Netidők Blogtársaság

Nincs még fél éve, hogy egy androidos okostelefont vettem magamnak. Múltkor egyik barátommal a készülékről beszélgettünk. Megkérdezte, melyik alkalmazást használom rajta a leggyakrabban. Ahogy végigpörgettem magamban, rájöttem, hogy a nem szokványos alkalmazások közül a leggyakrabban a SoundHound kerül elő. Kiderült, hogy ismerőseim közül sokan nem hallottak erről, ezért mindenképpen érdemes bemutatni. Pedig a SoundHound már több éve boldogítja a mobilos társadalmat.

Én elég sokszor kerülök olyan helyzetbe, hogy megtetszik egy szám, amit a rádióban hallok. Ilyenkor vártam, hogy a műsorvezető a végén bemondja az előadót és a címet, de akkor gyorsan le kell írni. Újabban van ugyebár a radiotext, de azt is le kell írni.

De itt a SoundHound. A program pont annyit tud, amennyit a neve elárul, vagyis HangKopó.  A képernyőt megérintve bekapcsol a mikrofon és a zenét beszkenneli. Az interneten keresztül egy adatbázisból azonosítja a zeneszámot. Ismertségtől, egyediségtől függően 5-30 másodpercre van szüksége.

Nemcsak arról szolgáltat információt, hogy ki az előadó, és mi a szám címe. Megmutatja, mikor jelent meg, melyik albumon, megkeresi a szám szövegét, a youtube videóját, Felkínálja az előadó turné dátumait, de ajánl hasonló előadókat is. Az információt elmenthetjük, de meg is oszthatjuk, vagy akár rögtön meg is vásárolhatjuk.

Sok olyan előadót ismertem meg így, akikről korábban nem hallottam. De végre megismertem olyan számokat is, amelyeket már évtizedek óta kedvelek, de fogalmam sincs ki az előadó.

Toochee, a Galaktikus

Pár nappal ezelőtt 83 évesen hunyt el Jack Tramiel, a Commodore cég alapítója. Az ő cégének köszönhetjük a legendás Commodore 64-et és az Amiga gépet is. Tramiel úr jelentősége e két gépnél jóval nagyobb – erről a jövő heti műsorunkban Képes Gábor muzeológus barátunkat kérdezzük majd. A szomorú esemény azonban apropót szolgáltat ahhoz, hogy Spányik Balázs, alias DJ Chatman elindítsa sorozatát a Commodore 64-es játékok zenéiről.

Hallgassunk is bele Rob Hubbard egyik legzseniálisabb játéka, a Monty on the Run eredeti zenéjébe!

Spányik Balázs: A C=64-es játékok zenéivel kapcsolatban nem lehet egy sorozatot úgy kezdeni, hogy ne Rob Hubbard neve merüljön fel első helyen, hiszen őt tekintjük e korszak legnagyobb zeneszerzőjének. A Monty on the Run c. játék zenéjét tekintik az egyik legnagyobb C=64-es slágerzenének. Hubbard-ról azt kell tudni, hogy 1955-ben született, tehát amikor beköszöntött a C=64-es korszak, akkor ő nem tizenéves hülyegyerekként tevékenykedett a Commodore 64 körül, hanem már zeneszerző volt és stúdiózenész és nagyon hamar tudott igazodni ehhez az új technológiához, így programozóként és zeneszerzőként próbálkozott bekerülni az iparba. Egyértelműen úgy találták, hogy zeneszerzésben zseniális és felvették a Gremlin Graphics stúdióhoz, ahol ezt a Monty on the Run játékot is kiadták 1985-ben. A kornak az egyik legjellemzőbb játékstílusa, az ún. platformjáték kategóriája volt, amiben rohangálni kellett a főhőssel, ami esetünkben egy kisvakond, és megadott időn belül össze kellett gyűjteni mindenféle tárgyat, el kellett kerülni a pályán levő különféle ellenfeleket és meg kellett oldani feladványokat és a cél az volt ebben az esetben, hogy eljussunk a pálya végére, ahol Monty felszáll a hajóra és elmenekül.

