Netidők Blogtársaság

Bejelentette az Intel, hogy olyan médiaszolgáltatást indít, amely webkamerával fürkészi a nézőket, annak érdekében, hogy meg tudja állapítani, ki használja éppen a készüléket és az ő profiljának megfelelő műsort sugározzon. A kényelem oltárán megint feláldozhatunk valamennyit a magánszféránkból. Nem újdonság ugyanakkor, hogy az infokommunikációs eszközök olyan fausti alkura kényszerítenek minket, ahol a magánszféránk fokozatos feladásával (is) fizetünk a szolgáltatás használatáért. De eddig legalább a nappalink védve volt a kíváncsi szemektől.

Az egész dolog alighanem a telefonnal kezdődött. Kevesen tudják, hogy a telefon feltalálása után elég nyögvenyelősen hódította meg a polgári nappalikat. Az „én házam az én váram” mondásnak megfelelően legtöbben, bár belátták a találmány előnyeit, nem kívánták beengedni a készüléket a házba. Ennek megfelelő kompromisszum született, a telefon először a garázsba került vagy a cselédszállásra. Sokaknak ugyanis nem volt az ínyére, hogy a telefon bármikor csöröghet, azt nem lehet kontrollálni, az idegenek bejelentés nélkül „rátörhetnek” a háziakra, sőt, helyzeti előnyük is van, hiszen ők tudják, hogy mit akarnak mondani, míg, akit hívnak azt váratlanul éri a telefoncsörgés. Amikor látogatást is csak előzetes bejelentéssel lehetett tenni, a telefon ebből a magánszférából rabolt el egy kisebb szeletet, ahogy beköltözött a garázsba. Végül egy nagyobbat, amikor kényelemből „beköltözött” az előszobába majd a nappaliba – hiszen kinek van kedve folyamatosan kimászkálni beszélgetni a garázsba. A telefon árnyoldalairól és lakáson belüli „hurcolkodásáról” remek kis tárcát írt Heltai Jenő, érdemes elolvasni, kedvcsinálónak csak egy rövid részletet idéznék: „Ideges ember vagyok, és nem szeretem, ha valaki elkezd csöngetni a szobában, kivált olyan valaki, aki nincs is a szobában. De ha már kényelem, hát legyen igazán kényelem. Ennélfogva a telefont az íróasztalomra állíttattam.”

Így kezdte meg hódító útját az infokommunikációs technológia, ahol a kényelem jelszavával egyre több technológiai eszköz került be az otthonokba, a teljesség igénye nélkül a gramofon (majd lemezjátszó, kazettás magnó, CD-lejátszó, hifi és társai), a rádió, a televízió, a számítógép és a mobiltelefon. Furcsa mód a videótelefon nincs köztük, annak ellenére, hogy már az 1960-as évek óta készen áll a technológia a tömeges használatra és technológiai értelemben semmi akadálya a térhódításának. Csakhogy az emberek nem szerették a videótelefont, bevezetésének kudarca kapcsán kiderült, hogy kevesebb előnye van annak, ha látjuk a másikat, mint annak, ha úgy is beszélhetünk, hogy nem látnak minket. Vagyis személyes párbeszédre egyébként alkalmatlan öltözetben is tudunk diskurálni. Ez ám a kényelem!

Végeredményben a lakásunk eddig javarészt védve volt a fürkésző tekintetektől (leszámítva 1-2 esetet, amikor a számítógépbe épített webkamera kezdett önálló életbe, például amikor kémkedett az iskolától ajándékba kapott laptop). Ezen változtatna most az Intel, amikor a megszokott kényelem jelszavával a nappalinkat akarja bekamerázni, hogy személyre szabott műsorokat tudjon szolgáltatni nekünk. Nem mondom, hogy az embereknek nincs joga a saját magánszférájukból annyit feláldozni, amennyit akarnak – látjuk a Facebook-on is, hogy mennyire eltérő módon használják az emberek a közösségi oldalakat, valaki ott éli a mindennapjait megosztva minden „eseményt” a reggeli felkeléstől az esti lefekvésig, mások pedig még regisztrálni sem hajlandóak az oldalra. Ennek megfelelően az Intel eszközét is feltehetően csak azok fogják megvenni, akiket nem zavar, ha bekukucskálnak a nappalijukba – elvégre, nincs semmi rejtegetnivalójuk. Én mégis ellene vagyok a dolognak, mert a telefonnal megteremtett kétoldalú kommunikáció legalább korlátozott, a tévé, rádió, gramofon / lemezjátszó / magnó teremtette média egyoldalú, vagyis nem keveredünk vele interakcióba, míg a számítógép esetében jó esetben kontrollálhatjuk az interakciót. Az Intel új szolgáltatása viszont arra épül, hogy folyamatosan figyel bennünket, mint a Nagy Testvér az 1984-ben – csak legfeljebb nem szól ránk, hogyha csalunk a reggeli tornánál.

