Netidők Blogtársaság

Hétfőn egy izgalmas konferencián vettem részt, ahol a televíziózás állt a fókuszban. Az első, hagyományteremtő jelleggel megrendezett Media Platform konferencián elsősorban a tévécsatornák, a műsorszórással foglalkozó cégek és a téma iránt érdeklődő rokon szakmák képviselői jelentek meg. Jómagam egy, az interaktív televíziózással foglalkozó kerekasztalba ülhettem be, ahol kiderült, hogy a mostani tévés üzleti modell napjai meg vannak számlálva - az igazi kérdés csak az, hogy csupán néhány évet, vagy több évtizedet kell várni arra, amíg tömegessé válik az újfajta, elsősorban internetes interaktivitáson alapuló mozgóképes műsorfogyasztás (szándékosan nem írok tévézést).

Először is szögezzük le, hogy az interaktivitás a televíziózásban nem az internettel kezdődött. Már a kezdet-kezdetén is szerettek volna az emberek visszajelezni a műsorokkal kapcsolatban, a gyártók pedig tudni, hogy mit gondolnak a nézők a műsorról, csak erre a "párbeszédre" korlátozottak voltak a lehetőségek. Tessék megnézni a Gyula vitéz télen-nyáron című klasszikus magyar filmet, hogy hogyan lehetett (volna) visszajelezni a televíziózás (broadcasting) hőskorában. A film ikonikus jelenetében az elektromos fogyasztók bekapcsolásával üzent a társadalom az alkotóknak (1 óra 10 percnél). Az elektromos rendszer leterheltsége ugyanis jól mérhető, bár mivel alapvetően nem erre találták ki, vannak is nem várt következményei (lásd amikor a műtőben elmegy a világítás a főhős életmentő beavatkozása közben).

Ennél sokkal kézenfekvőbb, de pusztán látszólagos interakciót jelentett a tévé távirányító. Itt ugyanis nem valós az interakció, nincs igazi visszajelzés, ha a néző elkapcsol, mert erről nem tudnak a műsor készítői, legfeljebb akkor, ha mérik a nézettséget és azok kapcsolnak el, akik benne vannak a nézőmérő rendszerben. (Idehaza sokkal korábban jelentek meg a tv távirányítók, mint a paneles, elektromos nézőmérés). Ekkoriban még a telefon jelentette az igazi visszirányúsítást. Míg azonban az egyik irányban el lehetett érni a tömegeket (a műsorszórással), a tömegekből legfeljebb a szerencsés kiválasztottak (egy-két megbízható elvtárs) vagy a nézők közül a műsorba kapcsolt betelefonálók jelezhettek csupán vissza. Tehát erősen korlátozva volt a valós idejű interakció.

Ettől már eggyel fejlettebb lehetőséget jelentettek az SMS-ek. Ezekre mind a mai napig sikeres műsorformátumokat lehet építeni. Az élő, szavazós műsorok esetében meghatározó bevételre lehet szert tenni az SMS-ekből befolyó díjakból. Ez már igazi, tömeges visszajelzésre ad lehetőséget - igaz, elsősorban szavazás jelleggel -, viszont az SMS csak az utóbbi egy évtizedben jelent valós alternatívát, amióta tömegesen elterjedtek a mobiltelefonok.

És csak mindezek után jön az internetes interaktivitás, de ez is evolúción ment keresztül. Először azt gondolták a szakemberek, hogy majd a tévé képernyőn keresztül leszünk interaktívak, például megvesszük a műsorvezető öltönyét, vagy kérésre extra információkat kapunk egy sporteseményről a képernyő segítségével. Ehhez képest, amit ma látunk, hogy az egyidejűleg két (néha három) képernyős médiafogyasztás terjedt el: a tévézés mellett egy további, másik eszközt használunk és azon keresztül vagyunk interaktívak, az referál a nézett műsorra: számítógép, okostelefon, tablet jelenti a másik, ugyanakkor néha elsődleges képernyőt, ami mellett még megy a tévé is. De ugyanakkor még ez is broadcasting, tehát tömeges, hagyományos tévés műsorszórás. Igaz, a felhasználók a közösségi médiában már nagy tömegben tudnak (leginkább egymással és nem a műsor készítőivel) interakcióba keveredni.

