Netidők Blogtársaság

Szerdán egy m-oktatással kapcsolatos rendezvényen beszéltem, ahol több előadásban arról folyt a disputa, hogy vajon mi keresnivalója lehet a mobiltelefonnak az iskolában, mi a várható jövő. Az egyik vélemény szerint a mobiltelefónia és az új kommunikációs technológia forradalmasítani fogja az oktatást – a másik szerint viszont nem mobilra van szükség az iskolákban, hanem jó tanárokra és közösségre. Hajlok arra az álláspontra, hogy a két vélemény csak látszólag mond ellent egymásnak és mindkettő egyszerre lehet igaz.

Alig hogy a tanárok elkezdtek megbarátkozni az e-learning (e-oktatás / e-tanulás) fogalmával, máris itt az újabb hívószó, az m-learning. A kifejezés két dolgot jelent, az egyik értelmezés szerint az m a mobil rövidítése, de nem csak a mobiltelefon segítette tanulásra utal, hanem mindenfajta hordozható eszközre, így könyvolvasókra, tabletekre, mp3 lejátszókra stb. Tehát az m-learning a hordozható, személyes kommunikációs eszközök, kütyük megjelenése az oktatás területén. A másik értelmezés szerint az m a mobilitásra utal, vagyis arra, hogy ezen eszközök segítségével bárhol és bármikor hozzá lehet férni az oktatási tartalmakhoz, kommunikálni a tanárral vagy a diáktársakkal – tehát a tanulás nem korlátozódik az iskolára vagy egyéb épített környezetre (például a lakásra vagy a munkahelyre).

Persze nem a mobiltelefon az első infokommunikációs technológia, amivel kapcsolatban felmerül a gondolat, hogy forradalmasítani fogja az oktatást, ugyanilyen elvárások fogalmazódtak meg a rádió, a tévé vagy a számítógép és az internet kapcsán is, azok megjelenésekor. Ezeket azonban az iskola javarészt sikerrel zárta ki (pl. rádió, tévé) vagy zárta be (számítógépterem), így az oktatás gyakorlatilag ma is ugyanolyan körülmények között és folyamatok mentén zajlik, mint 200 évvel ezelőtt, miközben a legtöbb hasonlóan nagy múltra visszatekintő hivatás gyökeresen átalakult az elmúlt évszázadokban (lásd teszem azt az orvoslást vagy az építészetet). A mobil azonban egyvalamiben teljesen más, mint a fentebbi technológiák: ez egy folyamatosan velünk lévő személyes eszköz, amely mérete miatt (szinte) minden nebuló zsebében megtalálható. Az iskola szempontjából olyan „behurcolt” technológia tehát, amit nem lehet sikerrel kizárni az iskolából, vagy „gettósítani”, mint a számítógépet. Muszáj reagálni rá.

Úgy érzem az iskola – főleg az általános és középiskola – rosszul tűri ezt a kihívást, amely jelenleg a három T mentén a tiltás, tűrés és támogatás fogalmaival írható le leginkább. Legtöbb esetben megtűrik a mobilokat az iskolákban és a mobiltelefonokra vonatkozó íratlan etikett és az írásban rögzített iskolai házirend mezsgyéjén szabályozzák azok használati körét. Ehhez képest néhány helyen egész egyszerűen nyíltan tiltják a mobilok iskolai használatát a diákok számára. Végezetül elenyésző számban előfordul, hogy hasznot próbálnak húzni abból, hogy a diákok nagy részének mobiltelefonja van.

Nyugodtan kijelenthető, hogy a legtöbb esetben az iskola és a tanárok nem igazán tudják, hogy mit kezdjenek a mobiltelefóniával. Pedig az egyrészről óriási lehetőséget rejt magában, hogy erősítse a diákok bevonódását az oktatásba, interakcióját egymással és a tanárral – másrészt hatalmas kihívásokat támaszt, hogy a diákok figyelmét, érdeklődését ne vonja el az éppen folyó oktatásról, tanulásról. Mindkét jelenség egyszerre hat, ezért véleményem szerint már csak emiatt is érdemes volna szisztematikusan átgondolni, hogy mit lehet kezdeni a mobiltelefonokkal és egyéb hordozható kütyükkel az oktatásban, ugyanis megfelelő támogató környezet és minták híján könnyen lehet, hogy a negatívumok hatása erősebbnek tűnik. Emiatt igazolva érzik magukat azok, akik az egyszerűbb megoldást választva megtiltják a mobil használatát az iskolákban.

