Netidők Blogtársaság

Információs túltelítődés (information overload), információbőség (information glut), adatszmog (data smog) és tartalomsokk (content shock). Néhány divatos kifejezés (buzzword) az elmúlt évekből, amelyek mind ugyanazt a jelenséget írják le: egyre több információból és tartalomból választhatunk – kell választanunk –, ami sokak számára nehézséget jelent, sőt egyenesen feszültséget okoz.

Más-más megnevezéssel, de az internet elterjedésétől kezdve egyre több formában hallani tehát, hogy túl sok a tartalom, valahogyan szelektálnunk kell belőle. Bár meglepő lehet, de az információbőség fogalma egyáltalán nem az internethez kötődik – az első, témához kapcsolódó említést idősebb Senecának tulajdonítják, aki már 2000(!) évvel ezelőtt arra panaszkodott, hogy a túl sok könyv zavaró lehet. Ez akkor azonban – ahogy ma mondanánk – csupán egy szűk értelmiségi elit problémája volt.

Ha jobban belegondolunk, akkor a jelenség a nyomtatás és az olvasni tudás középkor végi megjelenésétől és széles körű elterjedésétől tömegesedett, ért el egyre többeket: azóta olyan világban élünk, ahol nem tudunk minden információt elfogyasztani, szelektálnunk kell belőlük. Kezdetben ez elsősorban a könyvekre és az egyéb nyomtatott tartalmakra volt jellemző, már egészen korán triviálissá vált az olvasni tudók számára, hogy egyetlen ember képtelen az összes nyomtatott tartalmat átlátni és elfogyasztani, válogatnia kell közülük.

Ez azonban még nem feltétlenül gond, mivel az ember evolúciójánál fogva egyfajta „szelektálógép” – folyamatosan áradnak felénk érzékszerveinken keresztül az információk és a legtöbbet vagy észre sem vesszük, vagy igen gyorsan feldolgozzuk (például sztereotipizálunk). De a szűk keresztmetszetet a könyvnyomtatás elterjedésének idején nem is annyira a szelektálás jelentette (mit olvassunk), hanem a nehézkes hozzáférés: a könyvekhez jó könyvtár hiányában szinte lehetetlen volt hozzáférni gyakorlatilag egészen az 1990-es évek végéig (sőt, a világ jelentős részén mind a mai napig). Amíg az internet javarészt meg nem oldotta az univerzális és globális hozzáférés problémáját azok számára, akik hozzáférnek a világhálóhoz – nem véletlen, hogy a könyvtárak a fejlett világban azóta sem képesek magukhoz térni abból a sokkból, amit a legfontosabb funkciójuk elvesztése okozott.

Ami az elmúlt 1-2 évtizedben és napjainkban zajlik, az az egyik legfontosabb változás az emberiség történetében, csak többnyire nem tudatosul számunkra: az információínség korszakából lépünk át az információbőség korszakába. Míg az elsőben az jelentette a kihívást, hogy még, ha az információ létezett valahol, nem fértünk hozzá, tehát a hozzáférés, rendszerezés, elérhetőség korlátait kellett elsősorban átlépni, addig mára, az új korszakban egészen másfajta problémákkal küzdünk, és másfajta készségekre van szükség. Most tanuljuk meg, hogy egy információéhség vezérelte világ helyett milyen élni egy zajjal teli, információbőség jellemezte világban. Ahol válogatnunk kell a tartalmak között, tudnunk kell keresni közöttük, a találatokról gyorsan – akár másodpercek alatt – eldönteni, hogy relevánsak-e, megbízhatóak-e, hasznosak-e számunkra, majd beépíteni őket a meglévő tudáskészletünkbe…