A legújabb mozgóképes modellben viszont már a műsor (a tartalom) akár el is válhat a csatornától vagy a műsorszóróktól (mint amilyen idehaza az Antenna Hungária, a kábeles vagy műholdas cégek). A tartalom úgy lesz önálló, hogy például felkerül a YouTube-ra, vagy a Netflix-re, a Hulura. Ebben az esetben eleve a tartalom kiválasztása is interaktívvá válik, mivel az rendszerint kikerül a televíziókészülékből és átköltözik a számítógépe, okostelefonba, tabletbe. A mobil internettel még magunkkal is vihető és bárhol, bármikor elérhető. Viszont nekünk kell megmondani, hogy mit akarunk nézni, nem az éppen futó adásból választunk (bár utóbbira is van lehetőség, ha azt mondjuk, hogy arra vagyunk kíváncsiak, mit néznek mások).

A fogyasztói, tévénézői szokások megváltozása lassú lesz. Az emberek hozzászoktak a kanapén, hátradőlős tévézéshez, kedvenc csatornákkal és műsorokkal, miközben vacsoráznak vagy esetleg el-elbóbiskolnak. Ilyenkor azt nézik, amit adnak, legfeljebb a távirányítóval váltanak a csatornák között. Már most is adott azonban, hogy az interneten, okostévén, számítógépen vagy tableten keresztül nem-lineárisan tévézzenek. De egyelőre ezzel kevesen élnek. Viszont ékes képzavarral élve az új szolgáltatások mar a spájzban vannak. A nagy csatornáknak, műsorszóróknak fel kell készülniük arra, hogy a műsorgyártók közvetlen kapcsolatba kerülhetnek a nézőkkel és rájuk nem lesz többé szükség, egyszerűen kikapcsolják őket az értékláncból. 

Pintér Robesz

Most akkor háború folyik a hagyományos és az internet televíziózás között? - tehetjük fel a kérdést a 18. Media Hungary előadásainak meghallgatása után. Egyesek szerint a Netflix és az HBO között az utóbbi 1-2 évben kibontakozó harc mára háborúvá terebélyesedett, mások szerint inkább azt látni, hogy a két modell egybeér és a szereplők megpróbálják az ideális konstrukciót kikeverni a modellek elemeinek elegyítésével. Végül vannak, akik azt hangoztatják, hogy a hagyományos tévézés erejét továbbra sem kezdte ki érdemben az internet, az emberek a kanapén ülve egyfajta zombiként úgyis azt nézik, amit éppen adnak.

Peter Broderick szerint a hagyományos lineáris és az internetes tévézés közötti harc háborúvá vált. Ez jól látszik abból, hogy az HBO megpróbál Netflix-szé válni (lásd HBO Go, amivel bárhol nézhető a neten is a csatorna műsora - igaz, ehhez még hagyományos előfizetés is kell) - a Netflix pedig HBO-vá (saját tartalom gyártásával, például a House of Cards sorozat bemutatásával Kevin Spacey főszereplésével, amely 13 órában készült el, reklámok, rész eleji emlékeztetők vagy rész végi váratlan fordulatok nélkül. A sorozat részeit egyszerre tette közzé a Netflix, nem egymás után, így akár egyszerre is megnézhetőek).

A televízió megújulása tehát megindult, amiről azonban igazán senki sem beszélt, hogy az olyan pici piacokon, mint a magyar, ahol ráadásul nagy részben szinkronizáltak a külföldi tévés tartalmak, vajon ki fogja elhozni nekünk a streaming alapú internetes tévézést legális formában? Belép-e valamikor a magyar piacra a Netflix? Ki fogja például a jellemzően amerikai sorozatokat magyar piacon jogosítani, szinkronizált formában az interneten legális formában közzétenni? Amíg ez nem valósul meg, addig egyelőre a magyar nézőknek marad a sima tévénézés, a műsorok rögzítése (time shift) vagy a kényelmes, de illegális torrentezés. Mindez ráadásul nem egyedi probléma, minden olyan, magyarhoz hasonló piacon ez a helyzet, ami a tévés világ (fél)perifériáján fordul elő és nem elég nagy vagy izgalmas a nagy szereplők számára, hogy a belépéshez szükséges beruházásokat megtegyék.

