Netidők Blogtársaság

Könyvajánló: danah boyd - It's Complicated

Pár hete egy levelezőlistán hívták fel a figyelmemet a híres kutatónő, danah boyd új könyvére (a szerző szándékosan nemecsek ernősen írja a nevét, tiszteljük meg azzal, hogy mi is). A könyv számomra különösen aktuális témát boncolgat, a tinédzserek újfajta kommunikációs szokásait. Miután a saját családomban hamarosan lesz egy tinédzser (már most kiskamasz), aztán több is, ahogy cseperedik a három csemetém, próbálok felkészülni a dologra. Ugyanakkor, mint információs társadalom kutató, szakmailag is érdekel a könyv.

A téma persze nem csak nekem fontos, hanem minden szülőnek. Mondjuk a szülőknek van egy további csavar a dologban, ahogy egy szakmai beszélgetésen Bauer Béla, ifjúságkutató fogalmazott 2008-ban: amikor az embernek tinédzser korú gyermekei vannak, akkor rendszerint ő maga éppen a midlife crisis-szel küzd. Nem jó kombó. Sem a tinédzsernek nem könnyű, sem a szüleinek, együtt pláne megkeseríthetik egymás életét. Erre tesz rá még egy lapáttal, ha a tinédzser a szülő szemszögéből a kommunikációs technológiába "menekül", amiből a szülő nem sokat ért, de még, ha ért is, nem sokat lát a gyerek tevékenységéből. És, ha hiányzik a bizalom, akkor a gyerek könnyen abban a helyzetben találja magát, hogy anyja vagy apja gyanakvással figyeli minden elektronikus lépését, azt hiszi a neten csak rosszat lehet csinálni és csak rosszra való: szexuális ragadozók, öngyilkosságra buzdító csoportok, függők, drogosok és egyéb antiszociális elemek találkahelye - ugye, pont nem egy labilis tinédzsernek való hely. Ebből a helyzetből fakad annak a tinédzsernek a kiáltása is, akit danah boyd a könyv elején mutat be nekünk és, aki azt kéri a szerzőtől, hogy beszéljen már az édesanyjával, mivel az azt hiszi, hogy csupa rossz dolgokat csinálnak a haverjaival a neten, miközben ők csak ártatlan házivideókat készítenek és töltenek fel a YouTube-ra.

Azt hiszem előbb-utóbb minden szülőnek el kell döntenie, hogy a 3T-ből (tiltás, tűrés, támogatás) mit és hogyan valósít meg a gyermekei netes életét és infokom eszközhasználatát illetően. Ami különösen azért problematikus, mert még maguk a felnőttek sem mindig tudják, hogy ezeket az eszközöket mikor és hogyan "illik" használni, mire valók és milyen napi rutint, szabályokat érdemes követni, hogy ne képernyőkre bámuló zombik legyünk egymás mellett, akik egyre kevesebbet beszélgetnek egymással, de nyomogatják a Like gombot a Facebook-on. Az, hogy hogyan és mire neveljük a gyereket még nehezebb, ha a két szülő sincs egy platformon - mondjuk az egyik kütyümániás a másik meg (még) nem az. Viszont a könyv segít abban, hogy legalább végiggondoljuk, reflektáljuk, hogy mi magunk tulajdonképpen mit is gondolunk erről az egészről.

Nagyon megmaradt bennem az a kép, ahogy a kilencvenes évek végén - amikor a mobiltelefon idehaza még elég ritkának számított - Helsinkiben a villamoson bunkofonnal verték egymás fejét a kisiskolások. Modern eszközhasználat. Már akkor láttam, hogy ez lesz a jövő és a dolog "be fog gyűrűzni hozzánk". Legfeljebb azt nem tudtuk, hogy a telefonok mérete ennyire meg fog nőni az okostelefonok miatt. Mindezzel azt akarom mondani, hogy persze mire az embernek tinédzser korú gyerekei lesznek, addigra már túl van néhány dilemmán: például mikor kapjon a gyerek mobiltelefont, beengedjük-e a nappaliba a játékkonzolt, mennyit játszhat a gyerek számítógépes játékokat. Ezek azonban könnyű kérdéseknek tűnnek a tinédzserek net használatához képest.

