Netidők Blogtársaság

Információs túltelítődés (information overload), információbőség (information glut), adatszmog (data smog) és tartalomsokk (content shock). Néhány divatos kifejezés (buzzword) az elmúlt évekből, amelyek mind ugyanazt a jelenséget írják le: egyre több információból és tartalomból választhatunk – kell választanunk –, ami sokak számára nehézséget jelent, sőt egyenesen feszültséget okoz.

Más-más megnevezéssel, de az internet elterjedésétől kezdve egyre több formában hallani tehát, hogy túl sok a tartalom, valahogyan szelektálnunk kell belőle. Bár meglepő lehet, de az információbőség fogalma egyáltalán nem az internethez kötődik – az első, témához kapcsolódó említést idősebb Senecának tulajdonítják, aki már 2000(!) évvel ezelőtt arra panaszkodott, hogy a túl sok könyv zavaró lehet. Ez akkor azonban – ahogy ma mondanánk – csupán egy szűk értelmiségi elit problémája volt.

Ha jobban belegondolunk, akkor a jelenség a nyomtatás és az olvasni tudás középkor végi megjelenésétől és széles körű elterjedésétől tömegesedett, ért el egyre többeket: azóta olyan világban élünk, ahol nem tudunk minden információt elfogyasztani, szelektálnunk kell belőlük. Kezdetben ez elsősorban a könyvekre és az egyéb nyomtatott tartalmakra volt jellemző, már egészen korán triviálissá vált az olvasni tudók számára, hogy egyetlen ember képtelen az összes nyomtatott tartalmat átlátni és elfogyasztani, válogatnia kell közülük.

Ez azonban még nem feltétlenül gond, mivel az ember evolúciójánál fogva egyfajta „szelektálógép” – folyamatosan áradnak felénk érzékszerveinken keresztül az információk és a legtöbbet vagy észre sem vesszük, vagy igen gyorsan feldolgozzuk (például sztereotipizálunk). De a szűk keresztmetszetet a könyvnyomtatás elterjedésének idején nem is annyira a szelektálás jelentette (mit olvassunk), hanem a nehézkes hozzáférés: a könyvekhez jó könyvtár hiányában szinte lehetetlen volt hozzáférni gyakorlatilag egészen az 1990-es évek végéig (sőt, a világ jelentős részén mind a mai napig). Amíg az internet javarészt meg nem oldotta az univerzális és globális hozzáférés problémáját azok számára, akik hozzáférnek a világhálóhoz – nem véletlen, hogy a könyvtárak a fejlett világban azóta sem képesek magukhoz térni abból a sokkból, amit a legfontosabb funkciójuk elvesztése okozott.

Ami az elmúlt 1-2 évtizedben és napjainkban zajlik, az az egyik legfontosabb változás az emberiség történetében, csak többnyire nem tudatosul számunkra: az információínség korszakából lépünk át az információbőség korszakába. Míg az elsőben az jelentette a kihívást, hogy még, ha az információ létezett valahol, nem fértünk hozzá, tehát a hozzáférés, rendszerezés, elérhetőség korlátait kellett elsősorban átlépni, addig mára, az új korszakban egészen másfajta problémákkal küzdünk, és másfajta készségekre van szükség. Most tanuljuk meg, hogy egy információéhség vezérelte világ helyett milyen élni egy zajjal teli, információbőség jellemezte világban. Ahol válogatnunk kell a tartalmak között, tudnunk kell keresni közöttük, a találatokról gyorsan – akár másodpercek alatt – eldönteni, hogy relevánsak-e, megbízhatóak-e, hasznosak-e számunkra, majd beépíteni őket a meglévő tudáskészletünkbe…

Arra, amit ez jelent, különböző válaszok születtek a technológiával kapcsolatos attitűdök alapján. A technofóbok szerint (akik nem igazán kedvelik a technológiai újdonságokat) ez a helyzet meghaladja a képességeinket, szépen lassan egyszerűen belefulladunk az információs óceánba. A technofilek ezzel szemben azt gondolják, hogy nem fulladhatunk bele az információs óceánba, mert megfelelő technológiákkal és személyes praktikákkal folyamatosan sikerrel alkalmazkodhatunk az új helyzetekhez, így ehhez is. Végül a technorealisták szerint – hozzám ez áll a legközelebb – az embereket körbevevő és elérhető információk mennyisége folyamatosan nőtt az elmúlt évszázadokban, amit eltérő sikerrel tudtak csak az emberek kezelni. Kialakultak intézmények, eljárások, megoldások, de az internet ebben új korszakot nyit, amihez még folyamatban van az alkalmazkodás, mindez érthetően vezet feszültségekhez és frusztrációhoz egyéni és társadalmi szinten is.