Persze van a televíziózáson kívül is mozgóképes élet. Magyarországon havi kb. 3 millió ember néz videót a YouTube-on, évente 8 milliárd alkalommal(!) néznek meg videó tartalmat a magyarok a YouTube-on. Ugyanakkor tudjuk, hogy a YouTube által a napokban elindított fizetős csatornák sem érkeznek meg Magyarországra. Hiába a relatív fejlettség és például az EU tagság, meg kell várnunk, amíg a főbb piacokon lezajlik a televíziózás átalakulása, a nagy szereplők csak utána fognak az ilyen piacokra nyitni, mint a magyar. Addig tehát van ideje a helyi piacon érdekelt szereplőknek felkészülni a várható versenyre, hogy elébe menjenek a televíziózás megújulásának.

A tévézést tekintve jöhetne a változás a mobilok felől is. Ludanyi Arnold érdekes előadásában a mobil tévézésről beszélt. Tézise szerint a mobil szolgáltatók, műsorszórók, televíziós műsorszolgáltatók különböző metszeteiben más-más modellekkel láthatjuk a mobil tévézést vagy videózást. A mind a három szereplőt érintő közös metszetben lett volna a DVB-H (földfelszíni, digitális, mobilos műsorszórás), de mint tudjuk, ez nem váltotta be a hozza fűzött reményeket. 2007-ben 2015-re még 200 millió DVB-H műsornézőt vártak. A várt áttörés azonban elmaradt. De ez nem jelenti azt, hogy a mobilon tévézés, a mobil videózás ne lenne népszerű. A mobil szolgáltatók erősek lehetnek ezen a területen, illetve a műsorszórók is kísérleteznek a műsorok mobil hálózaton való továbbításával (lásd például az Antenna Hungária mobil alkalmazását, amelyet az elmúlt hetekben 80 ezerszer töltöttek le okostelefonokra mindenféle különösebb csinnadratta és kampány nélkül is.) A mobilok felé való nyitás teljesen logikus lépés: egy amerikai kutatás alapján a mobil videózás a harmadik legnépszerűbb okostelefon használati terület. Az emberek mobilon néznek zenei klipeket, filmelőzeteseket, vicces videókat, reklámvideókat, „hogyan csináljuk” videókat, stb. A mobil videózás szemben a hagyományos televíziózással inkább tekinthető közösségi tevékenységnek: a jó tartalmakat rögtön megosztják a neten, de előfordul az is, hogy közösen nézik meg a készüléken barátokkal a videót. Ugyanakkor egyértelműen kiegészítő tevékenység (tehát nem tesz ki napi 3-4 órát, mint a rendes tévézés), de bizonyos rész célcsoportokban egészen erős, a nap végére elég sokan néznek mobilon videót. Mindent összevetve tehát, amíg a mobil broadcasting (műsorszórás) nem igazán működik, a streaming (mobil neten nézhető műsor) vagy a mobil videózás viszont igen. De inkább kiegészítő, mint helyettesítő tevékenység. Nem véletlen, hogy a YouTube a mobilos forgalom 24%-ért felelős globálisan.

Végeredményben, hogy a kiinduló kérdésre válaszolják (újra szexi-e a tévézés) azt kell mondjam, hogy a mozgókép lett újra izgalmas. A médiumokat (nyomtatott sajtó, online sajtó, rádió, tévézés…) elnézve jelenleg a legforradalmibb változások ezen a területen zajlanak, a szemünk előtt újul meg a tévézés előző évtizedekben ismerős modellje, amiből remélhetőleg a tévénézők profitálnak majd a legtöbbet.

Pintér Robesz

Bejelentette az Intel, hogy olyan médiaszolgáltatást indít, amely webkamerával fürkészi a nézőket, annak érdekében, hogy meg tudja állapítani, ki használja éppen a készüléket és az ő profiljának megfelelő műsort sugározzon. A kényelem oltárán megint feláldozhatunk valamennyit a magánszféránkból. Nem újdonság ugyanakkor, hogy az infokommunikációs eszközök olyan fausti alkura kényszerítenek minket, ahol a magánszféránk fokozatos feladásával (is) fizetünk a szolgáltatás használatáért. De eddig legalább a nappalink védve volt a kíváncsi szemektől.