Visszatérve a könyvre - pár napja jelent meg, az Amazonon Kindle kiadásban 15,49 dollárért megvehető (most a rossz árfolyam miatt körülbelül 3500 forintot kóstál), hagyományos papírkönyvként 16,68 dollár (plusz postaköltség). A könyv fontos kérdéseket vizsgál meg, például, hogy miért tűnnek olyan furcsának a tinédzserek az interneten; miért tűnik úgy, hogy egyáltalán nem számít nekik a privátszféra (pedig de); mitől kattantak rá annyira a közösségi média használatára? Aztán megpróbál a szülői félelmeknek is a végére járni a szerző: tényleg mindenhol ott vannak a szexuális ragadozók; a net valóban felerősíti az aljasságot és a kegyetlenséget (lásd cyberzaklatás)? Végül körbejárja azt a közkeletű sztereotípiát is, amit a 40-es és annál idősebb korosztály előszeretettel oszt a fiatalokkal kapcsolatban: a mai tinédzserek olyan digitális bennszülöttek, akiknek minden a kisujjukban van, ami digitális. Pedig higgyük el, nekik sem egyszerű - pláne, ha még a szüleik internettel kapcsolatos gyanakvásával, tiltásaival és tudatlanságával is meg kell küzdeniük. Bár az első kettőben nem biztos, hogy segít a könyv, a tudatlanságunk ellen sikerrel indíthatunk harcot, ha elolvassuk. Megéri.

danah boyd: It's Complicated: The Social Lives of Networked Teens

Keményfedeles kiadásban: 296 oldal

Kiadó: Yale University Press (hivatalosan 2014. február 25-én jelenik meg, de már olvasható)

Nyelv: angol

ISBN-10: 0300166311

ISBN-13: 978-0300166316

A könyv 2014 március elejétől ingyen is letölthető a szerző oldaláról.

Pintér Robesz

Megmondom őszintén, hogy nagy csodálkozással figyelem a telefonadó kapcsán kialakult diskurzust, amely az ingyenes telefonálásról szól. Már az adó első koncepciójának bejelentése tájékán – amikor még minden képlékenynek tűnt – felhívott egy újságíró, hogy akkor szerintem ez vajon elvezethet-e (végre) az ingyenes telefonálást lehetővé tévő szoftverek, mint amilyen a Skpye, hazai térnyeréséhez. Nem értettem, hogy hogyan juthat ez eszébe bárkinek is. De úgy tűnik, hogy csak én vagyok ilyen értetlen, mert mint ahogy a viccben Mórickának a szex, nálunk a telefonadóról idehaza mindenkinek az ingyenes telefonos szoftverek jutnak az eszébe.

Elmondom, hogy mit nem értek – egyszerű matematika: ha az emberek, akkor nem akartak ingyen telefonálni, amikor (mint néhány napja kiderült) kifizették a világ egyik legdrágább telefonos tarifáját, akkor miért akarnának most, amikor az ennek a töredékét kitevő különadó megjelenik? Azt gondoltam az emberek hülyék, de rá kellett jönnöm, hogy én vagyok az. Az emberek ugyanis nem (mindig) racionálisak. Az ingyen telefonálással elkerült telefonadó nem csak a két forintról szól, nem a racionális hideg számítás áll a dolog hátterében. Ha racionális volna, akkor a benzinbe épített adók miatt már rég mindenkinek biciklivel kellene járnia. Nem, a telefonadó elkerülésére tett minden kísérlet jelképes, a polgári engedetlenség formája, tiltakozás, lázadás a jelenlegi kormány dilettáns gazdaság- és távközléspolitikája ellen. Tehát merőben szimbolikus. 2 forintot fizetni, percenként? Ezeknek?!

Persze a telefonadónak vannak más vetületei is, például az a paradoxon, ahogy a nagypolitika kommentálta, amikor kiderült, hogy a különadóval az amúgy is nemzetközi összevetésben drágának számító telefonszolgáltatást sújtja. A kicsavart kelet-európai logika szerint ez azért van rendjén, mert akkor így biztosan van miből kifizetni az embereket amúgyis „kizsákmányoló multiknak” (a kormány szemszögéből nézve „ezeknek”) a sarcot. Közelebbről megnézve ez azonban nem csak etikátlan (mert, ha igaz lenne ez az érvelés, akkor így csak szimplán megosztoznak a „zsákmányon” – a kormány kéri a saját részét), hanem együgyű is, attól nem lesz ugyanis olcsóbb egy szolgáltatás, ha plusz sarcot vetünk ki rá, hanem drágább lesz. Nem bonyolult, szerintem. Ezzel csak az a gond, hogy végeredményben így a versenyképessége romlik tovább a magyar gazdaságnak, mert a távközlést használni kell, olyan közműről van szó ugyanis, ami a mindennapi élethez egyre inkább elengedhetetlen, nem csak a gazdaságban, a hétköznapokban is.

