Netidők Blogtársaság

Nem értem az internetszolgáltatókat, miért nem foglalkoznak a kéretlen reklámlevelekkel. Oké, tudom, manapság már mindenkinek van spamszűrője, és a spameknek csak töredéke jut el hozzánk. De az az irtózatos mennyiségű megfogott levél a szolgáterheli, eszi a sávszélességet, terheli szervereket.

Mit tehetnének a szolgáltató k? Nagyon egyszerű. A spamek nem csak úgy teremnek, hatalmas – akár több millió komputerből álló – zombihálózatok küldik szét milliószámra. A zombi gépekben semmi különleges nincs, olyan masinák, amely fölött távolról átvették az irányítást. Lehet az enyém, tiéd, a szomszédé, a polgármesteré. A komputer az internetre van kötve, távolról utasítják a reklámlevelek küldésére.

Ami azonban tény, hogy minden komputer a szolgáltatójához kapcsolódik. A szolgáltató folyamatosan figyeli az adatforgalmat különböző okokból. Semmi akadálya nem lenne annak, hogy figyelje azt is, egy adott kapcsolattól milyen levélforgalom folyik át rajta. Magyarul számolhatná a kimenő leveleket.

Például ha ötszáz e-mailnél több megy ki egy magán előfizetőtől egy éjszaka, akkor egy udvarias levélben felhívhatná erre az előfizető figyelmét. Ha ő küldte ki, tekintse a levelet tárgytalannak. Ha nem, akkor valószínűleg gépe egy zombihálózat tagja, és hívja fel ezt és ezt a számot.

Ilyen esetben a szolgáltatót semmilyen felelősség nem terheli, vagyis az elhárítást is plusz szolgáltatásként végezné.  Vagyis bevételt termelhetne.

Gyorsan és drasztikusan csökkenhetne a zombi gépek száma, a szolgáltatók forgalmi költségei csökkennének. Miét nem teszik ezt a szolgáltatók? Rejtély.

Tücsi, a Galaktikus

Ma Magyarországon az internetezők egy százalékának van táblagépe, 3% pedig biztos abban, hogy egy éven belül vesz magának ilyen készüléket. A többiek viszont megosztottak abban a kérdésben, hogy vajon szükségük van-e – lehet-e valaha – erre az eszközre. Az elfogadás vagy az elutasítás alapvetően azon múlik, hogy az érintettek hogyan helyezik el az eszközt a kütyüpalettán – vagyis, hogy szerintük ki tudnának-e használni egy tabletet. Az Ipsos 2011 márciusi online kutatása lehetőséget ad, hogy megismerjük az emberek jelenlegi hozzáállását a táblagépekhez és elgondolkodjunk a tapasztaltakon.

A felmérésből kiderült, hogy minden marketinges vudu, felhajtás, nagy csinnadrattával végrehajtott hazai termékbevezetés és nemzetközi hírverés ellenére a magyar internetezők többsége elutasító az újonnan megjelent táblagépekkel szemben. Azok közül, akiknek nincs táblagépe (100-ból 99 ember ilyen) négyből közel hárman mondják, hogy nincs szükségük ilyesmire és csupán minden negyedik ember akar egyáltalán táblagépet valamikor a jövőben. Tehát hiába állítják szinte egybehangzóan a nemzetközi felmérések, hogy az emberek megvesznek a táblagépekért és jósolják néhányan egyenesen a PC-korszak végét, idehaza nem mutatkoznak jelei a tömeges felhasználói rohamnak. Inkább az értetlenkedést figyelhetjük meg. Az elutasítók érveit legérzékletesebben a következő állításban lehetne összefoglalni: „elég már a kütyükből!”. A tabletre vágyók álláspontja viszont – hogy miért van szükség erre a további eszközre is: „mert király”. Két érzelem csap tehát össze, az értetlenkedés (idegenkedés) és az imádat. Ha az érzelmi pozíciókon túlra nézünk, mindkét tábornál racionális (vagy másképpen fogalmazva a zsigeri reakciót igazoló racionalizáló) érveket találunk az érzelmi talapzatra épülve. Vegyük sorra ezeket (valamennyi az Ipsos felméréséből származik, ahol úgynevezett nyitott kérdésekben kérdeztük az eszközre vágyókat és elutasítókat, hogy saját szavaikkal mondják el a döntésük mögött húzódó indokokat).