Az egész dolog alighanem a telefonnal kezdődött. Kevesen tudják, hogy a telefon feltalálása után elég nyögvenyelősen hódította meg a polgári nappalikat. Az „én házam az én váram” mondásnak megfelelően legtöbben, bár belátták a találmány előnyeit, nem kívánták beengedni a készüléket a házba. Ennek megfelelő kompromisszum született, a telefon először a garázsba került vagy a cselédszállásra. Sokaknak ugyanis nem volt az ínyére, hogy a telefon bármikor csöröghet, azt nem lehet kontrollálni, az idegenek bejelentés nélkül „rátörhetnek” a háziakra, sőt, helyzeti előnyük is van, hiszen ők tudják, hogy mit akarnak mondani, míg, akit hívnak azt váratlanul éri a telefoncsörgés. Amikor látogatást is csak előzetes bejelentéssel lehetett tenni, a telefon ebből a magánszférából rabolt el egy kisebb szeletet, ahogy beköltözött a garázsba. Végül egy nagyobbat, amikor kényelemből „beköltözött” az előszobába majd a nappaliba – hiszen kinek van kedve folyamatosan kimászkálni beszélgetni a garázsba. A telefon árnyoldalairól és lakáson belüli „hurcolkodásáról” remek kis tárcát írt Heltai Jenő, érdemes elolvasni, kedvcsinálónak csak egy rövid részletet idéznék: „Ideges ember vagyok, és nem szeretem, ha valaki elkezd csöngetni a szobában, kivált olyan valaki, aki nincs is a szobában. De ha már kényelem, hát legyen igazán kényelem. Ennélfogva a telefont az íróasztalomra állíttattam.”

Így kezdte meg hódító útját az infokommunikációs technológia, ahol a kényelem jelszavával egyre több technológiai eszköz került be az otthonokba, a teljesség igénye nélkül a gramofon (majd lemezjátszó, kazettás magnó, CD-lejátszó, hifi és társai), a rádió, a televízió, a számítógép és a mobiltelefon. Furcsa mód a videótelefon nincs köztük, annak ellenére, hogy már az 1960-as évek óta készen áll a technológia a tömeges használatra és technológiai értelemben semmi akadálya a térhódításának. Csakhogy az emberek nem szerették a videótelefont, bevezetésének kudarca kapcsán kiderült, hogy kevesebb előnye van annak, ha látjuk a másikat, mint annak, ha úgy is beszélhetünk, hogy nem látnak minket. Vagyis személyes párbeszédre egyébként alkalmatlan öltözetben is tudunk diskurálni. Ez ám a kényelem!

Végeredményben a lakásunk eddig javarészt védve volt a fürkésző tekintetektől (leszámítva 1-2 esetet, amikor a számítógépbe épített webkamera kezdett önálló életbe, például amikor kémkedett az iskolától ajándékba kapott laptop). Ezen változtatna most az Intel, amikor a megszokott kényelem jelszavával a nappalinkat akarja bekamerázni, hogy személyre szabott műsorokat tudjon szolgáltatni nekünk. Nem mondom, hogy az embereknek nincs joga a saját magánszférájukból annyit feláldozni, amennyit akarnak – látjuk a Facebook-on is, hogy mennyire eltérő módon használják az emberek a közösségi oldalakat, valaki ott éli a mindennapjait megosztva minden „eseményt” a reggeli felkeléstől az esti lefekvésig, mások pedig még regisztrálni sem hajlandóak az oldalra. Ennek megfelelően az Intel eszközét is feltehetően csak azok fogják megvenni, akiket nem zavar, ha bekukucskálnak a nappalijukba – elvégre, nincs semmi rejtegetnivalójuk. Én mégis ellene vagyok a dolognak, mert a telefonnal megteremtett kétoldalú kommunikáció legalább korlátozott, a tévé, rádió, gramofon / lemezjátszó / magnó teremtette média egyoldalú, vagyis nem keveredünk vele interakcióba, míg a számítógép esetében jó esetben kontrollálhatjuk az interakciót. Az Intel új szolgáltatása viszont arra épül, hogy folyamatosan figyel bennünket, mint a Nagy Testvér az 1984-ben – csak legfeljebb nem szól ránk, hogyha csalunk a reggeli tornánál.

