Állítólag 2011-12-ben érjük el az olajkitermelés csúcsát, ezután megindul a hanyatlás. Tetszik, nem tetszik, nem lesz több olaj, gáz, szén még talán, de egy gyufát is CO2-kvótatúllépéssel büntetünk majd.

Bizonyos szempontból, valójában semmi rendkívüli nem történik: visszatérünk abba a korszakba, ahol ismét ÜGY lesz a fizikai helyváltoztatás. Azonban mai, Netidőkön edzett veteránként azon is elgondolkodhatunk: ki a fenét fog érdekelni egyáltalán a fizikai utazás? Ki lesz kíváncsi az igazi valóság fárasztó unalmára akkor, ha helyette ezerszer izgalmasabb lehet annak virtuális, de a végletekig hihető, koncentrált  változata.

Amikor utazom, vagy a szükségletek, vagy a szellemi élmény keresése, a felfedezés motivál. Ennek nyomán hurcibáltatom ösztövérnek épp nem nevezhető testem a világ pontjai között több tonna kerozin, benzin, egyebek felhasználásával, miközben tudom: röhejes amit művelek. Egy száztíz kilós testet cipeltetek ide-oda egy jobb esetben is 60 tonnás repülővel, egy 20 tonnás busszal vagy egy 1 tonnás autóval. S mindezt miért? Hogy fizikailag ott legyek és a szellememet megjutalmazzam az ottlét ÉLMÉNYÉVEL.


De mi van, ha aznap indiszponált vagyok vagy rosszul lettem az egyiptomi kajáktól és kóválygok a piramisok előtt, otthoni unott fotelomra vágyván? Amikor Indonéziában bicikliztem, és 30 fokos hőségben vonszoltam magam felfelé egy 20 km-es emelkedőn, többször is feltettem a kérdést: miként művelhettem akkora marhaságot, hogy a Föld túlsó felén, 900 dolláros repülőjeggyel, fél napokat szenvedek fizikailag  a látványért, épp úgy, mint odahaza az Istenhegyi úton? Mi ennek az egésznek a hasznos oldala?

Ha jobban belegondolunk, egy klasszikus utazásban rengeteg felesleges dolog van. Valójában iszonyú pazarlás a fizikai utazás, ökológiai lábnyom szempontjából mindenképp, időben meg pláne. Mindezt ráadásul úgy, hogy tudom: nem maradhatok ott mindörökké, fizikai ottlétem pár napig tart csupán, ebben a fikarcnyi időben akarom megkapni az "ország-terméket", lerabolni évezredek szellemi örökségét, felcsípni valamit a helyi bonyolultságból. És mi az eredmény? Két nap Delhiben, egy nap Hongkongban, 6 óra Budapesten... érdekes hely, jól főznek - biccentünk a reptéren, és tovább rohanunk a soha meg nem érkezés állandó mókuskerekében.  Elmegyek a chartres-i katedrálisba. Ott ülök mondjuk 4 órát, hátha meglegyint a gótika szelleme. (Ennyi, ha nem is elég, de kezdésnek már valami.) Ne adják össze: technikailag mennyi minden kell ehhez a meghitt pillanathoz Budapestről és vissza. "Az élményeidet nem veheti el tőled senki" - állítják az utazók. Na de, ha jobban körbenéznek: egyre inkább kizárólag SZELLEMIEK élményeink. Megint csak Indonézia jut eszembe, amint Bildet olvasgat a német turistacsoport a Bali-szigeti strandon. Mi a fenének jöttek ezek ide 130 tonna kerozin elfüstölésével, ha egyszer otthon szeretnének lenni? Amint betettem lábamat hamburgi haverom otthonába a múlt hétvégén, az első kérdése az volt: meg akarom-e nézni a leveleimet a neten? Komoly két órája láttam őket ugyanis utoljára Budapesten. Mennyiben hamburgi leülni egy monitor elé és megnézni azt, amit 1100 km-rel arrébb is láttam már?

Hang- és képfelvételeinkkel úrrá lettünk az időn. Leonard Bernstein fizikai teste már rég az enyészeté, miközben Ő vidáman vezényel tovább, és valójában esze ágában sincs meghalni, remélem, nem is fog, ha igen, nekünk is itt az ideje távoznunk. A YouTube-on néha hétvégi Föld-kerülő túrákat szoktam küldözgetni futárkodásba belerokkant haverjaimnak: manta-filmezést a Maldív-szigeteken - isteni látvány, amikor a hatalmas rája szabályosan elrepül a fejed felett húsz centire -, kamcsatkai vulkántavat, merülést a Mariana-árokba, repülést a Grand Canyon felett, helikoptertúrát a világ legmagasabb épülete, a Burj Dubai körül. Ha a szellemed gazdag, végül is felfedezhető a világ - főleg, ha a pénz-  az idő és az olajhiány arra kényszerít: ne éld meg fizikailag azt, amit amúgy is a szellemednek szánsz.

Az új kor eredménye, hogy az ember feje tele van képekkel. Fogadjunk: Önök is ezerszer jártak már a Galapagos-szigeteken, miközben talán már egy balatoni látogatás is megrázná a pénztárcájukat. Épp a múltkor töprengtem: volna értelme ha VALÓBAN eljuthatnék a Galapagos-szigetekre mind a 110 kilómmal? Fogom én úgy látni a fókák nászát, mint ahogy a BBC fantasztikus filmjeiben? Lehet, hogy halálra unom magam a valós valóság kellős közepén. A legrosszabb forgatókönyv, amint drága pénzen odarepülők, felteszem 3D-s szemüvegemet és a tengerparton megnézek egy BBC-fóka-való világ-szerű interaktív természetfilmet a laptoppal, mert valójában az "A" Galapagos-feeling.

Szóval kedves Barátaim, részben vissza kell vonom a három héttel ezelőtti fanyalgót. 3D-t, virtuális valóságot ide, iskolába, otthonra, ahová csak lehet, a mozikba csak jó forgatókönyv esetén. Remélem, 2045-ben, 80 éves aggastyánként még megérhetem, hogy - ha a testem már nem is - de a szellemem megélheti mindazt, amit az előző generációké soha. Mert kuporgattak, lemondtak, három évente pecsétekben reménykedtek, hogy fáradságos módon, kerozintonnák milliárdjait füstölve el, rossz hatékonysággal egy egészében meg sem ismerhető világot lássanak a TESTÜKKEL, ahelyett, hogy az utazás tökéletes ILLÚZIÓJÁT ragadták volna meg, teljessé téve, s ezzel a módszerrel időben és térben is végtelenné szélesítve a legvalóságosabb illúziót: az életüket.

 

Gróf Miklós