Netidők Blogtársaság

Amerikai felhasználók közel 40% fedezte már fel barátja közösségi oldalakon megjelent posztjai alapján, hogy annak más a politikai beállítódása, mint, amit korábban feltételezett róla. Érdekes felmérés eredményeit tette közzé a napokban a Pew Research Center: az Internet & American Life kutatássorozatának részeként a közösségi oldalakon folyó aktivitás politikai vonatkozásait vizsgálták. Hogyan kommunikálnak a politikáról barátaik között az amerikaiak az online térben?

Először is, már eleve nem egyenlőek a viszonyok, mivel a politikai beállítódásnak szignifikáns kapcsolata van a közösségi oldalak használatával. A magukat liberálisnak vallók nagyobb része aktív a közösségi térben, mint a konzervatívoké: 74%-a azoknak az internet felhasználóknak, akik liberálisnak vallják magukat, használnak közösségi hálózati oldalakat (SNS), míg a konzervatívoknál ugyanez az arány 60%.

A politika egyébként elég kényes téma a közösségi oldalakon folyó személyes párbeszédekben. A közösségi oldalak használóinak 18%-a blokkolta, vagy rejtette el a hírfolyamban korábbi ismerőse bejegyzéseit esetleg vonta vissza a bejelölést, mivel az vagy túl gyakran tett közzé politikai üzeneteket a közösségi oldalon, vagy túl sértő volt a bejegyzése, esetleg azért, mert nem értett egyet azokkal. Ugyanakkor több mint 80% soha sem tett ilyet politikai tartalom miatt. Meglepő lehet, de a liberálisok a legkevésbé toleránsak, esetükben a teljes népességre jellemző 18% helyett 28% élt a fentebb említett kizáró eszközökkel.

Akik úgy nyilatkoztak, hogy zártak már ki valakit politikai megnyilvánulások miatt a barátaik közül, vagy rejtették el, blokkolták a közzétett üzeneteiket, elsősorban távoli ismerősökkel tették ezt (67%), a közeli barátokkal kapcsolatban ritkábban éltek ezzel az eszközzel (31%), de leginkább a családtagok azok, akikkel szemben elnézőek voltak (csak 18%-ukat „zárták ki” politikai megnyilvánulásaik miatt) – izagolódni látszik tehát, hogy az ember a barátait megválogathatja, míg a családtagjait nem.

A kizárással szemben azonban sokkal elterjedtebb gyakorlat a megerősítés, amikor valaki lájkolja az ismerőse politikai tartalmú közlését: 47% mondta azt, hogy már tett ilyet. 38% pedig pozitív hozzászólást is tett már politikai tartalmú bejegyzéshez.

Annak ellenére, hogy Amerika szabad ország, ahol a politikai vélemények kifejtésének nagy hagyománya van, a válaszadók több, mint ötöde (22%-a) mondta azt, hogy a közösségi oldalakon az öncenzúra eszközével él és soha nem tesz közzé politikai tartalmú bejegyzéseket, mivel attól tart, hogy ez mások számára bántó vagy sértő lehet. A liberálisok és konzervatívak gyakrabban éltek ezzel az eszközzel, mint a mérsékelt politikai beállítódásúak.

Az eredményeket látva elgondolkodtató, hogy vajon milyen lehet a helyzet idehaza? Az az érzésem, hogy sokkal többen élhetnek a politikai témák személyes közlésekből való kizárásával (az öncenzúrával): több a rejtőzködő, aki nem traktálja politikai nézeteivel az ismerőseit, mert tart azok reakcióitól. Ugyanakkor biztosan vannak, akik politikailag igen aktívak ezeken az oldalakon, sőt, ismerőseiket is megválogatják ezen szempont alapján. Persze igazán egy jó felmérés segítene ezen, hiszen a közösségi oldalak használata Magyarországon sem kevésbé népszerű, mint az Egyesült Államokban, a Socialbakers szerint már közel 4 millió Facebook felhasználó él idehaza, az internetezők köze kétharmada használja ezt a szolgáltatást...

