Netidők Blogtársaság

Korábban már írtam arról, hogy a közösségi oldalakon bejelölt kontaktok csak nagyon ritkán jelölnek emberileg értékes kapcsolatot. Az esetek abszolút többségében csak valamilyen látszólagos érintkezést takar. Sajnos erre frappáns bizonyítékot adott egy öngyilkossági történet.

Egy 42 éves brit nő véső elkeseredésében véget vetett az életének. Utolsó üzenetét a Facebookon tette meg. : "Bevettem az összes pirulám, hamarosan meghalok, búcsúzom mindenkitől." Már az is sokat elmond egy ember kapcsolatairól, ha nem egy barátját vagy rokonát hívja fel az utolsó pillanatban, hanem egy rövid, szöveges üzenetet hagy egy közösségi oldalon.

A legmeglepőbb azonban, hogy az egész pontosan 1048 bejelölt kapcsolata közül senki sem próbálta meg lebeszélni, senki sem értesítette a rendőrséget. A válaszok között jó néhány szánalmas és emberileg kiábrándító volt. Volt, aki egy vállrándítással elintézte, és annyit válaszolt, hogy ez az ő választása volt. Más azzal vádolta meg, hogy hazudik és csak a feltűnésre vágyik. És akadtak olyanok is, akik kigúnyolták mindezért.

A rendőrség tizenhét órával az üzenet után törte rá a lakása ajtaját, de addigra már halott volt. Tizenhét órán keresztül senki sem vette a fáradtságot, hogy komolyan vegye, és értesítse a rendőrséget.

Való igaz nem ismerjük a körülményeket. Nem tudjuk, mennyire volt egzaltált személyiség, mennyire volt hisztis, hányszor fenyegetőzött korábban öngyilkossággal. Lehet, hogy ez a 13-ik ígérete volt.  Lehet, hogy a barátai elfoglaltak, akik nem is néznek a facebook felé, csak esetleg naponta-kétnaponta. De egy normális, érző ember egy vadidegent is megpróbál lebeszélni egy ilyen tettről, nem hogy az ismerősét. Nem lehet annyira felületes egy ismertség, hogy ezt a minimális emberi gesztust ne tegyük meg. Meg kell maradnunk embernek, és ennek egyetlen mértéke van, az emberségünk.

Tücsi a galaktikus

Gróf Miklós fanyalgójához némi bevezető: asztaltársaságunkhoz eljutott az ún. "augmented reality" (azaz kiterjesztett valóság) egy újabb érdekes megvalósításáról szóló hír, amelyet igen látványos videóval demonstrálnak a YouTube-on. Kezdjük a videóval (nagyon beszédes!) és utána átadjuk a (lencsevégre kapott) szót Gróf Miklósnak...

Azért ez fantasztikus - ha persze nem "photoshop" az egész és nem az újabb kollektív átejtés magasiskolája. Rátartom a telefont a feliratra és ékes magyarsággal olvashatom: mi a fenét is szeretnének annyira a helybéliek. Nem baj, ha nincs meg a magamhoz való eszem, képtelen vagyok körülnézni, nem tudok felismerni egy embert, akitől kérdezhetek, vagy annyi fáradságot sem vettem magamnak utazás előtt, hogy legalább NÉHÁNY alapfogalommal tisztában legyek. Nemcsak strand-táblánál jó ez a kütyü. Ha pl. bizonytalan politikai helyzetben lévő országba kirándulunk, egyből érteni fogjuk a tüntetők feliratait, könnyedén eligazodunk letartóztatásunk esetén egy helyi rendőrörsön, vagy akár az ottani bevásárlóközpontban sem kell gondolkodnunk, hogy merre is vannak pl. a tésztafélék. Némileg ugyan ciki vagy dehó lesz a "Tíz év múlva-együttes" CD-it nézegetni a helyi CD-boltban - mert eljön az idő, amikor az EGÉSZ valóság csakis ezzel az izével lesz értelmezhető számunkra -, de legalább rájöhetünk: mennyi marhaság vesz minket körül, melyek angolul, németül épp angolságuk vagy németségük miatt oly elegánsnak tűntek, miközben valójában talán még a hazai ostobaságoknál is szerencsétlenebbek.