A tiltással az a baj, hogy ezzel az iskola saját magának is árt. Az iskolai miliő és a gyerekek iskolán kívüli világa ugyanis egyre messzebb kerül egymástól, aminek persze csak egy aprócska eleme a mobiltelefónia eltérő kezelése. Egy amerikai felmérés szerint például az ottani 12-17 éves korosztály napi 7,5 órát tölt különböző képernyők előtt médiafogyasztással, tartalom létrehozással, megosztással és kommunikációval – iskolán kívül. Ez ugyanannyi, ha nem több idő, mint amennyit az iskolában vannak. Ha az iskolából teljesen hiányzik a diákok számára természetes kommunikációs környezet vagy tiltják annak használatát, akkor a diákok egyre nagyobb része érezheti úgy, hogy az iskola „skanzen”, olyan „múzeum”, ahonnan száműzték a XXI-ik századi valóságot és saját, a hétköznapi, megszokott élettől egyre idegenebbnek tűnő szabályok mentén folyik az élet. Ezt a fajta eltávolodást csökkenthetné, ha az iskola a diákok iskolán kívüli kommunikációs szokásait megpróbálná ésszerű keretek között integrálni az oktatási folyamatokba.

Félreértés ne essék, nem gondolom azt, hogy önmagában a technológia „megmenti” az oktatást, de segíthet abban, hogy az jobb, hatékonyabb és humánusabb(!) lehessen. Persze ez esetben is igaz, hogy nem mindegy hogyan alkalmazzák az új kommunikációs eszközöket. A képlet ugyanis az, hogy valami + technológia nem egyenlő automatikusan a még jobb valamivel. Ahhoz, hogy előbbre léphessünk, okosan kell(ene) tudni alkalmazni a technológiát és megkeresni a megfelelő integrációs lehetőségeket.

Pintér Robesz

Néhány héttel ezelőtt írtam e blogban a BBC portálról, ami jó példa arra, hogy hogyan lehet korszerű és átgondolt közszolgálati portált építeni. Meggyőződésem, hogy ez a helyes irány és előbb-utóbb (jobb lenne előbb) ebbe az irányba kell haladnia a magyar közmédia portálnak is.

Most megújult a közmédia központi weboldala, ami ugyebár pár hónapja egy döntés nyomán a Magyar Televízió korábbi nyitó oldala, a hirado.hu lett. Hogy e névválasztásból mi következik, tartalomban és kommunikációban, azt most tegyük félre. Röviden a sok év óta hangoztatott véleményem: első lépésként elfogadható, hogy egy hírportál legyen a „faltörő kos” az első hónapokban, de biztos vagyok benne, hogy ezt a hírportál felfogást érdemes lendületesen kibővíteni (általános portállá, mint az Origo és az Index, vagy a BBC.co.uk) úgy, hogy ne csupán a hírfogyasztó netezők alkossák a célcsoportot, hanem valamennyi magyar netező.



Itt az alkalom tehát, hogy az első vakuvillanások fényében elkapjak egy pillanatképet és rögzítsem első benyomásaimat. Le kell szögezzem, hogy jómagam is az egységesülő közmédia egyik munkatársa vagyok, ráadásul több múltbeli (közmédiás) internetes fejlesztés révén érintett vagyok a témában és van is némi rálátásom az elmúlt 15 évre úgy, hogy közvetlen közelről láttam bizonyos részeredményeket felmutató fejlesztéseket, de e másfél évtizedet úgy látom, hogy összességében (értsd: a jelentős hatású portál létrehozása szempontjából) jórészt kihagyott lehetőség maradt az online világ a magyar közmédia számára. Azt is jelzem, hogy ez alkalommal nem volt lehetőségem befolyásolni a közmédia portál átalakítását. E helyütt nem lehet elég részletesen végigvenni a portálépítés legfontosabb szempontjait és ez alapján alapos elemzést írni. Tényleg csak egy első benyomás, ami a későbbiekben módosul majd, ahogy a közmédia portálja remélhetőleg továbbfejlődik.