Arra, amit ez jelent, különböző válaszok születtek a technológiával kapcsolatos attitűdök alapján. A technofóbok szerint (akik nem igazán kedvelik a technológiai újdonságokat) ez a helyzet meghaladja a képességeinket, szépen lassan egyszerűen belefulladunk az információs óceánba. A technofilek ezzel szemben azt gondolják, hogy nem fulladhatunk bele az információs óceánba, mert megfelelő technológiákkal és személyes praktikákkal folyamatosan sikerrel alkalmazkodhatunk az új helyzetekhez, így ehhez is. Végül a technorealisták szerint – hozzám ez áll a legközelebb – az embereket körbevevő és elérhető információk mennyisége folyamatosan nőtt az elmúlt évszázadokban, amit eltérő sikerrel tudtak csak az emberek kezelni. Kialakultak intézmények, eljárások, megoldások, de az internet ebben új korszakot nyit, amihez még folyamatban van az alkalmazkodás, mindez érthetően vezet feszültségekhez és frusztrációhoz egyéni és társadalmi szinten is.

Egyvalami biztos, szűrnünk kell az információkat – sokszor azonban az előszűrést gépek, szoftverek, algoritmusok végzik el helyettünk. Ilyenkor korábbi szokásaink alapján megpróbálják kitalálni, hogy mire lehetünk kíváncsiak. Például a Facebook az ismerőseink frissítéseiből csak egy kis szeletet mutat meg nekünk, a Google ugyanarra a keresésre teljesen más találati listát ad két különböző felhasználójának azok korábbi keresései és kattintásai alapján. A gépek, szolgáltatások által végzett szűrés azonban szelektív, más algoritmusok vagy megoldások teljesen máshová vezethetnek. Lásd például az e téren éppen friss Facebook alapú algoritmust, a magyar LInKE-t. Felmerül a kérdés, hogy vajon milyen lenne a Facebook-ot használni, ha ez lenne az alap algoritmus, mások lennének a felhasználók tapasztalatai, párbeszédei – miben változna meg az életük? A legnagyobb gond ugyanis az ezekkel az algoritmusokkal, hogy észrevétlenül kialakítanak egy filter bubble-t (Eli Pariser), csak azt látjuk a világból, ami átszűrődik rajtuk, így könnyedén azonosítjuk az így kialakuló részleges képet magával a teljes világgal, miközben valójában annak csak egy sajátos lenyomatát látjuk.

Mi lehet a megoldás az információbőség korában az átlag internetező számára? Megfelelő információháztartás és időháztartás kialakítása. Csak mi a „megfelelő”? Feltehetően nincs univerzális recept arra, hogy mi jó nekünk, ez függ az információfogyasztási szokásainktól, munkánktól, szabadidőnk mennyiségétől. Egyelőre azonban senki nem tanítja azt, hogy hogyan boldoguljunk ebben a világban – ellentétben azzal, ahogy a könyvtárak használatát megtanítják. Pedig életünkben számtalan helyen szembesülünk a bőség okozta kihívásokkal: amikor döntéseket kell hozni, amikor be kell osztani az időnket, amikor termékek vagy szolgáltatások közül választunk, amikor szabadidős programot választunk, vagy éppen médiát fogyasztunk.

Miközben elkezdtem beleásni magam a témába (a Corvinuson futó Információs társadalom kurzus kapcsán) ébredtem rá, hogy itt is az információbőséggel szembesül a kutató: az információfogyasztás témája ezer szállal kötődik más területekhez, így a döntéselméletekhez, az időháztartás kérdéséhez, a fogyasztásszociológiához, a reklámkutatásokhoz, a kognitív pszichológiához… Sajnos egy blogposztban lehetetlen akár csak felvillantani a téma legfontosabb kérdéseit – a lényeg azonban, hogy az információbőség korszaka itt van, amire mindenkinek saját válaszokat kell adnia.

Pintér Robesz

Egy újabb technikai forradalom előtt állunk, hiszen a 3D nyomtatók koncepciói kezdenek megjelenni, és ha csak a fele igaz az lesz ezeknek az elképzeléseknek, akkor egészen más világban fogunk élni évek múlva. Lehet majd tárgyakat, alkatrészeket, sőt ételeket is előállítani ezzel a technikával. A technológiáról itt csak annyit, hogy az eszköz inkább hasonlít egy speciális tintasugaras nyomtatóra, amelynek a tartályaiban van az alapanyag (pl. az ételek alkotóelemei vagy műanyag alapanyag, esetleg fém alapanyag stb.), amit a fúvókák térbeli formává alakítanak.