Még szerencse, hogy ki lehet kapcsolni az Intel eme remek új szolgáltatásában a webkamerát. És szerencse, hogy nem vagyok paranoid és el is hiszem, hogy kikapcsolt állapotában a webkamera nem közvetít képet, semmilyen körülmények között.

Néha meg tudom érteni a ludditák egykori indulatait…

Pintér Robesz

Egyre nagyobb piaca van 2012 végén, illetve 2013 elején azoknak a mobil készülékeknek, amelyekkel telefonálni is lehet, ám az érintőképernyőjük a szokásosnál jóval nagyobb. Méretüknél és tudásuknál fogva tehát alkalmasak ezek a mobil eszközök a táblagépek és az okostelefonok egyesítésére.

Ezeket a készülékeket phabletnek hívják, és az 5-7 hüvelykes kijelzőjű készülékeket értik rajta az elemzők, a szakma képviselői. Technológiailag ugyan még nem egyértelmű ez a kategória, ám az biztosnak látszik, hogy létrejött egy konvergens, több funkciót egyesítő mobil készülékosztály, amely a táblagépeknél kisebb, ám mobiltelefonálásra alkalmas, viszont a mobiltelefonnál nagyobb. A hagyományosabb készülékeket használó személyek számára a mérete miatt furcsa lehet egy phablet, mert kicsit kezd közelíteni a fél téglához. Ugyanakkor meg az okostelefon-használók könnyen beláthatják, hogy néha fontos lehet, hogy a kijelző nagy méretű legyen.

Ennek a kategóriának a neve tehát a phablet, könnyen kitalálható, hogy ez a szó a phone és a tablet ('táblagép') szavak összevonásából jött létre. Mivel ez egy sajátos, egyedi alakú szóösszevonás, ezért kategórianévként minden bizonnyal megőrzi az alakját, nem fog magyarosodni, nem is nagyon lenne ennek értelme. Az bizonytalan, hogy el fog-e terjedni a nagyközönség körében ez a kifejezés. Én azt valószínűsítem, hogy csak a szakma fogja használni, az egyszerű felhasználók csak a készülék típusát nevezik meg.

A phablet első említése: 2012 végén történt, bár az első, ebbe a kategóriába tartozó készülék 2010-ben jelent meg, ez volt a Dell Streak nevű modellje, ám ez piacilag sikertelen volt, ezért abba is hagyták a gyártást. Az első sikeres phablet a Samsung Galaxy Note volt, ami 2011. őszén jelent meg. Ám magát a phablet kifejezést csak kb. egy évvel később kezdték el emlegetni.

Források:

http://en.wikipedia.org/wiki/Phablet

http://index.hu/tech/2013/02/05/robbanas_elott_a_phabletek_piaca/

Bódi Zoltán

| Még több lehetőség

Sok gamer szívet megdobogtatja ez a torta, amelyen öt retro videójáték a díszítés: Donkey Kong, Pac-Man, Frogger, Pong, és Tetris. A tortát az ausztrál süti dizájner, Nicole Kane készítette.

(via cakehautecouture)

Toochee, a galaktikus

Sokan egyszerre imádják és utálják a Facebook-ot. A közösségi oldal a világ legnagyobb időzabálója, több mint egy milliárd(!) felhasználó tölti online idejének egy jelentős részét a Facebook-on. Mivel? A kritikusok szerint macskás képekkel, Coelho idézetekkel és az éppen elfogyasztott ételek képeivel. A rajongók szerint ugyanakkor a barátokkal és ismerősökkel folyó rendszerint értelmes párbeszéddel. A Pew Research Center’s Internet & American Life Project most megvizsgálta, hogy hogyan használják az amerikaiak a Facebook-ot – a Coming and Going on Facebook címmel megjelent hét oldalas kutatási összefoglaló szabadon hozzáférhető az interneten, ennek érdekesebb eredményeiből mazsolázok alább.