Egyvalami biztos, szűrnünk kell az információkat – sokszor azonban az előszűrést gépek, szoftverek, algoritmusok végzik el helyettünk. Ilyenkor korábbi szokásaink alapján megpróbálják kitalálni, hogy mire lehetünk kíváncsiak. Például a Facebook az ismerőseink frissítéseiből csak egy kis szeletet mutat meg nekünk, a Google ugyanarra a keresésre teljesen más találati listát ad két különböző felhasználójának azok korábbi keresései és kattintásai alapján. A gépek, szolgáltatások által végzett szűrés azonban szelektív, más algoritmusok vagy megoldások teljesen máshová vezethetnek. Lásd például az e téren éppen friss Facebook alapú algoritmust, a magyar LInKE-t. Felmerül a kérdés, hogy vajon milyen lenne a Facebook-ot használni, ha ez lenne az alap algoritmus, mások lennének a felhasználók tapasztalatai, párbeszédei – miben változna meg az életük? A legnagyobb gond ugyanis az ezekkel az algoritmusokkal, hogy észrevétlenül kialakítanak egy filter bubble-t (Eli Pariser), csak azt látjuk a világból, ami átszűrődik rajtuk, így könnyedén azonosítjuk az így kialakuló részleges képet magával a teljes világgal, miközben valójában annak csak egy sajátos lenyomatát látjuk.

Mi lehet a megoldás az információbőség korában az átlag internetező számára? Megfelelő információháztartás és időháztartás kialakítása. Csak mi a „megfelelő”? Feltehetően nincs univerzális recept arra, hogy mi jó nekünk, ez függ az információfogyasztási szokásainktól, munkánktól, szabadidőnk mennyiségétől. Egyelőre azonban senki nem tanítja azt, hogy hogyan boldoguljunk ebben a világban – ellentétben azzal, ahogy a könyvtárak használatát megtanítják. Pedig életünkben számtalan helyen szembesülünk a bőség okozta kihívásokkal: amikor döntéseket kell hozni, amikor be kell osztani az időnket, amikor termékek vagy szolgáltatások közül választunk, amikor szabadidős programot választunk, vagy éppen médiát fogyasztunk.

Miközben elkezdtem beleásni magam a témába (a Corvinuson futó Információs társadalom kurzus kapcsán) ébredtem rá, hogy itt is az információbőséggel szembesül a kutató: az információfogyasztás témája ezer szállal kötődik más területekhez, így a döntéselméletekhez, az időháztartás kérdéséhez, a fogyasztásszociológiához, a reklámkutatásokhoz, a kognitív pszichológiához… Sajnos egy blogposztban lehetetlen akár csak felvillantani a téma legfontosabb kérdéseit – a lényeg azonban, hogy az információbőség korszaka itt van, amire mindenkinek saját válaszokat kell adnia.

Pintér Robesz

Leégett az Internet Archive San Franciscoban lévő egyik épülete november 6-ra virradó reggel. Az anyagi kár jelentős, szerencsére sem emberéletben, sem adatokban nem esett kár és a szolgáltatások (így például a méltán népszerű Wayback Machine) továbbra is üzemelnek. Aki nem ismerné, az Internet Archive non-profit szervezet, amelynek célja az interneten hozzáférhető anyagok megőrzése, illetve újabban kiterjesztette tevékenységét a kulturális anyagok digitalizálására és egy több millió kötetből álló könyvgyűjtemény felépítésére is.

A most leégett épület szkennelő központként működött, itt digitalizálták a begyűjtött könyveket. Mivel külön helyiségben, elzárva tárolták az anyagokat, ezért csak néhány, éppen digitalizálás alatt álló anyag semmisült meg, amelyek pótlása megoldható és már folyamatban is van. Az eszközök azonban tönkrementek és az épületben is jelentős kár keletkezett. Aki tud, segítsen újjáépíteni az épületet és beszerezni a tönkrement eszközök pótlására szükséges berendezéseket.