Számomra viszont feltűnő, hogy vajon miért neveznek nyomtatónak egy olyan eszközt, amely térbeli tárgyakat állít elő folyékony, megszilárdulni képes anyagokból. Hol van itt a nyomtatás mögött álló nyomás, préselés művelete? Illetve hol van itt a szöveg- vagy képmegjelenítés? A nyomtatás, a nyomtató ugyanis hagyományosan szöveg-előállító művelet, később képmegjelenítő eljárás. Egyébként voltaképpen az összes mai, úgy nevezett nyomtatóból (tintasugaras, lézeres, ledes) hiányzik a szó szoros értelmében vett "nyomtatás" művelete. Tehát a probléma nem csak a 3D nyomtatókra érvényes. Mindössze eddig nem figyeltünk fel erre a jelentésváltozásra, mert a végeredmény ugyanaz volt, mint a régi, igazi nyomtatók esetében: papíron megjelent a szöveg. Az meg végképp újdonság, hogy nyomtatni már nem csak szöveget lehet, pedig Európában legalább 6-700 éve ismerős a nyomtatás művelete, ahol igazi nyomás, préselés járt együtt a szöveg-, illetve a kép-előállítással. Mellesleg tudva levő, hogy a nyomtatást nem Gutenberg találta föl, ő pusztán azt a forradalmi újítást hozta, hogy a nyomdaprésbe betűnként lehetett kiszedni a nyomtatandó szöveget, nem úgy, mint korábban, amikor a teljes szöveget vagy képet ki kellett faragni, metszeni.

A modern nyomtatók tehát azért hasonlítanak a hagyományos, régi nyomtatókra, mert a számítógép kijelzőjén megjelenő szöveget, képet állítják elő jellemzően papírra, valamilyen festék vagy tinta felhasználásával. Meg kell viszont jegyezni, hogy a hagyományos nyomdaprés, nyomdasajtó már nincs a műveletek között, a nyomtatás megnevezés viszont még mindig őrzi a művelet nevét.

A 3D nyomtató angol eredeti elnevezése a 3D printer, amelyet egyszerűen lefordítottunk magyarra. A print angolul hasonló jelentéskörben van, mint a magyar nyomat, lenyomat (’metszet, másolat, nyomat, nyom, lenyomat’), tehát eredetileg benne van a nyomás, sajtolás, préselés mozzanata.

A 3D nyomtatás pedig egy kicsit hasonlít a tintasugaras nyomatáshoz, csak itt nem tintát lövell ki a szerkezet, hanem másféle anyagokat, és nem szöveget vagy képet alkot meg, hanem térbeli, tehát 3 dimenziós tárgyakat, agyagokat. Ennek ellenére mégis megtartotta a nyomtató nevet a szerkezet. Tehát a nyomtató, a nyomtatás szavak jelentéséből manapság már sok alapvető jelentésmozzanat hiányzik. Ez ritka szép példája a jelentésváltozásnak.

Bódi Zoltán

| Még több lehetőség

Ami elromolhat, az el is romlik – Murphy közhelyszerű „törvényét” korunk marketingszakemberei is ismerik, sőt mi több, ma már a konzumer árucikkek gyártásánál is ebből indulnak ki. Három év után az eszközeink jelentős része elhasználódik és cserére szorul, így újat kell vennünk. Természetesen vannak kivételek (hűtőgép, tűzhely, bútorok), de egyre többen ismerjük már például a mobiltelefonok világából, hogy 2-3 évente cseréljük a telefont. Elkopott, mármint fizikailag, vagy idejétmúlttá válik technológiailag, netán ténylegesen elromlik, vagy esetleg csak megunjuk.