Az amerikaiak 67%-a (tehát háromból kettő ember) használja a Facebook-ot. Sokuk szerint túlságosan is gyakran és sokat. A válaszadók több mint hattizede (61%) vett már ki saját döntésre néhány hetes „szabadságot” a Facebook használatban legalább egyszer életében és 27% tervezi, hogy így tesz az előttünk álló egy évben. Akik szüneteltették már valaha a Facebook használatát, több okot hoztak fel:

• 21% egyszerűen túl elfoglalt volt
• 10% elveszítette az érdeklődését
• 10% időpocsékolásnak találta, nem volt számára releváns a tartalom
• 9% szerint túl sok volt a konfliktus, a dráma, a pletyka, a negatív hír az oldalon
• 8% túl sok időt töltött az oldalon
• 8% eleve csak hébe-hóba használta a Facebookot
• 8% elutazott
• 7% belefáradt / beleunt
• 6% számára nincs különösebb oka, „csak”
• 4% aggódott a magánszférája / a biztonság / a reklámok / a spamek miatt

Az oldal számára jelzésértékű lehet, hogy a válaszadók 20%-a nyilatkozta, valamikor ugyan felhasználó volt, de ma már nem az, miközben mindössze 8% - tehát két-és-félszer kevesebb – netező mondta, hogy a jövőben Facebook felhasználó kíván lenni. Mindez természetesen fakad a szolgáltatás széleskörű elterjedtségéből (kevés már azok száma, akik sohasem használták az oldalt), de a lemorzsolódó „kiábrándultak” elég magas aránya mutatja, hogy az oldal bizonyos csoportokban elveszítette vonzerejét és túl van a fénypontján.

Ugyanakkor azok az amerikaiak, akik nem hagyják abba az oldal használatát, jellemzően gyakrabban használják az oldalt és több időt töltenek el ott. Míg 2011 augusztusában a közösségi média oldalak használóinak egyharmada állította, hogy naponta többször is felnéz az ilyen oldalakra, addig 2012 novemberében már 41% mondta ugyanezt.

Tovább árnyalja a képet az oldal szubjektív fontosságának megítélése: amikor a felhasználókat arról kérdezték, hogy mennyire fontos nekik a Facebook az egy évvel ezelőtti állapothoz képest, akkor 59% mondta, hogy legalább annyira fontos számukra az oldal, mint egy évvel korábban, 12%-nak fontosabb, de 28% számára kevésbé fontos. Ez ismét inkább arra mutat, hogy több ember „jön le” éppen a Facebook-ról, mint amennyi újabban „rákattan”, de a többség viszonya stabilnak mondható.

Véleményem szerint az adatokat elnézve a Facebook – és a felhasználók számára – az az egyik legfontosabb kérdés most, hogy lehet-e megfelelő önkontrollal és hasznosan használni az oldalt, azért, hogy ne érezzék azt feleslegesnek, megterhelőnek vagy egyenesen függőnek a kialakult viszonyt. Az oldaltól teljesen elforduló felhasználók magas száma és az időpocsékolásra panaszkodó júzerek fentebb látott magas aránya ugyanis szerintem arra utal, hogy a Facebook egy markáns kisebbség számára (kb. 20%) függést jelent, amit nem tudnak másképpen kontrollálni, csak, ha teljesen elfordulnak tőle. Kábé 60-70% lehet azon Facebook használó amerikaiak száma, akik elégedettek az oldallal és kiegyensúlyozott a viszonyuk (nem terveznek több vagy kevesebb időt eltölteni ott a jövőben, illetve nem lett fontosabb vagy kevésbé fontos számukra az oldal az elmúlt egy évben). Ez szerencsére egy elég magas arány – ők azok, akik feltehetően megtanulták hogyan használják saját maguk számára hasznosan az oldalt, az beleépült a napi rutinjukba.