Még szerencse, hogy ki lehet kapcsolni az Intel eme remek új szolgáltatásában a webkamerát. És szerencse, hogy nem vagyok paranoid és el is hiszem, hogy kikapcsolt állapotában a webkamera nem közvetít képet, semmilyen körülmények között.

Néha meg tudom érteni a ludditák egykori indulatait…

Pintér Robesz

Ülünk a televízió előtt a gyerekekkel, de nem a tévét nézzük, hanem a YouTube-ot. A viharvadászokról szóló 4 perces tudományos ismeretterjesztő kisfilmet azért kezdtük el nézni, hogy villámokat lássunk. Mert, hogy pár perccel korábban egy könyvben villámokat találtunk, ami nagyon felkeltette a gyerekek érdeklődését – miután azonban könyvben maximum Harry Potter világában vannak mozgóképek, bekapcsoltuk a tévére kötött HybridBox-ot és elkezdtünk villámos videókat keresgélni az interneten. Van, aki azt mondja, ez már a televíziózás jövője. Szerintem azonban ez a jelen, amit ráadásul egy magyar szerkezet, a HybridBox tesz lehetővé.

A HybridBox gyakorlatilag egy tv-re köthető személyi számítógép, de a szerkezet lelke a gépre előre telepített HomeSys nevű ingyenes szoftver, amely kezeli a különböző tartalmakat, például a digitális tévéadást vagy a webről elérhető internetes anyagokat, mint amilyen a mese.tv vagy youtube. De mivel a HybridBox egy PC, Windows is futtatható rajta – sőt, a HomeSys-hez is ez szükséges – vagyis közvetlenül kapcsolódik az internetre (wifi-n vagy kábelen keresztül), így bármelyik böngésző futtatható rajta, tehát nem kötelező a HomeSys használata. Mivel a HybridBox esetében egy Windows alapú PC-ről van szó, tulajdonképpen minden program fut rajta, ami egy Windows-on – ezt azt hiszem felesleges tovább ragozni (egyetlen dolgot emelnék csupán ki, a Picasa-t, amivel saját fényképeinket és videóinkat varázsolhatjuk viszonylag egyszerűen a nappaliba). Mindezek miatt azonban érdemes egy jó nagy tévét is beszerezni, hogy a kanapéról is jól lehessen látni a képet, a kanapészörf ugyanis ebben az esetben nem csak tévézést, hanem valódi internetezést is jelenthet – vagy akár elmerülést az excel táblák szórakoztató világában, nem árt tehát, ha látjuk mit csinálunk.

A HybridBox egyik óriási előnye, hogy képes kiváltani a hagyományos tévé előfizetést, mivel alkalmas a digitális földfelszíni tévésugárzás vételére megfelelő antenna csatlakoztatásával, sőt, egy USB-s kártyaolvasó révén még a kódolt (előfizetős) csatornákat is kezeli – feltéve, hogy valaki beszerzi a MindigTV-től a szükséges kártyát hozzá. Ezek után a készülék képes a saját árát is „visszatermelni”, hiszen, ha lemondjuk a régi tévé előfizetésünket és előfizetünk a jóval olcsóbb digitális tévére, akkor a különbözetből lassacskán visszacsorog a HybridBox ára – legalábbis, ha a mi esetünkben van ilyen különbözet. Ehhez persze nélkülöznünk kell néhány csatornát, mivel a MindigTV kínálatában jelenleg nem érhető el minden olyan csatorna, ami például kábelen megkapható. De mindezért jócskán kárpótolhat minket a tévénkbe beköltöző internet - például a TED ismeretterjesztő videói.