A dolog pikantériája, hogy az így remélni vélt bevételek sem tervezhetők biztosra, mert a két forint szimbolikája miatt könnyen lehet, hogy sokak eddig többé-kevésbé változatlan távközlési szokásai fognak megváltozni (azoké, akik érzelmi alapon viszonyulnak a történtekhez – aki racionalizál, mint én, annak nem éri meg a két forintokért vacakolni az ingyenes szoftverekkel). Mindennek akár olyan következményei is lehetnek, hogy a távközlési szolgáltatásokhoz kötődő ÁFA kapcsán nagyobbat bukik az adórendszer (mert csökken annak alapja), mint amekkora bevételre szert tesz a különadóból.

Persze mindez csak merő spekuláció. Az adót még nem kezdtük el fizetni (és még most is hallani, hogy módosítanak a körülményeken). Az emberek viszont nem hülyék. Persze azon sem lennék meglepve, ha végül semmi sem változna és az emberek ezt a békát is lenyelnék. De az is lehet, hogy a felhasználók számát tekintve Skype vagy Viber nagyhatalom leszünk. Meglátjuk.

Pintér Robesz

A Facebook felhasználók ezután az egészség rovatban bejelölhetik magukat szervdonorként, és erről értesíthetik barátaikat is. Egyelőre még csak az amerikai és brit felhasználók számára adatott meg ez a lehetőség. A döntésünk mellé még egy történetet is csatolhatunk. Az oldal egyúttal felkínálja a lehetőséget a hivatalos donorlistákra való feliratkozásra is.

Az akció célja hivatalosan a szervadományozók és a transzplantációra váró betegek közti kapcsolatteremtés megkönnyítése. Mark Zuckerberg elsőként jelölte be magát donorként. A fejlesztés okaként két korábbi okot emelt ki. A kezdeményezéshez egy, a barátnőjével való beszélgetésen adott ösztönzést, de sokat számított, hogy Steve Jobs is májátültetésen esett át 2009-ben.

A cél érthető, hiszen a sajtóközlemény szerint csak az  Egyesült Államokban 114 000 ember vár új szervre, és közülük naponta tizennyolcan halnak meg. Ennek ellenére orvosilag nincs sok jelentősége a kezdeményezésnek. Azokban az országokban, ahol engedélyezett a transzplantáció, kétféle szabályozás létezik. A régebbi módszer szerint csak annak a halottnak a szervei ültethetőek át, akik még életükben hivatalosan ehhez hozzájárulásukat adták. A modernebb szabályozás ennek az ellentéte, vagyis mindazok alkalmasak donornak, akik ezt még életükben hivatalosan nem tiltották meg. Ez ellen a közeli hozzátartozók tiltakozhatnak, ennek jelentősége a szabályozástól függően eltérő.

Emelett a legnagyobb probléma, hogy a Facebookon tett bejelentés nem tekinthető hivatalos nyilatkozatnak. Ugyanis semmi sem bizonyítja az adott tag személyazonosságát. Gyakorlatilag regisztrálhatunk bárki nevében, azonos nevűek között nem mindig lehet egyértelműen különbséget tenni. A fényképek sem jelentenek egyértelmű azonosíthatóságot, ráadásul sokan nem a hivatalos nevükön regisztráltak. Arról már nem is beszélve, hogy a nyitva felejtett, felügyelet nélküli alkalmazásba bárki belenyúlhat.

Akkor mégis mi az előnye? Egyrészt az, hogy a Facebook felkínálja a lehetőséget a hivatalos donorlistákra való feliratkozásra. Az ezeket a listákat kezelő szervezetek egyértelműen ellenőrzik a személyazonosságot, kiadják azokat a donorkártyákat, amelyeket tárcánkban tartva halálunk esetén megkönnyítjük a mentősök és az orvosok munkáját. A másik előnye, hogy a most felnövekvő nemzedékek számára természetesebb lesz a szervdonorság gondolata. Az olyan személyek, akiket szívesen követnek a fiatalok, ebben a kérdésben pozitív példaképként tűnhetnek fel. Nyíltan beszélnek róla, könnyebben válnak hivatalos donorrá, és kevésbé fogják letiltani ezt a lehetőséget mint saját haláluk, mint közeli hozzátartozójuk esetében.