„Nem használnám ki”, „nincs rá szükségem”„nem praktikus” „elég a mobil vagy a laptop”, „nincs rá pénzem”, „nem vonz”, „nem hiányzik”, „nem ismerem” – sorjáznak az érvek. Vagyis ahhoz, hogy kelljen az embereknek a tablet, először is tudniuk kellene, hogy mi ez, mire való (miért volna ilyesmire egyáltalán szükségük), vonzó(bb)nak is kellene lennie és végül olcsóbbnak.

„Kipróbálnám, hogy mennyire használható”, „praktikusnak tűnik, bár most hallok róla először”, „kíváncsiságból”, „mert az a jövő”, „hordozható, kényelmes használni, internetezéshez optimalizálták”, „könnyedén magammal vihetem”, ” „a hordozható laptopot helyettesítheti – magammal vihetem, ami a munkámhoz szükséges”. Vagyis az eszközre nyitott embereknek egy része már tudja mire használná (vagy mi helyett), esetleg egyszerűen belső késztetést (vágyat) érez a készülék megismerésére és birtoklására.

Az érvekből szerintem kiemelkedően fontos, hogy sokan – a piachoz és a szakértőkhöz hasonlóan – egységben látják az okostelefon, netbook, laptop, és PC kütyüsort. Ebben kell(ene) tudni úgy elhelyezni a tabletet, hogy indokolható legyen annak létezése (és megvásárlása). Akinek ez nem sikerül, nem fog tabletért pénzt áldozni – akinek viszont igen, hiába van két telefonja, laptopja és asztali gépe venni fog melléjük tabletet is, ha megteheti.

Nekem amúgy felettébb érdekes és egyszerre felvillanyozó több dolog is a két tábor érvelésében: egyrészt az emberek racionalizálási hajlandósága (hogy képesek mindent megindokolni és el is hiszik), másrészt az innovációk-újdonságok terjedése (korai szakaszban még szinte sohasem tudjuk mire való az adott újítás, de megpróbáljuk kitalálni), végül harmadrészt ahogy a táblagép keresi a helyét (vagy másképpen fogalmazva, ahogyan sokan keresik neki a helyet) az okostelefon, a netbook, a laptop és a PC mellett…

Persze egy blogposzt nem elég, hogy mindezeket mind aprólékosan ki lehessen fejteni. De úgy érzem ismét szembe találtuk magunkat az infokommunikációban annyira ismert klasszikus helyzettel: van egy remek találmányunk, csak még ki kell találni, hogy mire való. Ezzel a tablet – a teljesség igénye nélkül – illeszkedik a mozgókép, a gramofon, a telefon, a rádió, a televízió, a számítógép és az internet alkotta sorba.

Azt gondolom egyébként, hogy bár az emberek mindig meg tudják magyarázni maguknak (de még inkább a közvetlen környezetüknek), hogy miért is van szükségük egy kütyüre, azonban jó, ha segítenek nekik a megfelelő érvekkel, a megfelelő időben. Az, hogy a tabletek elterjednek vagy eltűnnek, ezeken az érveken múlik majd.

Pintér Robesz

A sorozat előző részei:
1. rész: Podcast: rádió a neten
2. rész: Ilyen a netrádió-portál
3. rész: Szolgáltatások a netrádió-portálon

A podcastról mint a rádiózás egyik jövőbeli formájáról szól a sorozatom, amelynek negyedik részéhez érkeztünk. Ezúttal egy olyan fiatalemberrel készítettem interjút, aki egyszemélyes podcastot hozott létre két évvel ezelőtt, melynek neve: Vipcast. Szalay Dániel évekkel korábban a műsorunk munkatársa volt, azóta dolgozott másik rádiónál, majd tévénél és most a Computerworld c. lap vezető szerkesztője.

Szilágyi Árpád: Miért indítottál podcastot?