Elsőként érdemes elismerni (hiszen mindenki először a külcsínt nézi meg), hogy a portál a korábbi hirado.hu finoman szólva is eklektikus esztétikájához képest jóval nyugodtabb, letisztultabb és így vonzóbb képet mutat. Szintén fontos, bár nem különösebben érdem, hogy a nyitó oldalon van egy kiemelt anyag (címlapsztori), továbbá a logóra (?) kattintva a portálokon megszokott módon visszajutunk a nyitó oldalra. (Logónak tekintettem legalábbis azt a fura jelet, amire ráírták, hogy BETA, a logó helyén találjuk és az RSS logóra emlékeztet.) A kötelező körös rápillantáshoz tartozik még az is, hogy észleljük a menürendszert, ami e portálon vízszintesen kapott helyet. Rögtön hadd fűzzem hozzá ez utóbbihoz, hogy érdemes egymás mellé tenni a BBC menürendszerét illetve tartalomtérképét („Can’t find? Try A to Z”) valamint a Hirado.hu menüjét (nincs sitemap!) – rögtön látszik majd, mire gondolok… Nem tudom például, hogy ha a Netidőkben hírértékű információ van és mondjuk egy blogposztban megírjuk, akkor melyik menübe kerülhetne? A Netidők se nem kultúra, se nem tudomány, se nem gazdaság – illetve mindegyik kicsit, de csak érintőlegesen… Hopp: van egy HIGHTECH rovat! De sajnos nem kapott helyett a menüben, csak a nyitó oldal alján (ahova a netezők kis százaléka fog csak eljutni) egy dobozban.

A címoldal alapján az is ténynek látszik, hogy egyrészt a tartalom alapján egyértelmű, hogy a közmédia nyitó oldala jelenleg csupán hírportál és nem általános portál, másrészt egyértelmű, hogy a tervezés során valamilyen okból kifolyólag elbillent az arány a tévés felfogás felé.

Kezdjük ez utóbbival: a vízszintes menü rögtön egy VIDEO menüponttal kezdődik, rákattintva egy olyan gyűjtőoldalon találjuk magunkat, ahol az MTV és a Duna TV híranyagait találjuk meg. A közmédia rádiós tartalmai itt nincsenek, de hát miért is lennének a VIDEO alatt? Logikailag akkor kellene legyen egy AUDIO menüpont (vagy inkább: „Hangtár”, ahogy a rádiós weboldalakon évek óta működik), de se AUDIO, se hangtár. Aztán a címlapsztori mellett jobbra láthatjuk kiemelt helyen a LEGFRISSEBB VIDEÓK c. ablakot, ahol ismét a televíziós hírműsorokat látjuk. Ha pedig a nyitó oldal aljára tekintünk, ott még egy TV MŰSOR ajánló részt is találunk. (Rádiós hírműsorok meghallgatása sehol, rádiós műsorrend sehol.) E tévéműsort ajánló doboz felett (tehát nem túl értékes helyen) találunk egy rádiós dobozt, amibe mindössze a Kossuth, a Petőfi és a Bartók Rádió élő adásának linkje fért be.

Nézzünk még két szempontot: a hírportál jelleget támasztja alá az is, hogy az eddig felemlített felületeken kívül lényegében csak híranyagokat találunk, továbbá szintén a hír műfaj dominanciáját jelzi ezen a portálon az is, hogy az egyetlen közösségi szolgáltatást felhasználó tartalmi egységben, a Facebook dobozban a hírek megosztása látható.

Értékelésre e helyütt (értsd: nyilvánosan) nem vállalkozom, a fentiek inkább ténymegállapítások voltak az eddigi tapasztalataim alapján, érdemes átgondolni ezeket a szempontokat és továbbfejleszteni a közmédia portált, ha komolyak a szándékok vele kapcsolatban.

Szilágyi Árpád

Érdekes programmal rukkolt elő a brit kormányzat: a Government’s Race Online 2012 célja, hogy önkéntesek segítségével ismertessék meg az embereket az internettel. Máris 100.000 „digitális bajnok” jelentkezett, akik segítenek az internet elterjesztésében azzal, hogy megmutatják a hálót nem használók számára annak használatát és előnyeit.