A felmérést az Egyesült Államokban készítette a Pew Research Center, 2012 január 20 és február 19 között, 2253 válaszadó részvételével, amelyből 1729 fő volt internet használó. A kutatás módszertana telefonos megkérdezés angol és spanyol nyelven.

Pintér Robesz

A napokban rákaptam a Stumble Upon szolgáltatására. Ha valaki nem ismerné, a Stumble Upon a beállított érdeklődési köröknek megfelelően érdekes cikkeket ajánl a figyelmünkbe. Így bukkantam Adam Richardson írására (Where No Child Left Behind Went Wrong), amely az amerikai oktatáspolitika kapcsán azt a kérdést járja körbe, hogy vajon milyen tudásra van napjainkban szüksége a diákoknak, mit tanítsunk az iskolákban. Tehát az alábbiakban egyik kedvenc témámról, az oktatásról lesz szó – különösen aktuális kérdés, ismerve a hazai oktatáspolitikával kapcsolatos kurrens vitákat.

Richardson azt mondja, hogy a 10 éves No Child Left Behind Act – tehát a rászoruló amerikai fiatalok oktatási felzárkóztatását szabályozó törvénykezés alapvetően szűklátókörű, mivel retrográd módon az „alapokat” kívánja megtanítani a diákoknak: az írást, olvasást és számolást. Mi ezzel a gond, kérdezhetnénk? Alapvetően az, hogy „a tömegtermelés utáni korszakra készít fel, nem pedig a kreatív, globális, innováció- és információ vezérelte gazdaságra, amiben élünk.” Elhibázott ugyanis azt gondolni, hogy elég csupán írni, olvasni és számolni megtanítani a mai iskolásokat, hogy azok álláshoz jussanak és sikeresek, boldogak lehessenek az életükben. Úgy látszik tehát, hogy az oktatáspolitika céljai nem csak idehaza állnak a viták középpontjában…

Richardson persze nem lenne amerikai, ha csupán kritizálna, és nem adna javaslatot a megoldásra is. Szerinte a 3R kizárólagossága helyett („reading, 'riting, 'rithmetic” – olvasás, írás és számolás) sokkal inkább a 4C-re kellene tenni a hangsúlyt: a kreativitásra, komplexitásra, kíváncsiságra és együttműködésre (Creativity, Complexity, Curiosity, and Collaboration). Kétségtelenül sokkal absztraktabb és nehezebb feladat, mint megtanítani a betűvetést, viszont az új korban erre is szükség van a boldoguláshoz. Nézzük meg röviden, mit jelentenek ezek és vajon mivel támasztja alá az állításait a szerző.

Kreativitás: nem csak az a kreatív, aki jól rajzol vagy meg tud írni egy szonettet. A kreativitás lényege, hogy képesek legyünk más nézőpontból szemlélni a dolgokat. A munkaadóknak olyan alkalmazottakra van szükségük, akik képesek önállóan gondolkodni, megoldani a felmerülő problémákat, újítani, új megoldásokat kitalálni.

Komplexitás: az életünk és az abban lévő jelenségek egyre összetettebbek, bonyolultabbak. A gyerekeket már egészen korán fel kell készíteni ennek a komplexitásnak a kezelésére, ami azt jelenti, hogy tudniuk kell kezelni a kétértelmű és bizonytalan helyzeteket is, amikor nem világos mit kell tenni, mivel azt nekik maguknak kell eldönteni és felvállalni a döntésüket. Nem jó, ha a fiatalok elvárják, hogy valaki megmondja nekik mi a feladat és, hogy pontosan mit kell csinálniuk.