A Press Play On Tape egy dán rockzenekar, akik a ’90-es évek végén, a 2000-es évek elején kezdtek C=64-es feldolgozásokat játszani. Tehát egy igazi rockzenekar, amely C=64-es játékok zenéjét játssza!

Dragon György: Ez egy legendás C=64 szleng ez a „Press play on tape!”, tehát nem véletlenül ez a neve a zenekarnak. Amikor a kazettáról töltöttünk be egy programot, akkor a rendszer ezt írta ki.

Spányik Balázs: Így van, ez jelent meg. És ekkor nyomtad meg a play gombot a magnón ahhoz, hogy elinduljon a játék betöltése. Amit hallottunk, az egy 2002-es élő koncert próbájáról származott és lehetett hallani, hogy üvöltözik valaki a háttérben: ő szintén egy zeneszerző legenda, egy bizonyos Ben Daglish, ő próbált együtt a srácokkal. A fő dallamot pedig egy Pascal Roggen nevű srác játszotta hegedűn. Ha valaki végignézi ezt a klipet a YouTube-on, akkor láthatja, hogy a srác teljesen kikészül végére. Tehát ez egy közel hatperces szám, iszonyatosan virtuóz ez a fő szólam, ami a srác végigjátszik hegedűn döbbenetesen jól. És akkor szerintem hallgassunk meg még egy változatot – ezt egy C64 Orchestra nevű zenekar játssza, figyeljük csak! Az az érdekesség, hogy a hangszerelést szimfónikus zenekarra szintén Rob Hubbard készítette.

Van még egy felvételünk, amin szintén ők, a C64 Orchestra hallható, valamint egy Carmine Savino nevű fiatal srác, aki saját maga készítette el ezt a videót és töltötte fel a YouTube-ra. Akik szeretik a dobot, mint hangszert, azok mindenféleképpen fognak neki örülni.

(A sorozatot folytatjuk.)

Érdekes illusztrációt hallhatott a hétfő esti Netidők hallgatója. Kevin a hét műtárgya rovatban bemutatta a digitális kézi hangfelvevőjét (Zoom H1 Handy Recorder), amivel nagyon jó hangminőségben és sztereóben lehet hangokat rögzíteni. Eközben felvette az asztaltársaság tagjai által hallatott hangokat és a műsor többi beszélgetése közben e hangmintákat átmásolta a laptopjára, majd a szinti-billentyűzettel e zajokból dallamot játszott le.

Kevin: Most nem egy zenét raktam össze, csak gondoltam, megmutatok egy-két technikát, hogy mit lehet csinálni abban az esetben, hogy ha felveszünk különböző hangokat és megpróbálunk abból zenét építeni. Itt van egy kis részlet, valaki mondta (az asztaltársaságból) az „O” hangot – ha ezt hozzárendelem egy billentyűhöz, akkor megszólalhat a dallam. (Kevin a billentyűkön a pár perccel korábban rögzített „O” hanggal játssza a Boci, boci, tarka c. közismert sláger dallamát.) Felismerhető, hogy körülbelül így működtek a régi sampler-ek, mert ennyire rövid hangmintákat tudtak használni. Minél lassabban játszunk vissza egy hangmintát, annál mélyebben szólal meg a hang. Ez teszi lehetővé, hogy dallamokat játsszunk egy adott hanggal. Ez tipikusan olyan technika, amit régen nagyon sokszor használták…
Aztán vannak olyan hangok, amikkel lehet dobolni. (Kevin a Borek András által keltett hanggal ritmusokat produkál a szintin.) Illetve most már nagyon érdekes új szintézis technikák is vannak, amik közül mondjuk az egyik legismertebb mostanában a granulált szintézis, ami azt jelenti, hogy kis granulátumokra szedi szét a hangokat és apró foszlányokból épít fel újabb textúrákat, újabb érdekes hangokat. Például itt is van egy ilyen… (Itt hallható volt a stúdióban rögzített hang ismétlődve, amit a gép egyre gyorsabban ismétel, majd egy dallamszerű hangsorozattá áll össze.) És ez mind abból van, amit beszélgettünk. De persze még tovább lehet keverni ezeket a hangokat.