A kezdeményezés az innovációk terjedésének azon tulajdonságát használja ki, hogy azok kommunikáció, párbeszéd, mutogatás, eltanulás révén ismertethetők meg leginkább egy másik emberrel. Az, hogy egymástól tanulunk, egymástól lessük el az újdonságok használatát, evolúciós jellegzetessége a közösségben élő embernek, csakhogy napjainkra sok ember él közvetlen közösségen kívül, így nincs lehetősége közvetlenül eltanulni ezeket a dolgokat.

Nagy Britanniában jelenleg 9 millió olyan ember él, aki eddig sohasem használta az internetet, ebből 7,3 millió 55 évnél idősebb és a fele olyan ember, aki társadalmilag a leghátrányosabb csoportokba tartozik. A projekt célja, hogy őket is bekapcsolják a digitális vérkeringésbe. A dolog ennek ellenére nem egyszerűen szociális lépés vagy pusztán jócselekedet, hanem a kormányzat jól felfogott érdeke is. A kormányzati szolgáltatások egyre inkább digitálisan elérhetőek, ahhoz azonban, hogy igazán kihasználják őket, ezeknek a társadalmi rétegeknek is igénybe kell tudni venni ezeket.

Egy ilyen program azonban a világ más részein is indokolt lehet. Magyarországon például jelenleg a 14 évnél idősebb lakosság közel fele, nagyjából 4 millió ember nem internetezik, nagy részük 60 évnél idősebb. Társadalmi elszigeteltségük oldásához idehaza is lehetne indítani egy „örökbefogadási” programot, amiben közvetlen környezetükből valaki (egy rokon, barát vagy szomszéd) önkéntes alapon bevezetné őket az internet világába. Ez nem egyszerűen csak a kormányzati szolgáltatások elérhetőségét javíthatná, hanem lehetővé tenné, hogy ezek az emberek tájékozottabbak legyenek, kapcsolatba léphessenek másokkal, javuljon az életminőségük. A program sikerét az jelenthetné, ha az önkéntesek kipróbált ötleteket kapnának arra, hogy hogyan lehet ezeket az embereket hatékonyan bevezetni a digitális világba, úgy hogy megismerjék annak előnyeit, ne féljenek tőle, de tisztában legyenek a veszélyekkel is. A cél az volna, hogy ezeknek az embereknek is a mindennapok részévé váljon az internet használata, hogy élhessenek annak előnyeivel. Hiszen ez pont a társadalmi elszigeteltségükön javíthatna.

Pintér Robesz

Vajon lenne különbség a foci drukkerek, a tévé sorozat rajongók és a forma1 lelkes követői között a közösségi oldalak használatát és saját társadalmi hálózatuk erejét tekintve? Egy különös internetes kutatás akár erre is fényt deríthetne.

Tegnap lefekvés előtt azon gondolkodtam, hogy vajon miről írjak ezen a héten a blogon. Mivel múlt alkalommal szemrehányást kaptam, hogy csak valaki más angol nyelvű blogbejegyzését összegeztem magyarul (amit egyébként nem is titkoltam), valami eredeti tartalomban gondolkodtam. Végül – bármilyen meglepő – reggelre, közvetlenül óra csörgés előtt, megálmodtam a választ. Az álmom a következő volt: Manuel Castells (az egyik leghíresebb információs társadalom és internet kutató) és munkatársai olyan kutatást végeztek a weben, amely során üzeneteket küldtek ki egyes közösségi oldal felhasználók nevében, feltörve azok közösségi oldalon lévő profilját, majd összegezték, hogy az egyes csoportokba tartozó emberek hány pozitív visszajelzést kaptak az adott üzenetre. A foci drukkerek például 9%-ot, a tévézők 42%-ot – a többi számra már sajnos nem emlékszem.