Nyugodtan kijelenthetjük: immár végképp beköszöntött a Homo Informaticus korszaka, melyben a VALÓSÁG csupán apropó arra, hogy ahol csak lehet, beiktassunk valamit a gondolkodás helyébe, a valósággal való természetes, normális - bár olykor kétségkívül  talányokkal terhelt - kontaktálás folyamatába.

Nézzük: mi is jellemző talán leginkább a Homo Informaticus első generációs törzsfejlődési temékére.

Emberünk fel se néz. Vadul nyomkodja mobilját, laptopját, bármilyét, csak ne kelljen felnéznie. Utaztunk nyáron az olasz tengerpart varázslatos vasútvonalán. Embert nem láttam kinézni az ablakon. Mindenki nyomkodott valamit, e-mailezett, játszott, telefonált, chatelt, tudomisén. És most itt ez a szövegfelismerő ketyere. Amellyel méginkább megspórolható lesz a valósággal való tényleges szemkontaktus nyomasztó terhének viselése, hogy a mögötte álló GONDOLKODÁS, a fantázia, a helyzetmegoldó képesség fontosságát ne is említsem.

1993-as japán kirándulásom alkalmával sokszor átéltem az analfabetizmus nyomasztó érzését, mert nemhogy elolvasni nem tudtam azt, ami japánul ott állt a metróállomástól reptéren át mindenütt, de sokszor még maga az írás is díszítőelemnek tűnt a számtalan hasonló között. "Ennek a gondnak immár vége, ugorjon át Hiroshimába és magyarul nézhet körül az új iPhone-nal". Mennyire egyszerű is lenne, illetve lesz. (Feltéve, ha megvan a program a japán, kínai,  thaiföldi, arab és egyéb írásjelek felismerésére.) Ugyanakkor dögunalom.

El tudják képzelni, mekkora buli volt úgy rendelni egy tokiói tteremben, hogy lövésem sem volt az étlapról? Amikor ki kellett találnom: hogy kerülhető meg az írás és a nyelv ismeretének totális hiánya? Pompásan szórakoztam, amikor körbevezettem a pincért az étteremben, és megmutogattam neki, a többiek vacsora-választásaiból mi lenne nekem is érdekes. Nyilván egyszerűbb fogni az iPhone-t, rátartani az étlapra és ékes japánsággal közölni nyelvhalrendelésünket... de így, a helyzetmegoldás és fantázia kényszere alatt találhattam rá az abacussal Shinkansen-jegyárat számoló japán öreg bácsikára az ultramodern gyorsvasút pénztárában, így ismerkedhettem meg a sagai hőlégballonfesztivál helyi hotdogsütőjének extra ötleteivel. Mert segítségre szorultam és ebben a helyzetben a nyílt tekintet és az emberi mosoly érte a legtöbbet.

Amikor utazom, mindig szeretem az adott nyelv ritmusát, zenéjét, kiejtve, leírva, latinos vagy egyéb beütéssel, esetleg anélkül. Nem azért megyek külföldre, hogy saját nyelvemen olvassak mindent és megkíméljem magam a gondolkodás kényszerű terhétől. Az eljövendő, szuperbiztos, iPhone-fordította világ persze sokkal praktikusabb és gyorsabb lesz. Nem érnek minket meglepetések, nem tudunk ugyan semmit, de mégis minden a miénk lehet... illetve mindazt annak hihetjük, amit a kijelzőn - és CSAKIS OTT - látunk.

Haverjaim nagy szorgalommal használják a fordítóprogramokat, hogy bizonyítsák irántam és a magyar nyelv iránti szeretetüket. Nem mertem nekik eddig visszaírni, hogy ha lehet, sürgősen hagyjanak fel vele. Nem akaorm őket megsérteni... és nem szeretném magam megfosztani azoktól a hajmeresztő és sokszor bájos baromságoktól, melyek GÉPMAGYARBA öltve érkeznek öt kontinensről minden este, hogy sokszor visítva rúgom ki a széket magam alól.

Gróf Miklós

Az Amnesty International nevű emberi jogokért küzdő szervezet egy megdöbbentően hatásos plakáttal hívta fel magára, és a családi erőszakra a figyelmet. Egy plakát, amely aktivizálja magát, ha nem nézik.