Szalay Dániel: A gondolat már több éve motoszkált bennem, mivel a mindennapjaim során számtalan színes személlyel vagy érdekes témával kerülök kapcsolatba, ám ezek nem mindig kapcsolhatók azokhoz a jellemzően azért informatikai témájú cikkekhez, műsorokhoz, amiken épp dolgozom. Szerettem volna ezeket az egyéneket, akikkel a hagyományos média nem foglalkozik (eleget), jobban megismerni, a témákat alaposabban körüljárni. Emellett a podcast magyarországi népszerűsítését is célul tűztem ki. A hagyományos rádiózás esetében a mai magyar rádiós környezetben alig-alig van már egyáltalán beszélgetős műsor, ez pedig számomra hiányérzetet keltett.

A podcast viszont azért is más, mert bárki készíthet műsort, méghozzá kis befektetéssel, tehát nincsenek igazi korlátok. Ha egy embert érdekesnek találok, akkor akár egy 30-40 perces mélyinterjúra is lehetőség van, mint ahogy van is erre példa az oldalamon. Például egy "régi motoros" MALÉV pilótával készítettem ilyen terjedelmű interjút. Pozitív tapasztalat, hogy van, aki ilyen időtartamú hanganyagokat is meghallgat. Ez többek között annak köszönhető, hogy a podcast anyagait nem muszáj a számítógép előtt meghallgatni, magunkkal vihetjük egy repülőútra, vagy hallgathatjuk a vonaton is a szabad perceinkben.

Szilágyi Árpád: Miért egyszemélyes a podcastod?

Szalay Dániel: Szeretném bebizonyítani, hogy akár egy ember is képes lehet ellátni egy személyben a szerkesztő, a riporter, a vágó, a webfejlesztő feladatait, és minőségi tartalmat állíthat elő. Bár én szeretek csapatban is dolgozni, de az egyedül készített műsorok esetében van egy fontos előny: nem kell megfelelni tulajdonosi, hirdetői vagy más elvárásoknak. Ha épp egy tőzsdei elemző érdekel, akkor vele beszélgetek, ha pedig egy színésznővel szeretnék interjút készíteni, akkor ez is beleférhet.

A koncepció lényege egyébként az, hogy szándékosan nem korlátozom a témák körét, teljesen szubjektív a "merítés".

Ha mégis kategorizálni kellene a Vipcast anyagait, akkor talán leginkább a Lifestyle/Életmód húzható rá leginkább, hiszen például a tőzsdei elemzővel is alapvetően azért beszélgetem, hogy megismerjem az életét, és kevésbé a konkrét gazdasági, tőzsdei helyzetről beszélgetünk.

Szilágyi Árpád: Elképzelhetőnek tartod, hogy a rádiós újságírás egyik lehetséges jövőjét jelenti a podcast?

Szalay Dániel: A podcast nem fenyegeti a hagyományos rádiós piacot, legalábbis most még eléggé gyerekcipőben jár Magyarországon, szemben az Egyesült Államokkal, ahol már ismert podcast-sztárok is vannak. Ugyanakkor nem is gondolom, hogy veszélyeztetnie kellene a podcastoknak a rádiókat, a hagyományos rádiózás és a podcast megférhet egymás mellett, és kiegészíthetik egymást. Úgy gondolom, hogy a hagyományos rádiókkal szemben a podcast számtalan vonzó tulajdonsággal rendelkezik - például akkor hallgathatom meg az adott műsort, amikor épp van pár szabad percem - , de én például nem szívesen mondanék le a hírrádiók - mondjuk a Kossuth Rádió vagy az Inforádió - nyújtotta frissességről.

A podcast tehát egy plusz lehetőség, hogy olyan témák, vagy zenék is megjelenhessenek a kínálatban, ami esetleg nem kerül adásba a rádióban.

Fontos különbség a rádiókhoz képest, hogy a podcastokra kevésbé vonatkoznak az elektronikus médiát korlátozó médiatörvény kitételei. Engem például sokszor bosszant egy-egy műsorban, hogy készítői nem mondják ki a meghívott vendégek, szakértők esetében, hogy mely cégtől érkeztek, mert attól tartanak, hogy burkolt reklámnak minősül a beszélgetés. A podcast esetében a műsorkészítő bátran megemlíthet olyat, ami egy rádióban már „necces” lenne.