Az esemény kapcsán elgondolkodhatunk, hogy vajon mennyire sebezhetetlen az internet, illetve az interneten elérhető tartalom. Az Internet Archive messze a leghíresebb kezdeményezés, amely az interneten elérhető anyagok megőrzését célozza. Bármennyire is hálózatos azonban az internet mögötti rendszer felépítése és redundáns (számos, egymástól virtuálisan és fizikailag is eltérő helyen található) az interneten lévő tartalom, valójában ezek a tartalmak hihetetlenül tiszavirág életűek. Folyamatosan megújulnak az oldalak, megszűnnek vagy elköltöznek lapok és ezzel párhuzamosan tűnnek el tartalmak. Egy 5 vagy 10 évvel ezelőtti honlap lehet, hogy ma is fellelhető, de nem az akkori tartalmakkal, pláne nem az akkori dizájnnal és menüszerkezettel. Az Internet Archive Wayback Machine kezdeményezése egyfajta virtuális időgépként működik, ami képes visszavinni minket és megnézni milyen volt egy oldal évekkel, évtizedekkel ezelőtt. Sokszor maguk az oldal kezelői is csak a Wayback Machine segítségével tudják felidézni, hogy milyen volt egykoron az oldaluk.

A leégett épület egyébként az 5 millió kötetet és egyéb elemet számláló Digitális Könyvgyűjteményhöz tartozott (Digital Books Collection). Az Internet Archive céljai közé tartozik egy hatalmas digitális könyvtár felépítése. Idővel az Internet Archive idővel legalább annyira fontossá válhat az emberiségnek, mint egykoron az Alexandriai Könyvtár az ókori világ számára. A mostani tűz azonban megmutatta, hogy ez sem sebezhetetlen, fontos, hogy vigyázzunk rá. 

Pintér Robesz

Digitális környezetben alkotjuk a szövegeink java részét, és a dolgozatokhoz, összefoglalókhoz törvényszerűen használunk forrásokat. Ezeknek a forrása törvényszerűen a web. A hagyományos környezetben tudunk tájékozódni a szakirodalom, a szakszövegek, a források között, mert megtanultuk, hogy a könyvtárban, a folyóiratokban, a kézikönyvekben, tankönyvekben megjelenő szövegeket el lehet hinni, belőlük bátran ki lehet indulni. A weben viszont az új környezethez igazodó új forráskritikai stratégiákat kell alkalmazni .A hagyományos forráskritikai stratégia bővült egy elemmel: az online forrásokkal. Ám nincs kiforrott stratégia a használatukra, csak kísérleti eljárások alakultak ki.

Első stratégiai kísérlet: teljes elutasítás. Ennek az az oka, hogy az ellenőrizhetőség és az állandóság együttes meglétét nehéz garantálni a webes szövegeknél, és még a nyilvánosságot és a nagy tömegek általi használatból eredő kontrollt nem vesszük figyelembe. Ez a stratégia jól megfigyelhető a tudományos forráskritikában a web kettes források (pl. a Wikipedia, a blogok stb.) elutasításában a hagyományos könyvtári források javára.

A másik, az előzővel teljesen ellentétes, általános stratégia a Wikipedia – Citizendium stratégiája. Dacára az előző, végletesen elutasító magatartással, ezeket a tudásmegosztó bázisokat jóformán mindenki használja. A Wikipediában virtuális nevek alatt bárki megoszthatja a tudását, és önkéntes alapon szerkesztik is a szövegeket. A végeredmény az, hogy nincs a tárgyi valósághoz köthető lektorálás, így a tényleges forrásérték ugyan csökken, de ennek ellenére tömegesen írják, szerkesztik és használják ezt a forrást. A Citizendium hasonló a Wikipédiához, mindenki írhat ide is, de csak a saját nevén, és bárki, aki regisztrált, saját nevén szerkesztheti a szövegeket. Tehát a szövegalkotás és a tudásmegosztás továbbra is önkéntes, ám a valós személyiséghez, így a valós szabályok számonkéréséhez van kötve. A regisztráció útján jelentkező író személyét a meglévő közösségnek el kell fogadnia, s csak ez után lehet valaki tagja a szerkesztőségnek. Mindennek az az eredménye, hogy pontosabb, ellenőrzöttebb tudás jelenik meg ezen a felületen, mint a Wikipédiában, ám jóval kisebb és válogatottabb a tartalom mennyisége, mert álnéven jóval könnyebb és kevésbé felelős eljárás a publikáció.