Nagyistók Tibor: Na de tulajdonképpen bármiből lehet akkor dallamot csinálni!

Kevin: Ez így van, pontosan! Azért kell a mikrofon, mert a rögzített hangoknak mindig más a textúrája. Herbertnek van egy ilyen nagyon erős szabálya, a saját magával kötött szerződésében, hogy sosem vágja le a hangok végét, mert mindig a hangok végén vannak azok a kis apró zörejek, organikus zajok, amik karakteressé fogják tenni a hangzást. Emiatt csomószor egy laikus nehezen tudja megfogni, de hogyha az ember megtanulja ezeket hallani, akkor észlelni lehet, hogy mi teszi műanyaggá az elektronikus hangokat és mi teszi organikussá. Ilyenkor nagyon sokat használnak természetes zajokat, zörejeket.

Folytatjuk a kalandozást az elektronikus zene világában Kevinnel. A mostani zenei témára jó példa Herbert nemrégiben megjelent albuma, a One Pig, vagyis „Egy malac”. Az előadó, Matthew Herbert egyébként jól ismert zenész, nem csak az elektronikus zene, hanem a jazz és a pop világában is. Például a Petőfi rádióban is sokszor játszott Moloko énekesnőjével is készített egy albumot.

Kevin: Herbert a 90-es évek közepe óta félúton mozog a kortárs jazz és a popzene között, nagyon jellemző volt már a korai időszakában is, hogy sokat használta az ún. „Found sound” és a „Field recording” technikákat.

Ezek ún. sound design technikák, amikkel különböző érdekes hangokat, zajokat lehet létrehozni, rögzíteni, és aztán ezekből építkezik egy zeneszerző és zenét komponál. Nem új az ötlet: a XX. század elején már elkezdtek a zenészek kísérletezni azzal, hogy miképpen lehetne mindenféle ipari hangokat beépíteni a komolyzenébe, de mostanra már azért eljutottunk oda, hogy a szintetizátorok és a sampler-ek különböző számítógépes technikák segítségével rögzíteni tudunk akár nem feltétlenül zenei hangokat és ezeket, mint zenei hangokat építjük be a zenékbe. A Field recording annyit jelent, hogy kimegy az ember a mezőre, visz egy böhöm nagy mikrofont és felveszi, amint például egy tücsök egy másik tücsökkel beszélget. Aztán a felvett hangokat a stúdióban össze-vissza vagdossa, nyújtogatja és ezeket építi be a zenébe.



Ezek a hangzások nagyon hallatszanak Herbert összes munkáján, legyen az jazz, pop, vagy akár a nemrég megjelent One Pig c. albuma. Végigköveti egy malac életét a születésétől: az egész album úgy indul, hogy hallhatjuk a koca hangjait és ahogy a megszülető malac felsír… Az összes hang, amit az albumon használt, mind a malachoz és az életéhez köthető organikus zajokból, hangokból készült. Ma már az emberek akár a telefonjukkal is tudnak rögzíteni hangokat bárhol és az aktuális zenei trendeket nagyon befolyásolja az, hogy bármilyen kis kütyüvel lehet így rögzíteni hangokat, amiket aztán a stúdióban fel lehet használni és azoknak a módosításaival különböző hangszereket kreálhatunk.

Van egy zenei iskola, ahol tanítok és ott például van egy olyan feladat, hogy csak hangmintákból építkezhetnek a diákok. Volt olyan, akinek az volt a koncepciója, hogy „kő kóla” és azt mondta, hogy ő egy kólás üvegből és egy kőből csihol ki hangokat és semmi mást nem használhat fel. Egy nagyon érdekes, viszonylag dallamos, popos zenét rakott össze belőle.

