Az internetről

 

Amikor útnak indultunk, azt gondoltam, az Amerikai Egyesült Államok a wifivel és 3G technológiával legjobban ellátott államok egyike, tehát biztosan nem maradhatok nettelenül.

Az eredeti terv szerint - megérkezésünket követő napon - még Los Angeles-ben vásároltam egy amerikai prepaid kártyát (10 dollár a kártya, 10 dollár az feltöltött egység), amely segítségével napi 1,49 dollárért cserébe korlátlanul netezhettem... volna.

A dolog kisebb szépséghibája az volt, hogy a telefonom – bár egy kártyafüggetlen HTC aria készülékkel próbáltam a feladatot végrehajtani, az - sehogy sem akarta felismerni az új SIM kártyát. Jártam vele a T-mobile szaküzletben (itthon is ilyen előfizető vagyok), meg kikódolásra szakosodott mobilkészülékjavító, vegyes nemzetiségű személyek (arab, indiai) által üzemeltetett boltban is... mindkétszer eredménytelenül. A próbálkozást akkor adtam fel, mikor kiderült, hogy szegény kis htc a sok kínzás hatására a végén már a magyar SIM kártyámról sem akar tudomást venni.

 

Ezek után már meg sem lepett, hogy a roaming T-mobil szolgáltatás os elég sok helyen szakadozott, illetve az AT&T szolgáltatóhoz tartozó kölcsön telefonnak Pasadenaban (Los Angeles “budai” része, kedves dombocskákkal) szintén nem volt térereje. Ekkor jöttem rá, hogy ezért nem fog soha kihalni a vezetékes telefonhálózat Amerikában. A másik nagy felismerés akkor ért, mikor találkoztunk egy magyar párossal San Franciscoban, akiknek egyáltalán nincs mobiltelefonjuk... egy sem. Hihetetlen.

 

Használtuk tehát a wifit, ott, ahol találtunk. Mert az a mondás, hogy az USA tele van open wifivel szintén csak mítosznak bizonyult. Pl. az általunk tesztelt repterek közül kettőn (LA, San Francisco) csak fizetős internet volt.

 

 

Las Vegas

 

Mikor 10 éve jártam Vegasban, nem szerettem... nyomasztott nagyon a sok játékfüggő látványa. Most már egy kicsit más szemmel néztem. Vegas a szolgáltatóipar fellegvára. Vegasban a reptéren szélessávú open wifi van, és a bőröndökre (esetünkben hátizsákokra) várva egy remek tologatós-kirakós játékkal szórakoztathatja magát (és a kedves utazóközönséget) az ember lánya. Ennek egy mozzanatát az alábbi videó szemlélteti:

A videó itt látható.

A madár kicsit nehezen ment, (látható a videón is, hogy a rendszer néha nehezen követte a mozdualtaimat)...

de a nyuszi azért sikerült :).

Érdekessége a történetnek, hogy ilyen “érintésérzékelő falat” nem most láttam először. 2007-ben már készen volt az a magyar fejlesztés (www.skreeno.hu), amely szintén hasonló megoldásokra alkalmas, csak -úgy tűnik - erre a magyar piac kevésbé készült fel. (Jelezni is fogom a Ferihegyi reptér felé, hogy lehetne egy kicsit innovatívabb.)

 

A vadnyugat

 

Vegasban összesen 1 estét töltöttünk és már indultunk is tovább a kanyonok földjére, itt minden éjjel találtunk wifis szállást, többnyire az adott hotelhez tartozó jelszóval. Nem is ártott az internet kapcsolat, mert egyszer észrevétlenül autóztunk át egy időzónát és csak azért nem késtük le hajnalban a napfelkeltét, mert a telefonom automatikusan frissítette az időt és így az ébresztést is.

 

Tekintettel arra, hogy ebben a cikkben az okostelefonom a főszereplő, álljon itt egy ezzel készített fotó is:

 

Az amerikai mentalitásról

 

A repüléssel kapcsolatban tettem még pár megfigyelést: a repülőgépeken pontosan meghatározzák, hogy az okostelefonoddal mit tehetsz és mit nem: Fel- és leszálláskor teljes kikapcsolás, egyébként a “repülőgép üzemmód” engedélyezett. Ez persze oda vezetett, hogy akaratlanul is láttam jónéhány PIN kód begépelést az utastársak részéről. Szerintem nem tanítják odakint, hogy milyen is a biztonságos jelszó... vagy elég sokan hiányozhattak ezekről az órákról. A következőkkel kellett szembesülnöm: 1111, 2222, 4444, ... stb.

 

A reptereken egyébként nagyon menő lett mostanság a testszkenner... Elméletileg random sorsolással kerül meghatározásra, hogy kinek kell áthaladnia rajta és kinek nem. Akik nem ezt nyerik, azok a sima fémdetektáló kapun kelhetnek át. A reptéri munkatárs természetesen mindenkit felvilágosított, hogy a szkennelés ellen lehet tiltakozni, de akkor bizony testüregmotozáson kell átesni. Az egyik reptéren az arizonai gimis vizilabdaválogatottal együtt kerültünk az ellenőrzéshez, ahol az edző egészen kétségbe esett azon, hogy akkor most a kiskorú – törvényes képviselő nélkül eljáró – gyerekek testszkennelése vajon milyen (jogi) következényekkel fog járni... Végül persze minden megoldódott, mint a mesékben: minket szkenneltek, őket pedig “véletlenül” a fémdetktorhoz irányították át.

 

A másik ilyen nagy kedvenc “alapszabályom” a vészkijárat előtti helyek elfoglalása. Ha valaki ide szeretne ülni, külön nyilatkozatot kell tennie, amely szerint az utasításokat megérti és kellő fizikai erő birtokában van ahhoz, hogy szükség esetén az ajtónyitási kötelezettségnek eleget is tudjon tenni. A vészkijárati helyekről azt kell tudni, hogy azok prémium ülések, túristaosztály áron (tehát van elég tér a lábnyújtogatásra). Mindenki szeretne ide ülni, ezek a helyek fogynak el a leggyorsabban... azonban olyat, hogy valaki jegyét a boardingnál elvegyék csak azért, mert a fentebb vázolt feladat ellátására alkalmatlannak tűnik, most láttam először. (A hölgy egyébként, aki leleményesen ide szerett volna ülni a “fájós lába” miatt, két bottal járt.)

 

Na ja, ez itt Amerika. Komolyan veszik a szabályokat, ha kell...

 

Dr. Dudás Ágnes