkommunikálhatóbb különbsége a Facebook-hoz képest. A Facebook-ban szemmetrikus kapcsolatok léteznek, tehát ha én bejelölök valakit, akkor ő vissza kell igazoljon, másrészt pedig a Facebook-on nagyon nehézkes megvalósítani azt, hogy a barátaink egyes szegmenseinek küldjünk ki üzeneteket. A tipikus beállítás az, hogy mindenki számára eljut a státusüzenet vagy a megosztott tartalom, videó, képek, bármi, amit megosztunk. A Google+ óriási újítása ezek a körök, amelyekbe ha beletesszük a barátainkat, akkor célzott megosztásokat tudunk végrehajtani. Vagyis a családi fotókat megoszthatjuk a családunkkal és a közeli ismerőseinkkel, míg a táncórával kapcsolatos legújabb fejleményeket megoszthatjuk az ott megismert barátainkkal.

Borek András: A Facebook-on nagyon sok erőforrást éppen a megosztás visz el, az, hogy mindent mindenkivel megosztunk. Azzal, hogy a Google például körökre osztotta ezt az egészet, ő exponenciálisan csökkentette az erőforrásigényt. Azt gondolom, hogy a Google nagyon okosan építette fel technikailag ezt az egész rendszert.

Szilágyi Árpád: Tehát akkor Google+-ban megmondhatjuk, hogy kivel mit osztunk meg, vagy milyen csoporttal mit osztunk meg?

Gálffy Csaba: Pontosan. És ugyanehhez kapcsolódik az aszimmetrikus kapcsolatok alkalmazása is, vagyis az, hogy ha beteszünk valakit egy körbe, az azt jelenti, hogy amit nyilvánosan megoszt, az megjelenik a mi listánkban, míg az, amit mi osztunk meg, az nem feltétlenül jelenik meg az övében, addig amíg ő is vissza nem jelöl minket. Ebben a tekintetben ez egy Twitterhez hasonló megoldás, ami megengedi az aszimmetrikus kapcsolatokat is.

Szilágyi Árpád: Az aszimmetria előny vagy hátrány?

Pintér Róbert: Szerintem alapvetően előny. A Facebook-nak a legnagyobb gyengesége az, hogy képtelen lemásolni az offline életből vett személyiségeinket. Egy ember valójában nem egy ember, hanem embereknek a sokasága, annak megfelelően, hogy milyen kapcsolatrendszerekben van. Nekem van egyetemista baráti köröm, esetleg valamilyen hobbit űzök, vagy éppen idejövök ebbe a rádióműsorba, az asztaltársaságba… tehát az embernek különböző csoportokkal van kommunikációja és a Google ezt tudta fantasztikusan megoldani, hogy képes vagyok általa ezeket az identitásokat nagyon egyszerűen menedzselni. Ebben az a fantasztikus, hogy nem az történik, hogy „na ezt inkább ki sem rakom”, mert mondjuk túl személyes, vagy inkább csendben maradok. Készítettünk ilyen vizsgálatot tavaly, hogy hogyan kommunikálnak az emberek ezeken az oldalakon: sokan kommunikálnak, az emberek negyede vagy harmada, mindenféle dologról. Valakik meg csak egyszerűen hallgatóznak: odamennek és nem mondanak semmit, mert félnek attól, hogy ki fogja azt majd elolvasni, ki fogja majd megnézni, és így inkább nem mondanak semmit. Tehát ha így lehetővé válik az, hogy célzottan, bizonyos emberek számára, viszonylag juttathassak el üzeneteket akár családi fényképeket, vagy hogy mi van velem, vagy pl. híreket meg lehet osztani, az akkor az embereket aktívabbá teszi ebben a közösségben. Valójában a nagy kérdés itt van: hogy ha a Google+ átmegy bétából aktív szolgáltatásba és mondjuk megnyitja a tágabb közösség felé ezt a rendszert, akkor elkezdik-e az emberek használni. Odamennek, megnézik, megcsinálják a profiljukat, egy-két embert felvesznek és aztán esetleg otthagyják az oldalt? Mutatnak erre statisztikák, hogy egyre kevesebben vagy kevesebb ideig használják az oldalt. Ha nem szokunk át a Facebook-ról, akkor hiába van egy jobb rendszer. Ezt a fajta rivalizálást már több esetben megfigyelhettük akár a számítástechnikában, hogy van egy jobb dolog, aztán mégsem terjed el – tehát egyáltalán nem biztos, hogy a Facebook-ot ezzel is sikerül esetleg letaszítani a trónról.

Szilágyi Árpád

A napokban regisztráltam a Google+ oldalra. Első benyomások következnek, amikből kiderül kinek (nem) érdemes regisztrálnia a szolgáltatásra – avagy három érv a Google+ mellett és három ellene.