Saját példámat hadd idézzem: 2004-ben (szinte tegnap volt!) sikerült szert tennem egy multifunkciós nyomtatóra (márkáját és típusát most itt nem citálom, már csak azért sem, mert más gyártóknál is hasonló lehet a tapasztalat), ami ugyebár szkennerként is, meg fénymásolóként is használható. Nem a legolcsóbb eszköz volt, de talán nem is a legdrágább, mindenesetre a vételénél mindenképpen megvolt még az a szempont, hogy egy jó masszív darab ez az eszköz, középtávon (mondjuk 5-7 évre) biztosan jó megoldás lesz. Ezért aztán hajlandó voltam kicsit mélyebbre nyúlni a pénztárcámba.

Először a masina nyomtató része adta meg magát, nagyjából 2008 végén, de úgy, hogy a cég szervizközpontjában azt mondták, hogy olyan drága a javítás, hogy ezért az összegért már simán vehetek egy új készüléket. Nem sokkal később vettem egy olcsó lézerprintert (tényleg az akkor elérhető legolcsóbbat vettem: a viszonylag drága multifunkciós gép mellett már nem akartam sok pénzt kiadni), a multifunkcióst meg legalább szkennerként használtam tovább. De aztán mostanában eljött a végítélet ideje a kiszolgált multifunkciós masina számára is: a szkenner immár csíkokat húz a képen. Na jó, de legalább azt elmondhatom, hogy hét éven át működött – úgy ahogy.

Az igény azonban megmaradt: kell a szkenner és időnként a színes nyomtatás funkciójára is szükségem van, hát kimentem egy közeli áruházba, ahol a kedvenc eufemizáló kifejezésemmel élve „belépő szintű” multifunkciós nyomtatót vettem, a korábbi eszköz hét évvel előtti árának ötödéért. (Persze, akciós volt. Ha az eredeti árát nézem, akkor már nem jön ki a jól hangzó „ötöde”, hanem csak kb. 40%, de még így is 60%-kal lenne olcsóbb. És még egyszer perszer: a gép akciós ára annyi, mint a fekete és színes tintapatron árának összege.) Nézzünk, mire megyünk egy mai olcsó eszközzel! Természetesen a technikai adatait megnéztem előzetesen, és elfogadhatónak találtam.

Megleptek az eszköz használatának első tapasztalatai. Ezek a szakik dolgoztak az elmúlt hét évben! A berendezés halkabban és gyorsabban szkennel, halkabban és gyorsabban nyomtat és ezzel még nincs vége! A szkennelést segítő szoftver sokkal kezesebb, mint a 2004-es: például egy színes fotó beolvasásakor nem kell vesződni a kép körvonalainak precíz kézi beállításával (bár tegyük hozzá, hogy egy kezdetleges automatika már volt a korábbi gépben, ami a kép körvonalait felismerte és nagyjából ki is jelölte), hanem teljesen magától egy gombnyomással is képes jó minőségben beszkennelni a képet. És ez egy olcsó gép!

Hát érdemes továbbra is ragaszkodni a régi géphez? És érdemes sok évre venni eszközt? Jelenleg úgy tűnik, hogy legalábbis az elektronikus eszközök esetén több előnye van a sűrű, 2-3 évenkénti lecserélésnek. Egyrészt növeljük a saját esélyünket arra, hogy hamarabb hozzáférjünk az újabb, kényelmesebb technológiákhoz, másrészt egy olcsó eszközzel igazodhatunk ahhoz a gyártói trendhez, ami a 2007. október 29-i műsorunkban megbeszéltünk: a konzumer (vagyis nagyközönségnek szánt) eszközöket 2000 üzemórára tervezik (lásd az Infoszótárban az MTBF, vagyis mean time between failures kifejezést), ami átlagos használattal kb. három évre jön ki.

Vagyis új berendezéseink megvásárlásakor az árra már ne úgy tekintsünk, hogy ennyiért „örök időkre”, de még csak ne is úgy, hogy sokáig használható megoldást kapunk, hanem csak három évre. Számoljuk ki, hogy egy napra hány forint jön ki, azaz az árat osszuk el 3 x 365 = 1095-tel, és gondoljuk át, hogy megér-e ennyit nekünk naponta az új berendezés. A három év elteltével bizony számíthatunk arra, hogy gondoskodni kell az újabb berendezésről.