A Facebook jövőjét tekintve ugyanakkor kulcskérdés, hogy a lemorzsolódók és az elégedetlenek mennyire hangadók a Facebook megítélését tekintve a saját környezetükben, képesek-e ciki dologgá változtatni azt (ahogy az szinte egyik pillanatról a másikra megtörtént a MySpace-szel pár éve). Ha igen, akkor a Facebook úgymond „elindulhat a lejtőn” és tömegével pártolhatnak el a ma stabilnak számító felhasználói is – ne felejtsük el, hogy egy közösségi oldal értéke hatványozottan nő az ott lévő felhasználók számával. Lemorzsolódás esetén ez sokkal gyorsabb hanyatlást tud jelenteni, mint bárki előre feltételezné (gondoljunk csak a Facebook és iWiW villámháborúra).

Tehát akár sorsfordító trendfordulót is beleláthatunk ezekbe az adatokba, ami előrevetíti a Facebook hanyatlását az USA-ban, de akár azt is gondolhatjuk, hogy a fentiek természetesek egy felkapott divatból idővel mainstream-mé váló szolgáltatás használatának kikristályosodásában – hiszen nem mindenki marad használó, aki kipróbálja. Ettől függetlenül igaz azonban, hogy ha úgy érezzük túl sokat használjuk a Facebook-ot, tartsunk egy kis áramszünetet. 

Pintér Robesz

Ahogy a szaksajtóban, úgy saját belső levelezőlistánkon is állandó beszédtéma a Microsoft és erőfeszítései, hogy az utolsó utáni pillanatban visszatérjen és megkapaszkodjon azon a mobileszközpiacon, amelyet az Apple termékei és az Android operációs rendszerre épülő készülékek uralnak évek óta. Ki-ki vérmérsékletének és érintettségének megfelelően reagál az utóbbi hónapok eseményeire, de vagyunk néhányan, akik megrökönyödéssel nézzük a számunkra ámokfutásnak tűnő, körömszakadtáig védett rossz döntéseket (Windows 8 Metro), és a túlárazott, problémákkal küzdő Surface-terméket, amelyekkel – számunkra úgy tűnik – a Zune útját járja újra végig a cég.

Gyakran mondogatjuk: beütötték a fejüket Redmondban? De látni kell, hogy a jelenlegi helyzet nem egyik pillanatról a másikra állt elő. Elemzők, többek között a mi Borek Andrásunk is, a 2000-es évek közepe óta figyelmeztettek arra, hogy a Microsoft-vonat nem biztos, hogy a megfelelő vágányokon robog. Az alábbi eszmefuttatásban megpróbáltam összeszedni azokat a "buktákat", amelyek egy olyan folyamatot vázolnak fel, ami elvezethetett a mai állapotokig.

Az első fa, amibe nagy nyilvánosság előtt először tört bele a cég fejszéje, a Win9x és az NT vonal egyesítésére tett kísérlet volt a 90-es évek végén. A terveket átmenetileg elvetve született meg a Windows 2000, ami egy jó NT-továbbfejlesztés volt, majd teljesen indokolatlanul, 2000 augusztusára kihozták a Windows Millennium Editiont, a Win98SE multimédiás továbbfejlesztését, ami akkora szutyok volt, hogy nemhogy elődeivel, de még saját magával is alig volt kompatibilis.

Egy év múlva, jött a Windows XP, amire ma már boldogan emlékszünk vissza, de csak azért, mert az idő mindent megszépít. 2001-ben ugyanis nagyjából mindenki utálta. Sem a Win9x, sem az NT-kompatibilitás nem volt 100%-os, ráadásul a következő években átestünk több drámán, kezdve a "távolról kikapcsolom a géped" sebezhetőségen, és megannyi világfertőzésen, ami világossá tette: az egész architektúra pocsék. S bár a Longhorn kódnéven készülő XP-utóddal sem álltak valami jól, a probléma nem tűrt halasztást, így kénytelenek voltak a fejlesztőket átcsoportosítani "XP-hegesztésre". 2004 nyarának végére elkészült a Windows XP Service Pack 2, ami a rendszer szinte minden komponenséhez tartalmazott javítást. Akár kiadhatták volna Windows XP Second Editionként is – tökéletesen beleillett volna a 3-éves termékfejlesztési ciklusba, és egy teljes évet nyertek volna a Longhorn számára, elég lett volna 2007 végére kihozni –, viszont szinte semmi látható vagy kézzel fogható újdonságot nem mutatott az XP-hez képest (az új biztonsági funkciókat, képernyőket leszámítva), így aztán maradt ingyenes szervizcsomag.