Már az álmomban sem tetszett azonban, hogy kutatási célból közösségi oldalon lévő profilokat törjünk fel, mivel ez illegális – és nem hiszem, hogy aki épeszű, publikálna ilyen felmérést. A kutatási ötlet azonban szerintem használható (bár én elfogult vagyok, hiszen én álmodtam meg). Az elképzelés kis módosításával arra kaphatnánk választ, hogy az olyan jellemzőknek, mint a foci drukkerség vagy a tévésorozat rajongás van-e valami hatása a társadalmi hálózatunk alakulására, kapcsolataink kétirányúságára, aktivitására. Ugyanis lehetne úgy változtatni a kutatás felépítésén, hogy az legális is legyen és eredményeket is hozhasson. A Facebook esetében például a csoport oldalak kilistázzák a tagokat: a tagok közül véletlenszerűen válasszunk ki egy mintára valót, jelöljük őket ismerősnek, hogy visszajelölés után láthassuk a bejegyzéseiket (nem mellesleg, kutatás etikai és adatvédelmi szempontból is fontos, hogy a kutatás tényéről az érintetteket előre értesítsük). Azok között, akik visszajelöltek nézzük meg a saját oldalukon közzétett aktivitásokat, az arra adott reakciókat. Végül egy sablon üzenetet tegyünk közzé az oldalukon és figyeljük a hozzászólások számát, tartalmát.

Milyen következtetéseket lehetne ebből levonni? A teljesség igénye nélkül:

• egyik vagy másik csoport tagjai jelölnek-e inkább vissza egy ismeretlent? (Ha kétségeink vannak, hogy a visszajelölésre hatással van a jelölő profilja, bonyolítsuk meg a dolgot és hozzunk létre többféle profilt.)
• hasonlítsuk össze azokat, akik visszajelöltek: melyik csoportba tartozóknak van átlagosan több ismerőse, több üzenete, több visszajelzése a bejegyzéseikre (pl. több like-ja)?
• hol reagáltak pozitívabban a mi általunk feltett üzenetre?

A kutatási dizájn több ponton is „megbolondítható”, hogy még profibb legyen és kontrollálni tudjuk az egyes változók hatását. Például több vizsgálati profilt hozhatunk létre, több fajta rajongói csoportot vizsgálhatunk, osztályozhatjuk az alanyok üzeneteit, a reakciókat, végül az általunk megfogalmazott üzenet is lehet támogató, semleges vagy kritikus stb.

Azt hiszem a módszertan még közel sem tökéletes, de el tudnám képzelni, hogy kísérleti jelleggel ilyen kutatás folyjon, ami során finomítható volna. Első megérzésre a kutatás sikere nagy mértékben azon múlik, hogy a vizsgált tényezők (pl. csoport tagság) hatását el tudjuk-e megfelelően különíteni más hatásoktól (pl. életkor, nem stb.). Mindenesetre indulásképpen el tudnék képzelni néhány szakdolgozatot a témában (és szakdolgozót, aki kivitelezi "kicsiben" a kutatást), aztán, ha a módszer kellően kifinomult, akár felvételt nyerhetne a hálózatkutatás széles módszertani repertoárjába is.

Pintér Robesz

Több mint másfél évtizede követjük az internet és a magyar állam viszonyának változásait. A ’90-es évek közepén az akkori igazságügyminisztertől, Vastagh Páltól kérdeztem először, hogy lesz-e internetszabályozás Magyarországon, és akkor egy nemleges választ kaptam. S bár egyszer tíz évvel ezelőtt felmerült már a hatóság részéről, hogy valamiféle törvényi szabályozásra szükség lesz, a legtöbb állami vezető inkább a meglevő törvények alkalmazhatóságára hivatkozott. Közben szintén a kezdetektől hallani lehetett a tartalomszolgáltatóktól, hogy legjobb lenne számukra az önszabályozás. 2001-ben meg is alakult a Magyarországi Tartalomszolgáltatók Egyesülete (MTE), amely éppen az önszabályozást tűzte zászlajára, meg is alkottak egy etikai kódexet, amit az egyesület tagjai betartanak. Gerényi Gáborral, az MTE elnökségi tagjával beszélgettem.

Szilágyi: Mi az önszabályozás lényege?

