Netidők Blogtársaság

Könyvajánló: danah boyd - It's Complicated

Pár hete egy levelezőlistán hívták fel a figyelmemet a híres kutatónő, danah boyd új könyvére (a szerző szándékosan nemecsek ernősen írja a nevét, tiszteljük meg azzal, hogy mi is). A könyv számomra különösen aktuális témát boncolgat, a tinédzserek újfajta kommunikációs szokásait. Miután a saját családomban hamarosan lesz egy tinédzser (már most kiskamasz), aztán több is, ahogy cseperedik a három csemetém, próbálok felkészülni a dologra. Ugyanakkor, mint információs társadalom kutató, szakmailag is érdekel a könyv.

A téma persze nem csak nekem fontos, hanem minden szülőnek. Mondjuk a szülőknek van egy további csavar a dologban, ahogy egy szakmai beszélgetésen Bauer Béla, ifjúságkutató fogalmazott 2008-ban: amikor az embernek tinédzser korú gyermekei vannak, akkor rendszerint ő maga éppen a midlife crisis-szel küzd. Nem jó kombó. Sem a tinédzsernek nem könnyű, sem a szüleinek, együtt pláne megkeseríthetik egymás életét. Erre tesz rá még egy lapáttal, ha a tinédzser a szülő szemszögéből a kommunikációs technológiába "menekül", amiből a szülő nem sokat ért, de még, ha ért is, nem sokat lát a gyerek tevékenységéből. És, ha hiányzik a bizalom, akkor a gyerek könnyen abban a helyzetben találja magát, hogy anyja vagy apja gyanakvással figyeli minden elektronikus lépését, azt hiszi a neten csak rosszat lehet csinálni és csak rosszra való: szexuális ragadozók, öngyilkosságra buzdító csoportok, függők, drogosok és egyéb antiszociális elemek találkahelye - ugye, pont nem egy labilis tinédzsernek való hely. Ebből a helyzetből fakad annak a tinédzsernek a kiáltása is, akit danah boyd a könyv elején mutat be nekünk és, aki azt kéri a szerzőtől, hogy beszéljen már az édesanyjával, mivel az azt hiszi, hogy csupa rossz dolgokat csinálnak a haverjaival a neten, miközben ők csak ártatlan házivideókat készítenek és töltenek fel a YouTube-ra.

Azt hiszem előbb-utóbb minden szülőnek el kell döntenie, hogy a 3T-ből (tiltás, tűrés, támogatás) mit és hogyan valósít meg a gyermekei netes életét és infokom eszközhasználatát illetően. Ami különösen azért problematikus, mert még maguk a felnőttek sem mindig tudják, hogy ezeket az eszközöket mikor és hogyan "illik" használni, mire valók és milyen napi rutint, szabályokat érdemes követni, hogy ne képernyőkre bámuló zombik legyünk egymás mellett, akik egyre kevesebbet beszélgetnek egymással, de nyomogatják a Like gombot a Facebook-on. Az, hogy hogyan és mire neveljük a gyereket még nehezebb, ha a két szülő sincs egy platformon - mondjuk az egyik kütyümániás a másik meg (még) nem az. Viszont a könyv segít abban, hogy legalább végiggondoljuk, reflektáljuk, hogy mi magunk tulajdonképpen mit is gondolunk erről az egészről.

Nagyon megmaradt bennem az a kép, ahogy a kilencvenes évek végén - amikor a mobiltelefon idehaza még elég ritkának számított - Helsinkiben a villamoson bunkofonnal verték egymás fejét a kisiskolások. Modern eszközhasználat. Már akkor láttam, hogy ez lesz a jövő és a dolog "be fog gyűrűzni hozzánk". Legfeljebb azt nem tudtuk, hogy a telefonok mérete ennyire meg fog nőni az okostelefonok miatt. Mindezzel azt akarom mondani, hogy persze mire az embernek tinédzser korú gyerekei lesznek, addigra már túl van néhány dilemmán: például mikor kapjon a gyerek mobiltelefont, beengedjük-e a nappaliba a játékkonzolt, mennyit játszhat a gyerek számítógépes játékokat. Ezek azonban könnyű kérdéseknek tűnnek a tinédzserek net használatához képest.