A harmadik stratégia: alkalmazkodás a virtuális térben a valós térben kialakított forráskezelési elvárásokhoz. Ez jól követhető a nyomtatásban már megjelent és azonosítható anyagok weben történő duplikálása során. Folyóiratok, hagyományos médiumok online változatai jönnek létre, így a valós térhez való kapcsolódás legitimálja ezt a webes tartalmat. Ebbe a sorba igazodik az is, amikor letöltünk egy forrásszöveget és megjelöljük a letöltés időpontját (bár hozzáteszem, hogy a szövegünk publikálásának az időpontjából ez automatikusan levezethető). Ha a webes szöveg szerzőségével nincs probléma, akkor akár jogilag is lehet hitelesíteni a webről letöltött szövegeket. Az mindenesetre biztos, hogy a webes viszonyokhoz alkalmazkodó új forráskezelési stratégiákat kell kialakítanunk.

Bódi Zoltán

| Még több lehetőség

Bár a manda szónak – nekünk magyaroknak - kissé ezoterikus dallama van, a japán rajzfilmek kedvelői számára viszont egy képzeletbeli hatalmas szörny elnevezése, ennek ellenére itt és most egy fontos állami programról lesz most szó. A MaNDA, azaz a Magyar Nemzeti Digitális Archívum azért jön létre, hogy a magyar kultúrkincseket digitális formában tárolja és elérhetővé tegye egy egységes felületen. Az első hírek arról szóltak, hogy a Magyar Nemzeti Filmarchívum átalakulásával jön létre ez az adattár, de persze nem csak filmek vannak ebben az adatbázisban. A MaNDA miniszteri biztosával, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium Digitális Archívum Főosztályának vezetőjével, Lovas Lajossal beszélgettem.

Lovas Lajos: Az a célunk, hogy a következő félévben a magyar digitalizált kultúrkincs egy központi nyilvános felületen elérhetővé váljon. Ez azt jelenti, hogy a meglévő kulturális digitális adatbázisokat összekötjük, átjárhatóvá tesszük és egy intelligens metaadat-kereső segítségével párhuzamos kereséseket indítva a felhasználó számára lehívjuk a kért dokumentumokat, adatokat a saját központi felületünkre. Ez az első lépés, amit meg fogunk tenni.
Viszont a MaNDA nem csak egy keresőfelület lesz, hanem egy infotainment portált is mellérakunk, tehát a játéktól a szórakoztatáson keresztül a tudományos igényű munkák közzétételéig fogunk szerkeszteni kulturális honlapot. Meghatároztunk egy célt magunknak: amikor a béta verzió beindul, utána két hónapon belül el akarjuk érni a százezer egyedi látogatót és ezt meg is tudjuk csinálni.

Szilágyi Árpád: A kultúrkincsbe mi tartozik bele?

Lovas Lajos: Első lépésben a múzeumok, könyvtárak, levéltárak digitalizált anyagát jelenti, illetve a teljes gyűjteményét, mert előbb-utóbb, tehát a következő öt-hat évben ezeknek a gyűjteményeknek a száz százalékát feldolgozzuk.

Szilágyi Árpád: Tehát a MaNDÁ-t úgy képzelhetjük el, hogy olyan lesz, mint egy nagy szuperkönyvtár, ahol lényegében mindent megtalálok. Hogyha szeretnék egy könyvről valamit keresni, vagy egy filmről, vagy éppen egy zeneszámról vagy egy festményről, akkor szerző vagy a cím vagy bármilyen adat alapján megtalálhatom a művet magát.