A Longhorn fejlesztése még ugyanabban az évben zsákutcába jutott, egyértelművé vált, hogy belátható időn belül nem lesz belőle kiadható termék. A nagy reményű WinFS és barátai mentek mind a kukába, és mivel a legfrissebb kódbázis a Windows 2003 Server SP1 volt, abból kezdtek el valamit faragni, amiből 2006 novemberére lett egy akkor elterjedt gépeken nagyjából teljesen használhatatlan Windows Vista, ami a hivatalos megjelenéssel lekéste a 2006-os karácsonyi szezont, cserben hagyva az egész iparágat.

Ugyanerre az időszakra tehető a teljes tanácstalanság az Office-ok terén. 2001-ben kijött az Office XP (2002), de szinte semmi tényleges, kézzelfogható újdonság nem volt benne a végfelhasználók számára az előző verzióhoz képest. Majd rúgtak egy jó nagyot a megjelenési év + 1 = elnevezés konvencióba, és 2003 őszén kihozták az Office 2003-at, megint csak 0 újdonsággal. Szemmel láthatóan fogalmuk nem volt, mit kéne kezdeni az Office-szal.

A baj, természetesen, a felhasználókkal volt: a Microsoft "rájött", hogy az emberek nem tudják kihasználni az Office-funkcióit a teljesen testre szabható menükben és az eszköztárakon keresztül, ezért ezek helyére kötelezően, választási lehetőség nélkül, az abszolút nem testre szabható, semmi korábbihoz nem hasonlító szalag került az Office 2007-ben. (A programcsomag fejlesztését akkoriban ugyanaz a Steven Sinofsky vezette, aki legutóbb a Windows 8-ért volt felelős, tehát neki köszönhető a kompromisszum nélkül ránk kényszerített Metro-felületet is.)

A szalag természetesen máig óriási siker a redmondi berkekben, sosem ismerték el, hogy 2007-es formájában durván megnehezítette az Office-programok hatékony használatát, és jelentős átalakítást, fejlesztést kívánt a következő verzióra.

A "böngésző háborút" ugyan hamarabb megnyerték már, de erre az időszakra tehető az a döntés, hogy az IE "kész van", nem igényel tovább fejlesztést, és éveken keresztül tényleg nem nyúltak hozzá. Eredmény: a weboldal-készítés legsötétebb korszaka a 2000-es évek második felében, totális lemaradás a konkurenciától, és csak most, 2013-ra lesz egy olyan Internet Explorer (sajnos csak Win7-re és Win8-ra), ami HTML5-támogatásban és szabványkövetésben egyáltalán egy lapon említhető a többi böngészővel, miközben a Chrome-nak helyenként már nagyobb a piaci részesedése, mint az IE-nek összesen.

Ekkor kezdték el fejleszteni a Microsoft saját hordozható médialejátszóját, a Zune-t, amiből talán 2006 végére lett termék. Az iPod addigra már rég letarolta az MP3-lejátszó piacot, és pár hónap múlva, 2007 év elején az Apple kijött az iPhone-nal. KO – az egész világ látta, egyedül a Microsoft nem, és még évekig tolta a Zune-ba a pénzt.

Külön szívfájdalmam: ebben az időszakban építették le a cégen belül a honosítás támogatását és saját nyelvi központjaikat szerte a világon, aminek egyenes következménye, hogy akár egy blogot meg lehetne tölteni a Windows 8 magyar változatának hibáival, csapnivaló fordításaival.

A fenti lista koránt sem teljes, de jól mutatja, hogy a problémák nem tegnap kezdődtek a cégnél. Az, hogy ezekkel  nem szembesültünk korábban, talán annak volt köszönhető, hogy a 90-es évek termékei, a Windows-játékplatform megteremtése, a sikeres agresszív üzletpolitika olyan elsöprő lendületbe hozta a céget, amellyel képes volt túllépni a problémákon, tompítani tudta a tucatnyi rossz döntés hatását. Úgy tűnik, ez a lendület mostanra fogy el. A kialakult helyzet pedig a rajzfilmekből lehet ismerős: a prérifarkas kirohan a szakadék fölé, vadul teker még a lábaival, és csak szép lassan fogja fel, hogy szívás van. Hirtelen megfordul és kézzel-lábbal kapálózva próbálja még elkapni a szakadék szélét. És ha nem sikerül visszakapaszkodnia, akkor szomorú szemekkel kinéz majd a közönségre, és zutty...

Chatman