Visszatérve a könyvre - pár napja jelent meg, az Amazonon Kindle kiadásban 15,49 dollárért megvehető (most a rossz árfolyam miatt körülbelül 3500 forintot kóstál), hagyományos papírkönyvként 16,68 dollár (plusz postaköltség). A könyv fontos kérdéseket vizsgál meg, például, hogy miért tűnnek olyan furcsának a tinédzserek az interneten; miért tűnik úgy, hogy egyáltalán nem számít nekik a privátszféra (pedig de); mitől kattantak rá annyira a közösségi média használatára? Aztán megpróbál a szülői félelmeknek is a végére járni a szerző: tényleg mindenhol ott vannak a szexuális ragadozók; a net valóban felerősíti az aljasságot és a kegyetlenséget (lásd cyberzaklatás)? Végül körbejárja azt a közkeletű sztereotípiát is, amit a 40-es és annál idősebb korosztály előszeretettel oszt a fiatalokkal kapcsolatban: a mai tinédzserek olyan digitális bennszülöttek, akiknek minden a kisujjukban van, ami digitális. Pedig higgyük el, nekik sem egyszerű - pláne, ha még a szüleik internettel kapcsolatos gyanakvásával, tiltásaival és tudatlanságával is meg kell küzdeniük. Bár az első kettőben nem biztos, hogy segít a könyv, a tudatlanságunk ellen sikerrel indíthatunk harcot, ha elolvassuk. Megéri.

danah boyd: It's Complicated: The Social Lives of Networked Teens

Keményfedeles kiadásban: 296 oldal

Kiadó: Yale University Press (hivatalosan 2014. február 25-én jelenik meg, de már olvasható)

Nyelv: angol

ISBN-10: 0300166311

ISBN-13: 978-0300166316

A könyv 2014 március elejétől ingyen is letölthető a szerző oldaláról.

Pintér Robesz

Tegnap részt vettem életem első MeetOff rendezvényén, amin igen érdekes előadásokat hallhattunk a web és az oktatás témájában, amely a rendezvény fókuszában állt. Ha egyetlen tanulságot kellene kiemelnem az elhangzottakból, akkor az a digitális nemzedék „keresése” volna, nagyon úgy tűnik ugyanis, hogy a ma oktatásban tanuló diákok minden elvárás ellenére nem értenek annyira az új technológiákhoz, mint azt gondolnánk.

Magyarországon az 1990-es évek közepén fogtak a Sulinet programba, mára már végeztek a felsőoktatásban is az első olyan évfolyamok, amelyek tagjai a program égisze alatt kezdték meg tanulmányaikat még az általános iskolákban. Ezek a fiatalok a kilencvenes évek elején születtek, az internet tömeges elterjedésének hajnalán. Joggal várhatnánk el, hogy ezek a „digitális bennszülöttek” értenek az informatikához és az internethez – vagy legalábbis jobban értenek hozzá, mint a korábbi nemzedékek, amelyek csupán „digitális bevándorlók” voltak. Ehhez képest azt látjuk, hogy bár tömegével használják ezeket az eszközöket, nem feltétlenül értik azok működését és nem jellemző mindegyikükre azok kifinomult kezelése.

Ez a fajta tapasztalat egyébként nem egyedi, nem a magyar diákokkal van a baj. Külföldi kutatások is megerősítik, hogy illúzió azt hinni, hogy a fiatalok életkoruknál fogva automatikusan jobban értenek a technológiához, mint az idősebbek. Hargittai Eszter magyar származású amerikai kutatónő vizsgálatának eredményei szerint például nem igazolható az életkor és a technológiához való hozzáértés között olyan összefüggés, hogy minél fiatalabb valaki, annál inkább ért a technológiák használatához. Igaz, egy fordított összefüggés megtalálható: 50 év felett szignifikánsan kevésbé értenek az emberek az új technológiákhoz, mint alatta, talán ezért gondolhatják az idősek, hogy a fiatalok biztosan értik ezeknek az eszközöknek a működését, ha már ők nem is. (Erről egy érdekes rádió interjúban beszél a kutatónő, amely itt meghallgatható).