Szilágyi Árpád

ps: Hadd emlékezzek meg a CD-játszómról, a Technics SL-PG300-asról, amelyet 1992-ben vásároltam, azaz jövőre lesz a kütyü 20 éves, és mind a mai napig tökéletesen működik. Jó példa a korábbi tervezési gyakorlatra, amikor még hosszabb távra tervezték az eszközöket. Ma már ilyen márkájú hifi berendezéseket sajnos nem lehet kapni… Talán a Technics nem jól tervezte meg az MTBF értékeket?

Az internetes felületeken, műfajokban való írásstratégiák egyes elemeiről már sokszor esett szó az Infoszótárban, és hagyományosan igen alaposan feldolgozott terület ez a szakirodalomban is. Már régóta tudjuk, hogy a webes környezetben való írás más stratégiákat követ, mint a hagyományos, tárgyi valóságban. Ez a másság szembetűnő, és sokakból sztereotip, előítéletes véleményt vált ki, például azt, hogy az interneten hevenyészve, szabálytalanul, hibás helyesírással írunk, ami tönkreteszi az íráskultúránkat.

Tény, hogy az írott szöveg jó megformálása iránti igény csökken az interneten, és ennek több oka is van. Az infokommunikációs környezetben születő szövegek könnyen szerkeszthetőek, ezért az alkotásuk is kevésbé fegyelmezett, mint a hagyományos írott szövegeké. Ez feltűnő, hisz az évszázadok során az írott szöveg, különösen a nyomtatott szöveg a tudás, a szabályosság szimbólumává vált. Ám a nyelvi változások tényével érdemes szembesülnünk.

Gyakran követünk el hibákat az informatikai szövegalkotó eszközök használata során, hisz nagyon kevesen tanulják a billentyűzetek kezelését. (Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy még az is heves ellenérzéseket vált ki a közvéleményben, ha valahol a közoktatás alsó osztályaiban kötelező tananyagnak nyilvánítják a billentyűzettel való szövegalkotást.) Az aktív használók jellemzően elnézőbbek is ebben a környezetben megjelenő szövegek megformálásával szemben.

Azt azonban nem kell elfelejteni, hogy a stílus, a norma- és hagyománykövetés természetes igény az arra érzékenyek számára. Az interaktív és multimédiás eszközöknek köszönhetően írásos környezetben is elvárhatjuk – a megfelelő műfajok esetében – a szövegek komplex, multimédiás felépítését, és az azonnali interakció igényét, ám a jól formáltság is lehet műfaji, stílusbeli igény.
A weben tehát másként írunk, más stratégiákat követünk az írás során, és az írásbeliségünkkel kapcsolatos attitűdünk is lassan változik.

Bódi Zoltán

| Még több lehetőség

Veszprémben mutatták be az MTA Regionális Kutatások Központjának Nyugat-magyarországi Intézete Okos városok (Smart cities) címmel készült tanulmányát. Az IBM Magyarország megbízásából folytatott kutatás lehetőséget adott rá, hogy az Akadémia szakértői átfogó felmérést készítsenek kilenc vidéki magyar város fejlettségéről, innovációs adottságairól, hatékonyságukról erőforrásaik felhasználásában. A tanulmány megállapításai nyomán számos konkrét lehetőség körvonalazódott a hatékony városüzemeltetéstől az intelligens közlekedés-irányítási megoldásokon át a mobil technológiákon alapuló turistairányító rendszerekig. A városok „okos” projektterveikhez EU-s és kormányzati forrásokért is pályázhatnak. A műsorban Pongrácz Ferenctől, az IBM operatív igazgatójától érdeklődtem, hogy mi a helyzet Magyarországon.

Szilágyi Árpád: Mit jelent az, hogy okos város?

Pongrácz Ferenc: Azt jelenti, hogy használjuk azokat az okos technológiákat, amik ma már elérhetők. Ezt úgy lehet elképzelni, mintha egy élőlénnyé válna a város. Vannak érzékszervei, ezek lehetnek telefonok, kamerák, mindenféle érzékelő eszközök. Aztán van egy idegrendszere, ezek mindenféle hálózatok, telefonhálózat, internet, a közlekedés. És van egy agya is.