A HybridBox másik nagy haszna, hogy lehetőséget ad a lineáris tévénézésről való leszokásra, vagyis nem muszáj azt néznünk, amit éppen adnak. Egyrészt a HomeSys révén van benne elektronikus programújság (EPG) a televízió adások rögzítésére (időzíthetjük sorozatok felvételét, egy adott színészét, rendezőét stb. elmentve a felvételt a készülék merevlemezére). Másrészt mivel közvetlen kapcsolata van az internethez, bármit megnézhetünk kényelmesen a televízió előtt ülve, amit korábban a számítógép előtt kellett megtennünk.

Azt szokták mondani, hogy a hagyományos tévé hátradőlős, ejtőzős műfaj és, hogy erre nem képes a számítógépes mozgókép fogyasztás, mivel maga a számítógép igényli az aktív közreműködést. Nos, a HybridBox ötvözi a kettőt, kedvünktől, hangulatunktól függően választhatunk, hogy mire használjuk a készüléket: egyszerű tévézésre, vagy aktív kikapcsolódásra. Ezért a HybridBoxban talán az a legkönnyebben megszerethető, hogy lehetőséget ad erre a választásra.

Nagyistók Tibor televíziós szerkesztő (Magyar Televízió) eddigi pályája érdekesen alakult, hiszen rádiós szerkesztőből lett tévés, és egy pár éve ismét továbblépett, jelenleg valahol a televízió és az internet között található. Interjú.
(Tegnap volt a televíziózás világnapja.)

Nagyistók Tibor a Médiaguru c. műsorban

Nagyistók: Egy kicsit leképezem azt, amit a televízió is csinál. Pont egy évvel ezelőtt született az a felmérés Magyarországon, amely szerint korábban a gyerekek átlagosan hat órát tévéztek, de mára ez az időtartam már csak egy órát tesz ki, miközben az internet használat meg feljött egyről három órára. Tehát ha az én középiskolás lányomat kérdezed, ő már mindent a YouTube-on néz meg. Szeretném ezt a folyamatot megérteni és ezért járok középiskolákba, hogy lássam a gyerekeknél, hogy miért olyan népszerű a YouTube, hiszen egész egyszerűen ez lett a „szabvány”. A YouTube-on minden ott van és ami még sincs ott, az nem létezik. Felzárkózott mellé ugye a Facebook, a blogokat pedig már csak a keresőkben való megjelenésre és az archiválásra használjuk. A tévéseknek pedig el kell kezdeni ezzel a problémával foglalkozni.

Szilágyi: A televíziósnak ez nem annyira jó, mert elmegy a figyelem a tévétől. Apaként mit gondolsz erről a változásról?

Nagyistók: A világ a direktből az indirekt felé megy. Ez gyereknevelésre és televíziós műsorkészítésre ugyanúgy érvényes. Direkt mondatok – „ne cigizz!” – már nem léteznek, mert rögtön rágyújt. Ezért nekem úgy kell vezetni a nézőmet, mint tévés műsorkészítő, hogy szinte maga motiválódjon. Nem hogy kevesebb, hanem több a munkánk, mert a televíziós, a videós, a „youtube”-os tartalmakra iszonyatos nagy szükség van. Nagyon leegyszerűsödött a helyzet: a profi és az amatőr arcáról van szó. Tehát itt már nem televízióról meg online-ról van szó. Ugyanazon a platformon, amit te nézel, meg nekem is itt van ez az androidos készülék – ugyanazt megkapom, mint a televízióban. A plazmatévé pedig ma az egyetlen hely, ami köré a család összegyűlhet.

Szilágyi: Azért látható, hogy vannak olyan tartalmak a televízióban, amelyek a mai napig őrzik a csalogató jellegüket. Ilyen például a sport, amiről azt mesélted, hogy a nyári sporteseményeknek máig tartó közösségteremtő hatása van. És ezeket a videókat a közösségek nem tudják előteremteni, ezek kifejezetten televíziós tartalmak.