Gerényi: Mi az internettartalom önszabályozására szövetkeztünk az Origoval, az Index-szel, a Nol.hu-val és más jelentő internetes tartalomszolgáltatókkal. 2001-ben, amikor ez létrejött, a média működését már számos törvény szabályozta: volt médiatörvény, sajtótörvény, a polgári törvénykönyv és egyéb más törvényeknek is voltak a nyilvánosságra vonatkozó szabályai. Volt egy csomó olyan passzus, ami nem volt egy az egyben átvihető, pl. a sajtótörvénynek a helyreigazításra vonatkozó részei, bizonyos jogtechnikai okok miatt nem voltak alkalmazhatók internetre, meg ugye az internetes tartalmak egy kicsit máshogy szerveződnek, másféle formátumok vannak, megjelentek teljesen új műfajok, felhasználói tartalmak – ezekre vonatkozóan nem lehetett a törvényeket ugyanúgy alkalmazni. Ezért mi úgy gondoltuk, hogy az egyesület kereteiben a törvényalkotót és a törvény alkalmazót is segítjük azzal, hogy a létező törvények jelentését és szellemét igyekszünk átértelmezni az internetes környezetre. Mi, az egyesület tagjai nagy internetes médiatermékeket hoztunk létre és ezeknek a felületein érvényesítünk egy etikai kódexet, amely helyenként még a létező törvénynél erősebb szabályozókat, megkötéseket tartalmaz. Bizonyos etikai normákat, amelyeket nem lenne érdemes törvényben kötelezővé tenni, de azzal, hogy mi betartottuk, azt jeleztük, hogy ez egy rendezett-szervezett környezet, és itt biztonságosan lehet médiát fogyasztani.

Szilágyi: Ennek az az eredménye, hogy a legjelentősebb magyarországi internet tartalomszolgáltatók a kódex szellemében működnek, tehát a legnagyobb közönség egy ilyen szabályozott környezetet talál maga előtt, de a kódex mégsem tudja kiküszöbölni, hogy olyan speciális szolgáltatások is létrejöjjenek, mint a sokat emlegetett Kuruc.info. Ez indokolja az új médiatörvénynek ezt a részét, ami az internetet is szabályozza?

Gerényi: Igen, a törvényalkotónak van egy olyan aspirációja, hogy szeretné jogon kívül helyezni, sőt elérhetetlenné tenni ezt a fajta tartalmat, ami súlyosan jogsértő, hiszen már a médiatörvény előtti törvényeket is sérti a működése. És olyan eszközöket vet be ez a törvény, amivel azt várják, hogy a hatóság ténylegesen elérhetetlenné tegye ezt a törvénysértő lapot, mert ugye eddig mást nem tudott vele tenni a magyar jogrendszer, hiszen nem Magyarországról szolgáltatják. Azt persze egy kérdés, hogy sikerülni fog-e nekik. Ez a törvény sikerességének az egyik mércéje lesz, hogy valóban üzemen kívül tudja helyezni a súlyosan törvénysértő portált, vagy pedig ők lesznek az erősebbek, a türelmesebbek és kicsúsznak a markukból. Ezt most még nem lehet látni.

Szilágyi: Tudom, hogy nagyon egyszerű megközelítés, de biztosan sokak fejében felmerül: az, hogy most foglalta törvénybe az állam az internetszabályozást, ezt azt is jelenti, hogy az önszabályozás sikertelen volt Magyarországon?

Gerényi: Nem, hiszen eddig is voltak törvények, amelyek szabályozták az internetes tartalomszolgáltatást. Emellett futott az önszabályozás és most létrejött egy újabb törvény, amely az önszabályozás mellett futó rendszer lesz. Ráadásul a törvénynek egy teljes fejezete foglalkozik azzal, hogy mely feladatok maradnak továbbra is önszabályozás keretein belül és melyek azok, amelyek még hozzájönnek újonnan, amelyeket nem a hatóság által akarnak elvégezni. 

Szilágyi: Vannak speciális kérdések. Sokat lehet olvasni a sajtóban arról, hogy bizonyos blogokat regisztrálni kell. Mégpedig azokat, amelyek kereskedelmi tevékenységet folytatnak, vagy bevételt, hasznot hoznak a blog üzemeltetőjének vagy szerzőjének. Ennek mi lehet a célja? Miért éppen azokat, akik haszonra hajtanak? Miért őket kell regisztrálni?

Gerényi: A blog maga tulajdonképpen csak egy formátum és igazából a médiatartalmak megítélésénél – gondolom, így gondolkodott a törvényalkotó – nem a formátum a lényeg, hanem a mögöttes rendszer. Tehát ha valaki egy magánblogot, egy felhasználói tartalmat hoz létre, amit a saját kedvtelésére írogat, akkor a közvélemény nagyon erős nyomást fejthet ki, hogy a törvény erre ne terjedjen ki. Tehát szabadon lehessen magánfelületeket létrehozni. De ha valaki üzletszerűen visz egy tevékenységet, akkor viszont az az álláspontja a törvényalkotónak és szerintem logikailag talán védhető is, hogy az az igazán döntő a megítélés szempontjából, hogy milyen tevékenység van mögötte: egy komoly médiaüzlet vagy pedig kedvtelés.