Szilágyi Árpád: Ez utóbbi a város irányítását jelenti?

Pongrácz Ferenc: Azt jelenti, hogy azt a rengeteg információt ma már modern eszközökkel fel lehet dolgozni. Statisztikai elemzéseket lehet készíteni, előrejelzéseket lehet készíteni és aztán be lehet avatkozni a közlekedésbe és egy csomó területbe.

Szilágyi Árpád: Úgy hallottam, hogy létezik egy mérőszám, ami megmutatja, hogy ha megnézzük a város különböző jellemzőit, akkor hol tart mondjuk egy 10-es skálán az a bizonyos város.

Pongrácz Ferenc: Van egy kutatóintézetünk, ami eredetileg arra szakosodott, hogy javaslatokat tegyen befektetőknek, hogy hol érdemes a pénzüket kamatoztatni és ez a kutatóintézet kidolgozott egy módszertant arra, hogy mennyire okos egy város. Körülbelül négyszáz mutatószám van, például hogy mennyi az internetet használók aránya vagy száma a városban, közülük hányan használják a netet ügyintézésre. De vannak más mérőszámok is, például a hagyományosabbak: az egy főre eső GDP a városban, vagy az egy főre eső vízfogyasztás. Tehát rendkívül széles a mutatóknak a köre és két dimenzió mentén csoportosítjuk ezeket. Az egyik a városnak a szolgáltatásait fedi le, hogy mit nyújt az embereknek. A másik dimenzió meg négy kategóriától függ: költenek-e az adott területre a városban (ha nem költenek, akkor kisebb az esélye, hogy eredményes lesz az adott terület), a második kategória, hogy azt mennyire logikusan, struktúráltan teszik, egy stratégia mentén, a harmadik szól az informatikáról, azaz, hogy a modern rendszereket mennyire használják és az utolsó, hogy ennek mi az eredménye.

Szilágyi Árpád: Mit lehet mondani e számok alapján a magyar városokról?

Pongrácz Ferenc: Két felmérést is csináltunk. A részletes felmérésnél három magyar várost hasonlítottunk össze nyolc egyéb várossal, amelyek magyarok és nem magyarok. És volt egy másik felmérés, ahol kilenc magyar várost viszonyítottunk egymáshoz, nagyon hasonló módszertannal, bár ez egy kicsit kevésbé volt részletes. Azt lehet mondani, hogy egy 10-es skálán, hogy ha minden városnak kivennénk a legjobb gyakorlatát és egy elméleti legjobb várost építenénk ebből össze, akkor 8,3 pontot érne el.

Szilágyi Árpád: Tehát 10-es nem tud senki elérni?

Pongrácz Ferenc: Nem, az az elméleti maximum. A legjobb város a mérés alapján Stockholm, amely 7,4 pontot ért el. A magyar városok pedig 4,4 és 4,7 pont között vannak. Egyébként nem nagy különbség van a magyar városok között. Csehországban, pl. Brno körülbelül 5 pontot ér el.

Szilágyi Árpád: Ezek szerint nagyon le vagyunk maradva?

Pongrácz Ferenc: Igen.

Szilágyi Árpád: Lehet-e következtetni a magyar városok jelenlegi helyzetéből, ezt a fejlődési tempót követve, hogy mikor érik utol, egyáltalán utolérhetik-e Stockholmot valaha is?

Pongrácz Ferenc: Én optimista ember vagyok. Gyakran látjuk, hogy akik később lépnek be a technológiai fejlődésbe, azok nagyobbat tudnak ugrani. Volt erre a történelemben sok példa. Most lehetőségünk van arra, hogy amiket mások már jól megcsináltak, azokat mi viszonylag gyorsan adoptáljuk. Tehát én nem tartom kizártnak azt a forgatókönyvet se, hogy egy nagy ugrással akár élre is tudunk törni. Persze ehhez nagyon optimistának kell lenni…

Szilágyi Árpád