Kíváncsiság: a jövő kiszámíthatatlan, halvány gőzünk sincs, hogy milyen lesz a munkaerőpiac 5, 15 vagy 50 év múlva, pontosan milyen tudásra is lesz szükség. Mégis, úgy tanítjuk a gyerekeket, mintha az elmúlt ötven évben nem lett volna érdemi változás és az iskolás tudásrendszer még mindig működne. E helyett a gyerekek kíváncsiságát kellene fejleszteni, hogy megtanulják, hogyan kell ismeretlen dolgokat felfedezni és megérteni, így felkészültebbek lehetnek a kiszámíthatatlan jövőre is.

Együttműködés: az iskola az egyéni tudást értékeli, a csapatmunkát sok esetben egyenesen bünteti. A munka világában néhány elszigetelt helyzetet leszámítva nincs kizárólag egyéni teljesítmény, mindannyian csapatban dolgozunk. Az oktatásnak már egészen kis kortól kezdve fel kellene készítenie mindenkit arra, hogy hogyan kell együttműködni másokkal, közösen célokat kijelölni és azokat elérni.

Amerika persze messze van, nekünk a magyar oktatási rendszerrel kell együtt élnünk, azt kell folyamatosan megreformálnunk, hogy hatékony maradjon, és naprakész tudást adjon a fiataloknak idehaza. A „globális, innováció- és információ vezérelte gazdaság” azonban azt is jelenti, hogy Amerika csak látszólag van messze, valójában ugyanabban a világkörnyezetben kell boldogulnunk, versenyzünk egymással.

Mint egy kisiskolás gyermek szülője én egyébként örülnék neki, ha a magyar iskolarendszer nem csupán a régi alapokra tanítaná meg a gyerekemet, hanem olyan túlélőkészlettel is ellátná, amely a bizonytalan jövőben is mindig segítene neki talpon maradni. Úgy érzem ehhez Richardson javaslata erősen megfontolandó…

Pintér Robesz

Érdekes programmal rukkolt elő a brit kormányzat: a Government’s Race Online 2012 célja, hogy önkéntesek segítségével ismertessék meg az embereket az internettel. Máris 100.000 „digitális bajnok” jelentkezett, akik segítenek az internet elterjesztésében azzal, hogy megmutatják a hálót nem használók számára annak használatát és előnyeit.

A kezdeményezés az innovációk terjedésének azon tulajdonságát használja ki, hogy azok kommunikáció, párbeszéd, mutogatás, eltanulás révén ismertethetők meg leginkább egy másik emberrel. Az, hogy egymástól tanulunk, egymástól lessük el az újdonságok használatát, evolúciós jellegzetessége a közösségben élő embernek, csakhogy napjainkra sok ember él közvetlen közösségen kívül, így nincs lehetősége közvetlenül eltanulni ezeket a dolgokat.

Nagy Britanniában jelenleg 9 millió olyan ember él, aki eddig sohasem használta az internetet, ebből 7,3 millió 55 évnél idősebb és a fele olyan ember, aki társadalmilag a leghátrányosabb csoportokba tartozik. A projekt célja, hogy őket is bekapcsolják a digitális vérkeringésbe. A dolog ennek ellenére nem egyszerűen szociális lépés vagy pusztán jócselekedet, hanem a kormányzat jól felfogott érdeke is. A kormányzati szolgáltatások egyre inkább digitálisan elérhetőek, ahhoz azonban, hogy igazán kihasználják őket, ezeknek a társadalmi rétegeknek is igénybe kell tudni venni ezeket.

Egy ilyen program azonban a világ más részein is indokolt lehet. Magyarországon például jelenleg a 14 évnél idősebb lakosság közel fele, nagyjából 4 millió ember nem internetezik, nagy részük 60 évnél idősebb. Társadalmi elszigeteltségük oldásához idehaza is lehetne indítani egy „örökbefogadási” programot, amiben közvetlen környezetükből valaki (egy rokon, barát vagy szomszéd) önkéntes alapon bevezetné őket az internet világába. Ez nem egyszerűen csak a kormányzati szolgáltatások elérhetőségét javíthatná, hanem lehetővé tenné, hogy ezek az emberek tájékozottabbak legyenek, kapcsolatba léphessenek másokkal, javuljon az életminőségük. A program sikerét az jelenthetné, ha az önkéntesek kipróbált ötleteket kapnának arra, hogy hogyan lehet ezeket az embereket hatékonyan bevezetni a digitális világba, úgy hogy megismerjék annak előnyeit, ne féljenek tőle, de tisztában legyenek a veszélyekkel is. A cél az volna, hogy ezeknek az embereknek is a mindennapok részévé váljon az internet használata, hogy élhessenek annak előnyeivel. Hiszen ez pont a társadalmi elszigeteltségükön javíthatna.