Mi ebből a konklúzió? A diákokat ugyanúgy meg kell tanítani ezeknek az eszközöknek a helyes használatára, fel kell hívni a figyelmüket a várható hatásokra, segíteni kell nekik, hogy elsajátíthassák, hogyan tudják a tanulásban is alkalmazni az informatika vívmányait.

Pintér Robesz

A héten érdekes kérdéssel keresett meg egy ismerősöm. Idén kezd egyetemre járni a fia, vegyen-e neki táblaPC-t, amit magával vihet az órákra. A kérdés nem egyedi. A következőképpen lehet általánosítani: érdemes-e, kell-e valamilyen infokommunikációs eszközt venni iskolakezdésre? Ha igen, mit: okostelefont, e-olvasót, táblaPC-t, netbookot, laptopot, PC-t? A kérdés nem egyszerű, mert attól függ, hogy hány éves és mit tanul a gyerek, mire szeretnénk, hogy használja az eszközt és maga az eszköz egyáltalán mit tesz lehetővé... Egyvalami biztos, egyedül üdvözítő megoldás nincs. Szigorúan szubjektív eszmefuttatás következik.

Induljunk ki abból, hogy a jelenlegi magyar iskolarendszert nem tudjuk egymagunk megreformálni, vagyis alkalmazkodnunk kell a fennálló helyzethez. Egyébként egy e-olvasó kötelező lenne, ha a tankönyvek hozzáférhetőek lennének elektronikus formában idehaza. De az e-olvasót jelenleg csak korlátozottan fogja tudni használni a gyerek, mivel nincs rá igazán oktatási tartalom.

Az eszköz kiválasztásánál a hazai oktatási rendszer lehetőségei mellett a másik legfontosabb szempont, hogy hány éves a gyermek, milyen iskolába jár. Ha általános iskolás korú, vagy középiskolás, akkor a képzés inkább tankönyv és tantárgy központú, az órákon nem igazán fogadják el a saját informatikai eszközzel dolgozó diákot. Ez esetben az eszközt az órák között vagy még inkább a tanítás után használja a nebuló. A felsőoktatásban közel fordított a helyzet, ott már az egyes előadáson, szemináriumon is elfogadott az eszközök bizonyos célú használata, jelen lehetnek a tanteremben és az oktatás után otthon is használni fogja (nem csak) tanulásra a kütyüt. Ha gyermek már nem otthon él a szüleivel (mert például másik városban tanul és ott is él), akkor olyan eszközre van szüksége, amin minden informatikai feladatot meg tud oldani (pl. dolgozatok megírása, iskolai elektronikus rendszerek használata, tanuláshoz szükséges információk keresése, kapcsolattartás a családdal és a többbi diákkal stb.). Ez esetben tehát egy saját netbook vagy laptop a kézenfekvő megoldás.

Mindezekből úgy tűnik, hogy egy teljes értékű számítógépnek valahol hozzáférhetővé kell lennie a diák számára – akár otthon egy PC vagy laptop formájában, akár egy hosszan nyitva tartó gépteremben. Ugyanakkor az is igaz, hogy egy személyes, hordozható kommmunikációs eszközre is szükség van, tehát a mobiltelefon vagy az okostelefon használata szintén „kötelező” bizonyos életkor után. Tehát, ha ezek közül valamelyik nincs a diáknak, akkor először ezeket kell biztosítani a számára. Viszont, ha ezek a rendelkezésére állnak, akkor az igazi kérdés az, hogy a kettő – az otthoni PC (esetleg laptop) és a mobil – közé kell-e még valamilyen hordozható eszköz a diáknak. Ezzel viszont arra egyszerűsödik le a kérdés, hogy netbook vagy táblaPC (mivel az e-olvasót korábban kizártuk)?