Toochee, a Galaktikus

Az NRC Piackutató a Petőfi Rádió Netidők c. műsorának felkérése alapján megkérdezte a magyar internetezőket az újabb kormányzati szándékok szerinti új adók tervéről április utolsó hetében. Az eredmények ismertetése előtt fontos hangsúlyozni, hogy az online kérdőívek kitöltése idején még internetadóról is szóltak a híradások (de már felmerült, hogy csak telefonadót vezetnek be), így tehát csak a szándékok megítéléséről lehetett megkérdezni a netezőket. Az „internet- és telefonadó” tervéről lényegében minden netező hallott már ezekben a napokban is, és az adatok alapján igen erős az elutasítottsága, és sokkal kevésbé fogadják el, mint a már meglevő szolgáltatói különadókat.

Az eredmények:

- A netezők 94%-a hallott a sárgacsekk-adóról, és 81% számára egyáltalán, további 13% számára inkább nem fogadható el ez az adó.

- A megkérdezettek 95%-a hallott az internetadóról, és ez 86% számára egyáltalán, további 10% számára inkább nem fogadható el.

- Ha csak a telefonra vonatkozik az adó, akkor valamivel kisebb az elutasítás: 74% egyáltalán, 14% inkább nem fogadná el.

Mivel a fenti adók a szándékok szerint a szolgáltatókra 2010-ben kivetett különadókat váltanák ki, így a megkérdezett netezők az ezzel kapcsolatos kérdésekre is válaszoltak:

- A bankszektor különadóját jelenleg csak a netezők 23%-a tartja teljesen és 19%-a inkább elfogadhatatlannak (tehát a többség inkább elfogadja, sőt 25% teljesen azonosulni is tud vele!)

- A távközlési cégek adóját már a többség inkább elutasítja (28% teljesen, 27% inkább), de még itt is 45% az elfogadók aránya.

Az adatokra tekintve az látszik tehát, hogy míg a - jellemzően multinacionális - cégek különadóztatása inkább megosztotta a (netes) társadalmat, addig a netezők pénztárcáját közvetlenül érintő adózást egy emberként utasítják el.

Kurucz Imre

A felmérést az NRC 2012. április 24-28. között végezte 1000 internet-használó online megkérdezésével. Az adatbázist az Millward Brown – TNS Hoffmann NOK kutatásának offline adataival súlyoztuk, így az a legfontosabb demográfiai ismérvek tekintetében reprezentatív a legalább hetente internetező 18-69 éves magyar lakosságra nézve.

Néhány héttel ezelőtt írtam e blogban a BBC portálról, ami jó példa arra, hogy hogyan lehet korszerű és átgondolt közszolgálati portált építeni. Meggyőződésem, hogy ez a helyes irány és előbb-utóbb (jobb lenne előbb) ebbe az irányba kell haladnia a magyar közmédia portálnak is.

Most megújult a közmédia központi weboldala, ami ugyebár pár hónapja egy döntés nyomán a Magyar Televízió korábbi nyitó oldala, a hirado.hu lett. Hogy e névválasztásból mi következik, tartalomban és kommunikációban, azt most tegyük félre. Röviden a sok év óta hangoztatott véleményem: első lépésként elfogadható, hogy egy hírportál legyen a „faltörő kos” az első hónapokban, de biztos vagyok benne, hogy ezt a hírportál felfogást érdemes lendületesen kibővíteni (általános portállá, mint az Origo és az Index, vagy a BBC.co.uk) úgy, hogy ne csupán a hírfogyasztó netezők alkossák a célcsoportot, hanem valamennyi magyar netező.



Itt az alkalom tehát, hogy az első vakuvillanások fényében elkapjak egy pillanatképet és rögzítsem első benyomásaimat. Le kell szögezzem, hogy jómagam is az egységesülő közmédia egyik munkatársa vagyok, ráadásul több múltbeli (közmédiás) internetes fejlesztés révén érintett vagyok a témában és van is némi rálátásom az elmúlt 15 évre úgy, hogy közvetlen közelről láttam bizonyos részeredményeket felmutató fejlesztéseket, de e másfél évtizedet úgy látom, hogy összességében (értsd: a jelentős hatású portál létrehozása szempontjából) jórészt kihagyott lehetőség maradt az online világ a magyar közmédia számára. Azt is jelzem, hogy ez alkalommal nem volt lehetőségem befolyásolni a közmédia portál átalakítását. E helyütt nem lehet elég részletesen végigvenni a portálépítés legfontosabb szempontjait és ez alapján alapos elemzést írni. Tényleg csak egy első benyomás, ami a későbbiekben módosul majd, ahogy a közmédia portálja remélhetőleg továbbfejlődik.