Pintér Robesz

A Wikileaks döntötte meg a tunéziai diktatúrát? - teszi fel a kérdést Timothy Garton Ash a The Guardian brit napilapban minap megjelent cikkében. Vajon az internet, és azon belül a Wikileaks, a twitter vagy a Facebook képes demokratizálni a diktatúrákat, vagy éppen ellenkezőleg, a diktátorok kezébe ad újabb eszközt, hogy megtalálják és elhallgattassák a kritikusaikat? Ash szerint mindkét állítás egyszerre igaz, de nem egyenlő mértékben: a totális állam számára az ellenőrizetlen internet sokkal több veszélyt rejt, mint amennyit az elnyomásban segít. Vagy másképpen fogalmazva sokkal többet nyerhetnek a civilek az internettel, mint a zsarnoki állam. Mert információkhoz juthatnak hozzá, mert kommunikálhatnak, mert megszervezhetik az alulról jövő kezdeményezéseket, mert (akár nemzetközi) támogatásra tehetnek szert...

Az internet ugyanakkor nem csodaszer, egymaga nem képes megdönteni egyetlen politikai rezsimet sem, de jelentősen hozzájárulhat ahhoz, ahogy Tunézia esetében is történt. A Wikileaks révén kiszivárgott információ volt ugyanis az utolsó csepp a pohárban, amiből nem csak az derült ki, amit a tunéziaiak már jól tudtak (vezetőjük és a családja a velejéig korrupt), hanem, amit nem (hogy ezt mélységes undorral szemlélik az egyébként nyilvánosan rendszerbarát Egyesült Államokban).

Akinek esetleg ismerősen cseng Timothy Garton Ash neve, de nem tudja hová tenni: Ash a világon az egyik legismertebb Kelet-Európa kutató. Sokat foglalkozott a keleti tömbben végbement bársonyos forradalmakkal is, így jól ismeri a társadalmak működését gyökeresen felforgató események természetét. Ash szerint egyébként a kommunikációs eszközök minden forradalomban kulcsfontosságúak, de az sem új, hogy ezek szerepét rendre túlértékelik. Például ma már megmosolyogtató, hogy egyesek kis túlzással a fax elterjedésétől várták a világbéke kitörését negyed századdal ezelőtt. Hasonló illúzió az internet kapcsán is érzékelhető volt a kilencvenes években, sőt, ezek a vérmes remények egy-egy esemény kapcsán – mint amilyen most a tunéziai forradalom – időről-időre újra fellángolnak.

Kétségtelen tény azonban az internet demokratizáló hatása, amit a Hillary Clinton vezette amerikai külügy még nyíltan a zászlajára is tűzött, amikor a globális információszabadságot korunk egyik nagy esélyének állította be. Bár – ahogy Ash befejezi írását – ettől még ne várjuk azt, hogy az USA az általa terroristáknak kijáró bánásmódban részesített Wikileaks vezető Assange-nak rebegjen most hálát a Tunéziában történtekért. Pedig Clinton akár meg is tehetné, ha ebben a történetben nem éppen ő lenne a meg nem értett elnyomó szerepében, amikor a Wikileaks betiltása és Assange bebörtönzése mellett tör lándzsát. Ebből is jól látszik, hogy az internet mennyire kétélű fegyver, ha a politikáról van szó.

Probesz