Először nézzük meg, hogy miért érdemes regisztrálni az újonnan indult közösségi szolgáltatásra:

1. Nem kölcsönösségi alapon működik az oldal: ellentétben a Facebook-kal vagy az iWiW-vel, de a Twitterhez hasonlóan a Google+-on nem kell minden kapcsolatnak kétoldalúnak lennie. Követhetek (vagyis bejelölhetek) másokat anélkül, hogy elvárnám, hogy ők is kövessenek. És nem muszáj „visszaigazolnom” azokat, akik bejelölnek (tehát egyszerűen csak követnek). Így eltűnik az a kényszer, hogy ismeretlen ismerősökkel kelljen „barátokká” válnunk.
2. Letisztult felület, egyszerű beállítási lehetőségek: a napokban látott napvilágot a hír, hogy a Facebook annak ellenére az egyik legutáltabb oldal (felhasználói élmény szempontjából), hogy nagyon népszerű. A Google+ viszont hozza azt a letisztultságot és egyszerűséget, ami miatt alapból szeretjük a Google szolgáltatásait. Különösen az android alkalmazásban érezhető ez.
3. Körök az ismerőseink rendezésére: azzal, hogy a Google+ segítségével az ismerősöket megadott körökbe rendezhetjük, akikkel külön kommunikálhatunk, lehetővé teszi, hogy az offline identitásainkat online is menedzselhessük a közösségi térben. Mások lehetünk a család, a kollégák, az egykori iskolai osztálytársak, a barátok számára. Úgy ahogy a való életben sem ugyanazt látják és kapják belőlünk. Ezzel a Facebook egyik sokat kritizált tulajdonságán képes túllépni a Google+.

Persze a Google+ (jelenlegi formájában) biztosan nem alkalmas mindenki számára. Mikor nem érdemes átváltani a Google+-ra?

1. Játékok és egyéb alkalmazások rendszeres használata a közösségi oldalon: ha mi elsősorban kikapcsolódni, játszani, vagy 1-2 kedvenc alkalmazást használni járunk a közösségi oldalunkra, akkor (egyelőre) ne váltsunk, mivel ezeket nem találjuk meg a Google+ induló szolgáltatásai között. Talán idővel változik a helyzet.
2. Ha nem szeretünk mindent elölről kezdeni: aki egyszer már felépítette magát az iWiW-en, Facebook-on, MySpace-en – hogy csak az (egykoron) legnépszerűbb közösségi oldalakat mondjam az elmúlt évekből – az esetleg már belefáradhatott az egészbe. A Google+ az újrakezdőknek való.
3. Félelem a Kis Nővértől (a Nagy Testvértől): a Google szolgáltatásai révén rengeteget tudhat rólunk, aki nem szereti ezt, annak nem javasolom, hogy a személyes kapcsolatrendszerét is kiteregesse a cég előtt.

Persze ez csak az én véleményem. Ha Te szeretnél saját magad véleményt alkotni, de még nem vagy fent a Google+ oldalon, írd meg az e-mail címedet privátban a Facebook-on és szívesen küldök meghívót.

Probesz

A héten jelent meg egy interjú a Super Marmite (Szuperfazék) nevű közösségi oldal készítőjével. Röviden a szolgáltatás lényege, hogy egy térképes keresőt találunk, amely megmutatja, a közelünkben ki főzött éppen valamit otthon, amiből eladna pár adagot. A szájt segítségével vagy elvitelre kérhetünk ételt, vagy be is ülhetünk valakihez ebédelni, ha ő vállalja a vendéglátást, és bárki regisztrálhat rá, tekintet nélkül arra, hogy rendszeresen vár ötfogásos ebéddel vendégeket, vagy csak maradt egy kis makarónija a két személyre főzött vacsorából.

Komoly sikert jósolok az ötletnek, amely szerintem a második valamit is érő webkettes alkalmazás (Az elsőről itt olvashatsz). Bár a lehetséges sikerét én másban látom. Néhány szempont, amely igazán érdekessé teszi ezt az alkalmazást.

- Az embereket segít kiszabadítani a gyorséttermek-kifőzdék-szedvicsbárok ördögi köréből, igazi házi koszttal kényeztethetjük gyomrunkat. Ezt megtehetjük akár otthonról, akár munkahelyről.

- Különösen jól jöhet akkor, ha a gyerek otthon marad egyedül betegen, vagy esetleg a tavaszi szünetben, kényelmesen meg lehet oldani az ebédeltetését.

- Különösen jól működhet nyaralás közben. A nyaralóhelyünk környékén pásztázhatunk szakácsok után, elkerülhetjük az éttermek egyen kínálatát, miközben megismerkedhetünk a helyi ízekkel. Ez különleges kaland lehet külföldön is.

- Bővülhetnek kulináris ismereteink. Olyan ételeket kóstolhatunk meg, amelyekről nem  is hallottunk, vagy éppen nekünk ismeretlen módon készítik el a megszokott ételt.

- Nem elhanyagolható szempont, hogy ez kiegészítő pénzkereset lehet otthon dolgozóknak, fogyatékosoknak, vagy akár a nyugdíjasoknak.

- Vannak olyan ételek, amit a családban csak egyvalaki szeret, ezért nem főznek sohasem. De ha összeszedünk az adott napra 5-6-8 embert, akik szintén rajonganak azért a fogásért, már megéri megfőzni.

Vannak olyan ételek, amelyeket csak nagy mennyiségben lehet igazán jól elkészíteni, ezért csak nagy ritkán készítjük. Ezután ez sem lehet gond.

- Régi receptek nem mennek feledésbe, hiszen az öreg nénik, akik boldogan főznek másoknak, nem csak az ételt osztják meg szívesen, hanem a recepteket is.

- Kialakulhatnak új, gasztronómiára alapozott baráti körök.

- Komoly konkurencia születik az éttermeknek, és fel kell venniük a kesztyűt. Fel kell venniük a versenyt a házi koszttal. Viszont a környéken elfogyasztott ételeket fogyását figyelve a vendégeknek sokkal vonzóbb étlapot állíthatnak össze.

Biztos vagyok benne, hogy pillanatok alatt össze lehetne szedni, még vagy egy tucat érvet az alkalmazás mellett. De akit ez nem győzött meg, az menjen sajtburgert venni.

Tücsi a galaktikus