Nagyistók: Igen, itt jön elő a profi. Mi kifizetjük azt az iszonyatos jogdíjat, amit egy világbajnokság közvetítéséért elkérnek és amit a kereskedelmi adók nem is tudnak megengedni maguknak, hiszen ehhez egy állami összefogás kell, vagy az EBU-nak a segítsége kell, hogy te lásd a világbajnokságot. Mi odaküldtük a nyolc riporterünket és most először a televíziózás történetében kezükbe nyomtunk egy húszezer forintos HD kamerát egyenként. És olyan eseményeket mutattak hátulról… tehát nem azt, amit direktbe a közvetítés kamerái mutatnak, amit egyébként máshogy nem lehet látni. Kétmillió ember nézte meg a foci vb háttérinformációit, amit a műsorvezetők és kommentátorok vettek fel a saját kis kütyüjeiken.

Szilágyi: Sőt, ahogy hallom, ez a közösség azóta is él és virul…

Nagyistók: Kilencezres közösséggel fejeztük be a vb-t és most tart 11 ezer valamennyinél. Nincs még magyarázat, hogy miért. Valószínűleg azért, amit tíz évvel ezelőtt felírtam egy másik televízió falára, hogy „Közönségből közösséget, közösségből közönséget!” Magyarul: kell nekünk a közösség, kell ez az élmény, amit a hagyományos tévé nehezen tud megadni.

Szilágyi: Mit lehet hónapokkal később még beszélni egy foci vb-ről?

Nagyistók: A sportot. Ha a Lost vagy a 24 c. sorozat befejeződik, akkor az amerikai tévétársaság Facebook oldalán azon a napon be is fejeződik az utolsó posztolás. Nálunk itt Magyarországon úgy tűnik, hogy tart tovább a közösség ereje.
Az egyik új mániám a videoújságírás: játsszunk rádiót a tévében, három az egyben! Tehát megfogom a kamerát, mint szerkesztő, plusz meg is vágom (szeretnek, mert költséghatékony) és innen már csak egy ugrás a közösség szervezése. Kaptunk egy olyan formátum-ötletet, hogy egy mozgalmat indítsunk be a fiataloknál. Én azt írtam a formátum készítőinek, hogy hát ez már nem tévés műfaj. Régen a Ki mit tud?, meg az Ász, amit Geszti Péter csinált, az volt - de azóta megszűnt a tévé monopóliuma! Először a Facebook-on erősítse meg a közösségét és amikor az rendben van, na akkor rakjunk rá televíziót. Így kezd átalakulni a dolog. A tehetségkutató show-k is kezdenek kifújni, én látom az adatokat. Egy dolog miatt ülnek már csak le az emberek: végre együtt van a család a tűz körül, amit televíziónak hívunk.

Szilágyi: Az archívum jelleg nagyon erős funkciója a weboldalaknak, tehát az, hogy lement az élő műsor a tévében és aztán vissza tudom keresni.

Nagyistók: Ez már nem érdekli az embereket. Az van, hogy a fiatalok már nem e-maileznek, hanem fészbúkoznak. Tehát minden, ami off-air vagy offline, az már nem menő. Akit én ott megtalálok a cseten, az létezik, aki nincs ott, az nem létezik. Az, hogy archívból visszanézzek egy tévéműsort… nem elég, hogy nem tévéznek az emberek, de hogy archívumban nem keresik a műsort, az biztos. Ha archívum, akkor az legyen ott a közösség helyén, a YouTube-on vagy a Facebook-on.

Szilágyi: Mi az a videolevél?

Nagyistók: Jöttek hozzánk finn gyakornok lányok. Azt a feladatot adtam ki nekik, hogy „írjanak” videolevelet. Komplett idiótának néztek, szokás szerint. Viszont a kezükbe adtam a kis kamerát és azt mondtam: ne is lássalak benneteket három napig! Olyan videolenyomatokat hoztak Budapestről „by Finnish eye” – ahogy a finnek látják -, hogy az valami hihetetlen. És a videolevél lényege, hogy nem kell vágókép, hanem elindítja és mondjuk egy-két perc alatt megmutatja maga körül a látnivalókat. Ezt tölti fel a YouTube-ra és a „Két finn lány Magyarországon” c. tévécsatornát megcsinálták egy perc alatt a YouTube-on. Ha valaki nem tud írni-olvasni, akkor analfabéta. De ha nem tud video-írni-olvasni, amin keresztül az információ 80%-a jön, akkor senkit nem érdekel. Nem csak Magyarországon, Amerikában sem.