Mindig, amikor az emberek feltalálnak egy új technológiát, ugyanaz a forgatókönyv játszódik le: a javíthatatlanul optimisták vérmes reményeket fűznek hozzá, a pesszimisták viszont ördögöt kiáltanak. Így megy ez. Vajon miért éppen az internet lenne kivétel? A dologban az az érdekes, hogy ez a két szélsőséges gondolkodásmód nem is annyira csak a laikusokra jellemző, hanem azokra, is akik szakértőnek állítják be magukat a technológiák, esetünkben az internet kapcsán.
Hogy ez miről jutott eszembe? Egyrészt, mivel ahogy korábban említettem könyvet írok az internetről és kiindulópontnak ezt a kettősséget választottam: érvek az internetes jelenségekkel szemben, érvek mellette. Például: tudták, hogy a közösségi hálózat a legjobb dolog a szeletelt kenyér óta, amit az emberiség feltalált? Vagy ugyanez pepitában: biztosak lehetünk benne, hogy a közösségi hálózatok miatt minden emberi kapcsolatból kiveszik a személyesség, amiért a pokol tüzében fogunk elégni. Kicsit túlzok, ez ugyanis immúnissá tesz, így nehezebb bedőlni ezeknek a készen kapott sztereotípiáknak. Szóval a mellett érvelek, hogy tessék elkezdeni gondolkodni, például vajon az Önök életére milyen hatással vannak az említett közösségi hálózatok? Hogyan használják? Jó ez így Önöknek? Miért így használják? Tudatosan döntöttek így? Satöbbi. Minden internettel kapcsolatos téma megfogható az elvárások és a félelmek felől – hiszek benne, hogy ezek lehámozása nélkül nem is lehet értelmesen beszélni arról, hogy az internet milyen szerepet játszik az életünkben, milyen hatással van ránk és mi milyen hatással vagyunk rá.
De nem csak a készülő internetes könyvem miatt jutott eszembe erről írni ezen a héten itt a blogon. Hanem elsősorban azért, mert egy briliáns cikk akadt a kezembe, ami a The New Yorker oldalán jelent meg február 14-én „Az információ – avagy hogyan kerül az internet belénk” címmel. A cikk sorra veszi az elmúlt időszakban az internetről megjelent nagy sikerű könyveket – amiket nekem is el kellene egyszer olvasnom – és három kategóriába sorolja őket, amivel nagyban megkönnyíti az olvasó számára, hogy el tudja helyezni őket valahová. A cikk írója, Adam Gopnik szerint tehát háromféle nézőpontból megírt könyv jelenik meg mostanság az internetről: a „soha jobbat”, a „jobb lett volna soha” és az „így ment ez mindig”. A „soha jobbat” csoportba sorolható írások a mellett érvelnek, hogy az internet alapvetően jobbá teszi az életünket, egy olyan felszabadító technológia, aminek révén sokat fejlődhet az emberiség. A „jobb lett volna soha” iskola hívei viszont éppen az ellenkezőjét vallják, szerintük az lett volna a legjobb, ha soha nem találják fel az internetet, nem terjed el, nem kezdjük el használni. Jobb lett volna az embereknek, a kapcsolatainknak, a gazdaságnak, és így tovább. Az „így ment ez mindig” tábor pedig a kettő között húzódik és azt állítja, hogy nincs semmi újdonság abban, hogy ennyire szélsőséges véleményeket vált ki az internet, minden technológia így indult, illúziókkal és félelmekkel – aztán megtalálta a maga helyét a világunkban. Mert így megy ez.
Mindez rendjén is van, boldogok lehetünk, hogy így „lelepleztük” az internettel foglalkozó könyvek szerzőit. A gond az, hogy ez mégsem oldja meg a szubjektív problémáinkat. Az ember reméli, hogy a „soha-jobbat” csoportnak lesz igaza, a fejével tudja, hogy „így ment ez mindig”, de vajon mit szeretnénk igazán a szívünk legmélyén? - kérdezi Adam Gopnik, a cikk szerzője. Szóval a kérdés továbbra is adott, csak ezúttal saját magunknak kell válaszolnunk rá: Önök mit szeretnének a szívük legmélyén, hogy mi legyen, milyen legyen az internet?
Részemről „hiszek egy Internetben”. Miközben tisztában vagyok vele, hogy az internetnek van sötét oldala, hiszem, hogy lehet ezt jól, vagy jobban is csinálni. Hitem alátámasztására hadd mondjak el befejezésként egy történetet. Az utóbbi néhány napban a 4 éves fiamnak legalább tucatszor el kellett mesélnem az alábbi tanmesét (ami egy igaz internetes történeten alapul, de mivel nagyon tetszett neki, annyiszor végigrágtuk, hogy a végén tanmese lett belőle): egy három éves kínai kisfiú az apukája boltja előtt játszott, de jött egy gonosz bácsi és elvitte magával 2.000 kilométerre, messze az igazi szüleitől. A feleségének azt mondta otthon, hogy egy másik feleségétől van a gyerek. Az apukája nagyon szomorú volt a fiúnak, mindenhol kereste. Míg végül három év után az internetre is feltett egy fényképet. A kisfiút felismerték és újra találkozhatott az apukájával. Nekem azért tetszik ez a történet, mert az internet a jó benne egy tökéletlen világban, ahol a végén azért minden jóra fordul a hálózat segítségével. Én azt szeretném, ha mindig ilyen lenne az internet.
1981-ben mikor a Sinclair research piacra dobta a ZX81 névre keresztelt gépet én még csak általános iskolás voltam, abból is a vásottabb fajta, akinek több ellenőrzője is betelt egy évben. Minden érdekelt aminek valami technikai vonatkozása volt vagy a csajozásról szólt. Tízévesen a Rádiótechnikát olvastam és feltaláltam a csengőt. Persze nem annak indult, hanem olyan lineáris villanymotornak ami helyettesíti egy robbanó motor dugattyúját. A csajozásban sem ártott, ha valakinek jó technikai érzéke volt. Egy diszkólámpa egyenes belépő volt a házibulikba. Bármilyen magnó/lemezjátszó és erősítő birtoklása és összekábelezésének tudománya szintúgy konstans bulimeghívást eredményezett. A buliban pedig ott voltak a csajok. Így értek nálam össze a dolgok.
Az akkori átszámított ára a gépnek kb. 5500 forint volt, ami egy havi átlagkereseteknek úgy a jó másfélszeresére rúgott. Angliában az akkori átlagkeresetből viszont 8-10 darabot vehetett volna bárki. Én jól emlékszem, hogy Budapesten az Örs-vezér téri Sugár fölszintjén volt egy Bizományi és ott lehetett kapni, valamint a Filmmúzeumnál a nagy Bizományiban. Persze leginkább csak a kirakatban bámultuk azokat a gépeket, amiket a hazai szürkeimport ipari méretekben hozott be az országba, venni egy darabot sem tudtunk belőle. A lelkes amatőrök kezdetek számítógép építő klubokat létrehozni, ahol elborult agyú emberek úgy örültek egy kapcsolási rajznak, mint körúti butikos egy új Burda szabásmintának. Sokan építették életük első gépét ilyen módon. Mivel venni semmit sem lehetett, ellenben szerezni bármit, ezért egy számítógép megépítése itthon akár 1-2 évig eltarthatott és akkor még az gyorsnak számított. Az én gépem is félig volt kész, mikor valamikor 1988-ban megvettük az első számítógépünket. Később befejeztem a félbemaradt alkotást, de csak nosztalgiából, addigra már használati értéke nem volt.
Utolsó kommentek