Elsőként érdemes elismerni (hiszen mindenki először a külcsínt nézi meg), hogy a portál a korábbi hirado.hu finoman szólva is eklektikus esztétikájához képest jóval nyugodtabb, letisztultabb és így vonzóbb képet mutat. Szintén fontos, bár nem különösebben érdem, hogy a nyitó oldalon van egy kiemelt anyag (címlapsztori), továbbá a logóra (?) kattintva a portálokon megszokott módon visszajutunk a nyitó oldalra. (Logónak tekintettem legalábbis azt a fura jelet, amire ráírták, hogy BETA, a logó helyén találjuk és az RSS logóra emlékeztet.) A kötelező körös rápillantáshoz tartozik még az is, hogy észleljük a menürendszert, ami e portálon vízszintesen kapott helyet. Rögtön hadd fűzzem hozzá ez utóbbihoz, hogy érdemes egymás mellé tenni a BBC menürendszerét illetve tartalomtérképét („Can’t find? Try A to Z”) valamint a Hirado.hu menüjét (nincs sitemap!) – rögtön látszik majd, mire gondolok… Nem tudom például, hogy ha a Netidőkben hírértékű információ van és mondjuk egy blogposztban megírjuk, akkor melyik menübe kerülhetne? A Netidők se nem kultúra, se nem tudomány, se nem gazdaság – illetve mindegyik kicsit, de csak érintőlegesen… Hopp: van egy HIGHTECH rovat! De sajnos nem kapott helyett a menüben, csak a nyitó oldal alján (ahova a netezők kis százaléka fog csak eljutni) egy dobozban.

A címoldal alapján az is ténynek látszik, hogy egyrészt a tartalom alapján egyértelmű, hogy a közmédia nyitó oldala jelenleg csupán hírportál és nem általános portál, másrészt egyértelmű, hogy a tervezés során valamilyen okból kifolyólag elbillent az arány a tévés felfogás felé.

Kezdjük ez utóbbival: a vízszintes menü rögtön egy VIDEO menüponttal kezdődik, rákattintva egy olyan gyűjtőoldalon találjuk magunkat, ahol az MTV és a Duna TV híranyagait találjuk meg. A közmédia rádiós tartalmai itt nincsenek, de hát miért is lennének a VIDEO alatt? Logikailag akkor kellene legyen egy AUDIO menüpont (vagy inkább: „Hangtár”, ahogy a rádiós weboldalakon évek óta működik), de se AUDIO, se hangtár. Aztán a címlapsztori mellett jobbra láthatjuk kiemelt helyen a LEGFRISSEBB VIDEÓK c. ablakot, ahol ismét a televíziós hírműsorokat látjuk. Ha pedig a nyitó oldal aljára tekintünk, ott még egy TV MŰSOR ajánló részt is találunk. (Rádiós hírműsorok meghallgatása sehol, rádiós műsorrend sehol.) E tévéműsort ajánló doboz felett (tehát nem túl értékes helyen) találunk egy rádiós dobozt, amibe mindössze a Kossuth, a Petőfi és a Bartók Rádió élő adásának linkje fért be.

Nézzünk még két szempontot: a hírportál jelleget támasztja alá az is, hogy az eddig felemlített felületeken kívül lényegében csak híranyagokat találunk, továbbá szintén a hír műfaj dominanciáját jelzi ezen a portálon az is, hogy az egyetlen közösségi szolgáltatást felhasználó tartalmi egységben, a Facebook dobozban a hírek megosztása látható.

Értékelésre e helyütt (értsd: nyilvánosan) nem vállalkozom, a fentiek inkább ténymegállapítások voltak az eddigi tapasztalataim alapján, érdemes átgondolni ezeket a szempontokat és továbbfejleszteni a közmédia portált, ha komolyak a szándékok vele kapcsolatban.

Szilágyi Árpád