Személyes tapasztalat alapján (tavaly december óta használok napi rendszerességgel egy androidos táblaPC-t) biztonsággal mondhatom, hogy táblaPC-be nem igazán fog tudni jegyzetelni a diák, mert elsősorban nem arra való – tehát tanulásra korlátozottan lesz alkalmas. A tablet alapvetően információ fogyasztásra és megosztásra jó, nehézkes rajta tartalmat létrehozni. Hogy feltehetően mire használhatná a diák? Levelezésre, közösségi oldalak elérésére, hírolvasásra, zenehallgatásra, játékra, videók-filmek nézegetésére, könyvek (PDF-ek, PPT-k olvasására). Ezek ugyanis azok a dolgok, amikre általában az emberek használják ezeket az eszközöket.

Véleményem szerint oktatási célra még mindig egy kicsi netbook a legjobb, abba tud gépelni az órán is a diák, könnyen magával viheti és akár képes a laptopot is kiváltani, és még az ára is megfelelő. Ha azonban a pénztárcánk vastagsága nem akadály egy billentyűzetre csatolható táblaPC öszvér megoldása lehet a kézenfekvő. Én például egy eeePad Transformert vennék – bár megvárnám a 3G-s mobil internetes verziót belőle.

Pintér Robesz

Tegnap összeszedtem egy blogposztban, amit leendő kis elsősként tudnia kell a lányomnak az iskolarendszerről, mielőtt belevág ebbe a 20-25 éves kalandba. A hét pont egyike azzal foglalkozott, hogy az iskola nem tanít meg mindenre, vannak dolgok, amiket a gyerekeknek maguknak kell megtanulniuk. Az állítás áll az informatika és az internet világára is igaz. De vajon mi az, amit egy gyereknek tudnia (kellene) ezen a téren és az iskolától jelenleg (a legtöbb esetben) nem kap(hatja) meg?

1. Tanuljunk meg gépírni: az iskolarendszerek világszerte hatalmas energiákat fektetnek az első néhány iskolaévben arra, hogy a diákok megtanuljanak kézzel írni. A felnőttek viszont munkájuk és mindennapi életük során a kézzel írt szövegek mennyiségének sokszorosát írják géppel. Mégsem tanítunk meg gépírásra szinte senkit. Miért?

2. Ne higgyünk el minden információt, amit az interneten megtalálunk: gyakori tévhit, hogy az interneten minden megtalálható, ráadásul megbízható információ, aminek hinni lehet. Minél hamarabb tanuljuk meg, hogy az interneten csak az található meg, amit oda valaki feltett, annál jobb. Mindennek van tehát forrása és szándék, amely a megosztáshoz vezetett. Meg kellene tanulnunk, hogy mi alapján tudjuk eldönteni, hogy valami hiteles, megbízható forrásból származik, ezért hihetünk neki.

3. Ami az interneten van, azt nem lehet csak úgy szabadon felhasználni – mi az a plagizálás: az előzővel szorosan összefügg ez a pont. Nagyon sok diák azt hiszi, hogy az internetről bármit szabadon összeollózhat és azt saját teljesítményként tüntetheti fel. A valódi alkotó folyamat ezzel szemben az, amikor a megtalált információt feldolgozzuk, elgondolkodunk rajta, hozzáadjuk a saját véleményünket is és a kettőt – amit találtunk, és amit gondolunk róla – jól elkülöníthetően jelenítjük meg. A plagizálás, amikor más munkáját sajátként tüntetjük fel, nem elfogadható.

4. Hogyan hozzunk létre értékes kreatív tartalmat és osszuk meg az interneten: meggyőződésem, hogy a web 2.0 beköszöntésével kiemelkedően fontossá válik az önkifejezésben, saját magunk megjelenítésében, énünk folyamatos megteremtésében az, hogy ki tudjuk magunkat fejezni az interneten. A mostani fiatalokra még erősebben igaz, hogy a boldoguláshoz tudniuk kellene, hogyan kell egy fotót elkészíteni és megosztani, hogyan kell hozzászólni egy fórum bejegyzéshez, hogyan kell videót készíteni és vágni stb.

5. Hogyan menedzseljük a digitális énünket a közösségi oldalakon: az előző ponttal szorosan összefügg, hogy az internet leginkább közösségi, személyek közti párbeszédre (interperszonális kommunikációra) használt terében, a közösségi oldalakon is elboldoguljunk. A világ sok esetben ezt látja rólunk elsőnek. A leendő barátnőnk/barátunk, az iskola, ahová felvételizünk, a leendő munkaadónk. Nem mindegy, hogy a digitális énünk mit sugároz rólunk.