Szilágyi: De akkor ez nem egy médiaszakmai szabály, hogy ha a kereskedelmi jellege dönti el a regisztrálandóságát a blognak, hanem inkább gazdasági elkülönítése. Miért esik más szabály alá egy haszonért dolgozó blog, mint egy hobbi blog, ha ugyanazt a tartalmat mind a két helyen meg lehet írni?

Gerényi: Hát bizony itt van a filozófiai csapda, hogy igazából a tartalmak jellege egy folyamatos kontinuum mentén helyezkedik el, vannak ilyenek-olyanok és van a kettő közt is egy óriási szürke zóna, ami néha hasznot hajt, de többnyire nem, vagy fordítva és ezt a mezőt kettévágni és azt mondani valahol önkényesen, hogy mindent önszabályozunk, onnantól meg szabad… ez ugye bátor elhatározás kérdése. Kérdés, hogy ennek a gyakorlatban majd jelentkezik-e valami előnye vagy nem? Nekem úgy tűnik, hogy azért a felhasználói tartalmak jelentősége és nyomulása fokozódik. Az emberek egyre többet olvassák egymást és egyre kevesebbet olvasnak bennünket, a profikat, akik médiát gyártunk, termelünk…

Szilágyi: Hacsak nem a profik kiemelik a felhasználói tartalmakat, amikor az Index vagy az Origo címlapján kiemelnek egy blogbejegyzést…

Gerényi: Igen, ez egy következő kérdés, így van. De úgy tűnik, hogy ez az ingyenesen gyártott, változó minőségű, de nagyon nagy mennyiségű felhasználói tartalom szépen veszi át a médiafogyasztást a profiktól. Ráadásul ugye nem is vonatkozik rá törvény és én úgy gondolom, ha a közeli és távolabbi jövőben sem fog. Úgyhogy ez a fajta kettévágás, hogy az egyik felükre vonatkozik a másik felükre nem – egyrészt ez nyilván önkényes, másrészt lehet, hogy a jelentősége az idők folyamán egyszer majd el fog enyészni.

Szilágyi: És akkor van még speciálisabb kérdés ebben az esetben, hogy amikor valaki egy blogszolgáltatóhoz csatlakozik, akkor általában a felhasználói szerződésekben benne van, hogy ő akár kaphat is valamiféle részesedést az ott megjelenő reklámokból. Akkor ő most haszonért dolgozik, vagy nem? Kell-e regisztrálni azt a blogot vagy sem?

Gerényi: Erre a törvény szövege nem ad nagyon szilárd támpontot. A törvény alkalmazói, a hatóság munkatársai már nyilatkoztak ilyen témájú kérdésben és ők azt mondták, hogy ebben a liberálisabb, megengedőbb joggyakorlatot fogják támogatni, tehát aki kitesz egy Google hirdetést vagy kap valami bevételrészesedést, az még nem igazi médiaüzletet folytat, így ez a tevékenység a hobbikategóriától minőségileg nem különböző valami.

Szilágyi: Összességében mit gondoltok a Magyarországi Tartalomszolgáltatók Egyesületében az új médiatörvényről? Ez egy előremutató szabályozás? Szükség volt rá? Vagy pedig sokkal több a kritizálandó elem?

Gerényi: A szakmai része nagyon-nagyon sok előremutató dolgot tartalmaz, ebbe bele is vontak bennünket. Ebben a folyamatban részt vettünk és szakmai észrevételekkel támogattuk a törvényt és a többségét meg is fogadták. Azt pedig tisztán politikai koncepció – a szó legjobb értelmében –, hogy a törvényt egy hatósággal szeretné a kormányzó erő betartatni – ennek megítélése a szakmai kompetenciánkon kívül esik. Ezért tehát nyilván a kormányzó pártnak kell felelősséget vállalnia, hogy ezt a rendszert bevezeti. Ha sikerül, akkor a siker gyümölcseit learathatja, ha kudarcba fullad a dolog, akkor pedig ez az ő felelőssége lesz és ez nyilván konzekvenciákat von maga után.

Szilágyi Árpád