A „hagyományos” műsorkészítés tulajdonsága, hogy lényegesen nagyobb tömegekhez szólhatunk. És mivel többeknek (szélesebb hallgatói körnek) kell megfelelni, a kötöttségek ilyen értelemben előnyként is mutatkoznak. De vannak témák, amiket jobb szabadabban feldolgozni, és olyankor alkalmasabb a podcast.

Szilágyi Árpád: Szerinted a rádiócsatornáknak kell-e podcastot üzemeltetniük manapság?

Szalay Dániel: Természetesen! A legtöbb rádió nem él ezzel a lehetőséggel, pedig az Inforádió példája mutatja, hogy alig jelent plusz költséget számukra a podcast, miközben egy más fajta célközönséget is megszólíthatnak vele. A hangfelvételek így is, úgy is előállnak, és akkor miért ne osztanák meg azt egy plusz csatornán keresztül is hallgatóikkal?

Szilágyi Árpád: Sokan használnak már Magyarországon is MP3-lejátszót. Miért nem terjed gyorsabban a podcast?

Szalay Dániel: Úgy gondolom, hogy a legfőbb akadályozó tényező, hogy az emberek zöme magát a fogalmat nem ismeri, nem tudja, mit jelent a podcast és hogy ezt hogyan is állíthatná be. Pedig nagyon egyszerű, csak egy szoftvert kell telepíteni a számítógépre, feliratkozni az ígéretesnek tűnő podcastokra, és ettől kezdve amikor friss tartalom jelenik meg, akkor azok automatikusan letöltődnek az mp3 lejátszóra vagy számítógépre.

A másik probléma a magyar podcastok csekély száma. Óriási lehetőség rejlik benne, hiszen ha angol nyelvű podcastot készítünk, akkor akár „világrádiót” is készíthetünk, műsoraink a világ valamennyi pontjára eljuthatnak, kis költségből.

Egyébként a felhasználók szempontjából az Apple "i" betűs termékei, az iPhone, az iPad, iPod stb. tovább egyszerűsítik a podcastok letöltését. Abban reménykedem, hogy ahogy ezek az eszközök még divatosabbá válnak, úgy válik erősebbé a podcastok iránti igény is. Az "i" betűs kütyük tehát a lehetséges kitörési pontok egyikeként is funkcionálhatnak.

Azzal együtt, hogy a többi fejlettebb mobilon vagy mp3 lejátszón sem bonyolult beállítani a podcastokat.

Szilágyi Árpád

Az ezüstrókák, azaz az ötven év feletti korosztály igényeihez igazodva, egyre több olyan hétköznapi dolog jelenik meg, mely pont az ő igényeik szerint lettek kialakítva. Ez alól a számítástechnika sem kivétel.

Egy amerikai cég a Kiwi PC, kimondottan az idősebb korosztály számára kezdett számítógép gyártásba alig 2 évvel ezelőtt, amivel igencsak beletrafált egy valós piaci igénybe. A gép tervezése során törekedtek arra, hogy a majdani felhasználóik stressz mentesen és kényelmesen tudják majd kezelni azt. Elsőre kicsit furcsa, hogy a billentyűzet hihetetlenül színes, de ne felejtsük el, hogy a mostani bőven nyugdíjas korú emberek jó részének meg kapóra jön a vizuális segítség. Ezt a segítséget nem a csak hardver oldalon kapja meg a felhasználó, hanem a szoftveres oldalon is. Operációs rendszerként egy Ubuntu/Linux szolgál a számítógépen, melynek beállításai szintén olyanok, hogy a grafikus felület nagyobb ikonokat és betűméreteket kínál fel, ezzel segítve a sokszor tényleg remegő kezű időskorúakat.