6. Ami az internetre egyszer felkerül…: az előző pontból következik, hogy semmi olyat ne osszunk meg magunkról, ami későbbi életünk során kínossá válhat, amivel nem akarunk szembesülni és nem mutatnánk meg a világnak. Például soha ne osszunk meg szexuális tartalmú képet magunkról – senkivel, mert hamar az interneten végezheti és közröhej tárgyai lehetünk.

7. Hogyan kezeljük az internet sötét oldalát: végül, jó, ha tudunk róla, hogy az internetet nem csak jó célra lehet használni, vannak odakint szexuális ragadozók, rosszindulatú kortársak, bosszúra szomjazó szülők… Az interneten támadás érheti a személyiségünket, zaklathatnak minket, ellophatják az identitásunkat, feltörhetik a bankszámlánkat. Tudnunk kell, hogy milyen óvintézkedéseket érdemes tenni ezek elkerülésére, illetve ha ilyesmi ér minket, kitől kérhetünk segítséget, mit tehetünk.

Természetesen felmerül a kérdés, hogy az iskola ezeket miért nem tanítja meg és, ha az iskola nem, akkor ez kinek a felelőssége? Nekem az az érzésem, hogy ezeknek a jó részét a saját bőrén, saját kárán ismeri fel a diákok egy jelentős hányada, míg sokan egyáltalán nincsenek tisztában számos pont igazságával. Nagyon meghatározó ebben a tanulási folyamatban a kortárs csoportok szerepe és egészen biztosan hatalmas a szülők, és kézzelfogható a tanárok felelőssége. Sajnos olyan készségekről van szó, amelyek 1-2 kivételtől eltekintve nehezen taníthatók iskolában, iskolás tudásként, tankönyvből – viszont a boldoguláshoz később a pályaválasztás, munkába állás idején is elengedhetetlenek.

Persze minden ilyen lista szubjektív, akinek van még a tarsolyában olyan téma, ami itt nem található meg, az ossza meg velünk kommentben.

Pintér Robesz

A szülőket egyre nagyobb aggodalommal tölti el a Facebook. A régi szép időkben legalább ismerte a gyerek barátjait, becsöngettek, együtt mentek el valahova, legalább látásból tudta ki-kicsoda. De a Facebook keresztbe tett a szülőnek. A hírekből úgy tudja, mindenféle történhet a gyerekkel az interneten, hallja, hogy hányszáz barátja van, akikről semmit sem tud. Ezért sokan úgy döntenek, kémkednek a gyerek után a Facebookon.

Társadalomkutatók azonban arra voltak kíváncsiak, hogy ez vajon hányan teszik. Egy kutatás keretében kétezer szülőt kérdeztek meg erről a témáról.  Az eredmény még a kutatókat is meglepte.

A szülők 55 százaléka használja arra a közösségi oldalakat, hogy megismerje a gyerek internetes életét. 5 további százalék szívesen megtenné, ha tudná, hogy ezt hogy kell megtenni. A szülők 11 százaléka azt is elismerte, hogy csak azért van Facebook profilja, hogy ellenőrizni tudja a gyereket.

Ellenben 13 százalék azt vallotta be, hogy idegen néven, egy közös ismerős nevében regisztrált a Facebookon. A szülők 15 százaléka jelölte be ismerősnek a gyerekét, de azok harmada visszautasította az ismertséget. (Hiába, nehéz az árvák élete )

39 százalékuk rendszeresen olvassa el az üzenőfalon megjelent szövegeket, 29 százalék ellenőrzi a feltöltött fotókat is. 37 százalékuk egyéb módszereket is alkalmaz.

Mi ebből a tanulság? Igazából semmi. A bizalmatlan szülők régen a fiókokat, szekrényeket, zsebeket és táskákat nézték át, most a netet. Aki megbízik a gyerekében, az régen se kémkedett, és most sem teszi.

 Tücsi a Galaktikus