Fodor Attilát (azaz Kevint) a Petőfi Rádió hallgatói Fine Cut Bodies néven ismerhetik az éjszakai DJ Mixekből. Elsősorban zeneszerző, másodsorban DJ, harmadsorban pedig az elektronikus zenéket kiadó Chi Recordings egyik vezetője. A Netidőkben egy érdekes zenei projektről számolt be: az ICARUS nevű duóban Ollie Bown és Sam Britton azzal hívja fel a figyelmet magára, hogy mindössze 1000 példányban adták ki a „Fake Fish Distribution” c. lemezüket, de mind az ezer példány máshogyan szólal meg. Hogyan és miért csinálják?

Kevin: Igazából nem annyira új dolog a generatív vagy algoritmikus zenék világa, viszont az elmúlt tíz évben felvirágzott, mert most már megvan hozzá a technológia, hogy nagyon komplex rendszereket tudjanak építeni. Olyasmi zenéket tudnak csinálni, ami félig komponált és félig a számítógép által mindenféle mintázatok mentén generált zenévé válik. Ez azért lehet igazán érdekes, mert azt nehéz megoldani, hogy miközben valaki komponál egy zenét, akkor – bár különböző variációk születnek belőle – a végeredmény mégis csak ugyanaz a zene legyen, ami a variációival egyedi válik.



Nagyistók Tibor: Hagyományos hangszereket már nem biztos, hogy használnak, hanem mintákból szintetizálják ezt a zenét és a két zenész nyomogatja a gombokat?

Kevin: Ilyenkor már nem nyomogatják a gombokat. Pontosan az az érdekesség, hogy amikor egy számon dolgoznak, akkor eleve már párhuzamos mintázatokban gondolkoznak és azt próbálják kitalálni, hogy ezek a sávok hogyan vezetődhetnek át egymásba. Lényegében így születhet egy adott track… De az, hogy valós hangszerek is megjelennek vagy nem, az már egy másik kérdés. Megszólalhat az is, sőt ezen a lemezen is hallhatók organikusabb zajok, dobok és groove-ok. Profi hangminta-könyvtárakkal lehet már komponálni ilyen jellegű zenéket is és akár olyat is, hogy felismerhetetlenné válik, hogy számítógéppel készült vagy nem. Ilyenkor mindig az a kérdés, hogy az akusztikus hangszer mit ad hozzá. Tehát alapvetően lehet használni, de mivel egy teljesen új univerzumot nyitott ki a hangok hangszínének kreálására a számítógép, ezért ilyenkor már egy kicsit az a kérdés, hogy hordoz-e információt valamilyen kötött, ismert hangszín (pl. zongora) használata.



Keleti Arthur: Az, hogy ezekben a muzsikákban kevesebb harmóniát érzek, ennek az az oka, hogy nem ezt szoktam meg, vagy valami más oka lehet?

Kevin: Igen, ez egy érdekes kérdés, hogy mi az, amit harmóniának érzékel az ember. Annak is van egy matematikája, hogy a hangmagasságok között mi harmónikus, milyen felharmónikusok alapján állnak össze az akkordok. Mondjuk 200 évvel ezelőtt a hetes akkordokat disszonánsnak érzékelték, manapság a dzsesszbe már teljesen beépült. A zenében manapság viszont már nem csak ilyen harmóniák létezhetnek, hanem ugyanúgy létezik (leegyszerűsítve) különböző hullámformák, különböző hangszínek egymáshoz viszonyult harmóniái. Már nem csak a frekvenciák arányulhatnak egymáshoz, hanem rengeteg elem van a zenékben, amik kölcsönhatásban van egymással. Ezt meg kell tanulnia az ember agyának, hogy ezt tudja dekódolni és érzékelni (ahogy megtanulta a frekvenciaarányokat is érzékelni, születésünk után).