Igaz jómagam igen kis mintával bírok, ami a későn kezdő, 50 feletti felhasználókat illeti, de látom, hogy az Ubuntus nagyi sokkal kevesebb stresszel ül le a számítógép elé, mint a másik nagyi, aki nem Ubuntu-t használ. A felhasználói programok közül a fénykép nézegetés és a webböngészés a két legfontosabb alkalmazás amit használnak. Nem is várnak el sokkal többet a gépüktől. Szeretik megnézni a híreket, csetelnek az unokákkal vagy rendezgetik a fotókat. Sajnos a Kiwi-hez hasonló számítógépet nálunk nem forgalmaznak, de szerencsére az Ubuntu mindenkinek elérhető. Bátran ültessük oda a nagyit az Ubuntu elé és kérdezzük meg, mennyire volt egyszerű a használat.

Legutolsó adásunkból még többet megtudhatsz arról, hogy még miben különleges ez a korosztály.

Emailcím-halmozó vagyok: az évek során lett egy csomó különböző címem, amit napi rendszerességgel használok is. Nem ingott meg a bizalmam a Gmail iránt, így a leveleimet továbbra is a felhőben szeretem tartani. Egy dolgot viszont nagyon utálok: ugrálni az e-mail fiókok között. Szerencsére erre semmi szükség.

A megoldás: használjunk egy Gmail fiókot, abba okosan irányítsuk bele a másik címre érkező leveleinket, de úgy, hogy a másik címmel is tudjunk válaszolni.

Először is találjuk ki, melyik lesz az a fiók, amit a továbbiakban használni fogunk, és melyik, amit ideirányítunk. Jelentkezzünk be ez utóbbiba, a Gmail jobb felső sarkában kattintsunk a Beállítások menüpontra, majd nyissuk meg az Átirányítás és POP/IMAP oldalt. A felső résztben kattintsunk a További cím hozzáadása gombra, és írjuk be a fő fiókunk e-mail címét. A Google egy hitelesítő kódot küld a megadott címre, úgyhogy jelentkezzünk át oda, nyissuk meg a levelet, és kattintsunk a benne levő linkre, mire a Gmail örömmel értesít, hogy a jóváhagyás sikeres volt.

Ha már itt vagyunk, itt is lépjünk be a Beállításokba, ezúttal viszont a Fiókok és importálás oldalon, az Email küldése erről a címről részben kattintsunk a Levél küldése másik címről gombra.  A felugró ablakban meg kell adnunk, hogy milyen néven és címről szeretnénk még levelet küldeni: adjuk meg a másik fiók címét és az ahhoz tartozó nevünket, majd kattintsunk a Következő lépés gombra.  Nahát, megint hitelesítést kell küldenünk, tegyünk így, majd zárjuk be az ablakot.

Ismét jelentkezzünk ki, és menjünk vissza a másik címre, ahol vár minket a hitelesítő levél: nyissuk meg és kattintsunk a benne levő jóváhagyó linkre. Ezzel kész is vagyunk, már csak az átirányítást kell véglegesíteni: a beállítóoldalon láthatjuk, hogy még le van tiltva, úgyhogy jelöljük az alatta levő lehetőséget, majd döntsük el, mi legyen a levél sorsa az átirányítás után. Megőrizhetjük ebben a fiókban is újként, olvasottan vagy archiválva, esetleg le is törölhetjük (én a saját fiókjaimnál a törlést választottam).  Ha döntöttünk, kattintsunk a lap alján a Változtatások mentése gombra.

Jöhet a tesztelés! Jelentkezzünk át ismét a fő fiókunkba, ám mielőtt küldenénk egy levelet saját magunknak, irány a Beállítások, ahol a Fiókok és importálás oldalon még egy dolgot kell beállítanunk, nevezetesen, hogy Üzenet érkeztekor a válasz mindig arról a címről menjen, amelyre a levél érkezett. Ezután írjunk egy rövid üdvözlést másik címünkre, ami – csodák csodája – rögtön beesik az inboxunkba, tehát az átirányítás működik.

Látható, hogy bár Chatmannek küldtük a levelet, az átirányítás eredményeképpen ez mégis hozzánk, a spanyik.balazs címre érkezett meg.

A módszer szépsége, hogy a Gmail nagyon intelligensen nem irányítja át automatikusan a spamet (az ott marad az eredeti fiókban, nem kell vele törődni). Ugyanakkor ha egy ilyen átirányított levélre válaszolunk, magától beállítja a másik címünket válaszolóként, tehát különböző "énjeink" nem fognak összekeveredni.

Chatman