Lovas Lajos: Gyakorlatilag igen, ez a cél. És a megvalósítása ennek a következő három évben meg fog történni. Hozzáteszem, hogy bizonyos pontokon, mert a jogdíjjal terhelt alkotások esetében bizonyos feltételeknek teljesülni kell. Én azt gondolom, hogy nem lehetetlen megoldani a jogdíj kérdését sem. Hogyha most valami nagyon egyszerűt mondok, hogy a könyvtárban is kell tagdíjat fizetni, tehát ha mondjuk befizetnek egy bizonyos kreditet egy ilyen gyűjteménybe és súlyozottan le tudják hívni, le tudják tölteni ezeket az alkotásokat. A szerzői jog tulajdonosaival kell erről megegyezni. Informatikailag ez nem jelent problémát.
A digitalizációnak önmagában túl sok értelme nincs, ha nincs mögötte a metatartomány, ugyanis innen tudjuk azt, hogy kié, micsoda és hol van. A legfontosabb felismerésünk az volt, hogy az eddigi fejlesztéseknél a kormányzat, mint az európai uniós pénzeknek a kezelője, nem követelte meg azt, hogy kompatibilis adatbázisok épüljenek egymásra. Tehát mondjuk múzeumi területen felépítettek négy egészen jól működő nyilvántartó rendszert, hogyha mondjuk egyet vettek volna, valószínűleg sokkal olcsóbb lett volna, és mondjuk az egyik tudná használni a másikét. Ez most nem így van. De az összes többi területet említhetném. Mi azt ismertük fel, hogy takarékosabb az, ha valamilyen központi szabályozás mentén történnek a fejlesztések és a MaNDA törvényen dolgozunk, röviden így hívjuk, ez a digitális köteles példány fogalmát fogja tisztázni, valamint a közgyűjtemények és a MaNDA mint módszertani központnak a viszonyát. Az a célunk, hogy digitalizációra pénzt költeni, állami forrást vagy uniós forrást úgy lehessen, hogyha a kedvezményezett vállalja azt, hogy átjárható adatbázist épít, a meghatározott metaadat sztenderdeket használja és megnyitja ezeket a közönség számára. Ez azt jelenti, hogy a fejlesztések a gyűjteményeknek a helyén történhetnek. Tehát nem akarjuk megállítani a digitalizációs munkát a szellemi központokban, de ezeknek egy központi felületen is elérhetőnek kell lenniük.

Szilágyi Árpád: Mikortól kereshetjük fel a MaNDA weboldalát?

Lovas Lajos: Idén decembertől a béta verziót nyilvánosságra fogjuk hozni.

Szilágyi Árpád

Szimbolikusnak is tekinthetjük, hogy az első posztom itt a Magyar Elektronikus Könyvtár elindításának 15. évfordulója kapcsán íródik, hiszen a MEK az egyik direkt megjelenése az új írásbeliségnek, amelyet az Internet hozott el a hétköznapjainkba. S mivel Moldován István könyvtáros – aki számomra az évek során a MEK-nek afféle szóvivőjévé is vált – már a 15 évvel ezelőtti első műsoraink egyikében is szerepelt és igyekezett az akkori fogalmainkkal érthetővé tenni, mi is az e-könyvtár, ezért nem volt vitás, hogy most is vele beszélgessek a MEK első 15 évéről. (Ez az az időszak, aminek az elején még csak 15-20 ezer internet felhasználó volt Magyarországon, tehát a jóval nagyobb hallgatottságú rádióban el kellett magyarázni, hogyan működik az elektronikus könyvtár és mi értelme van. Az online archívumunkban – könyvtárunkban? – mind a mai napig meghallgatható a beszélgetés.) A MEK ötlete egyébként már 1993 májusában felmerült Drótos László részéről egy szakmai levelezőlistán, itt vannak a főbb mérföldkövek. Tény, hogy ma már 8000-nél is több dokumentum található a MEK állományában és a hagyományos (könyv-)szolgáltatáson túl az évek során elindult az EPA (Elektronikus Periodika Archívum és Adatbázis) valamint a DKA (Digitális Képarchívum).

Az elektronikus könyvtár előnyeit valószínűleg ma már mindenki tudja: 24 órás „nyitvatartás”, a könyveket feltölthetjük egy e-book olvasóra, a könyvek szövegében villámgyorsan lehet keresni, akár kutatni is lehet a szövegeket a számítógépes elemzés módszereivel, gyors keresés a könyvek között a digitális katalógusban. És nincs kölcsönzési idő, vagyis az egyik legismertebb mozzanat, ami a hagyományos könyvtárhoz kötődik, bizony elmarad, hiszen a könyvet nem kell visszavinni, ha már egyszer letöltöttük.

A különutas bécsi elektronikus könyvtár

Vagy mégis? Nem kell nagyon messzire menni, hogy másfajta gyakorlatot találjunk, hiszen Bécsben bizony van kölcsönzési idő az ottani elektronikus könyvtár gyakorlatában. (Egyébként ott még csak 2300 dokumentum található az állományban.) Csak itt persze nem visszatölteni kell a könyv tartalmát a kölcsönzési idő lejártakor, hanem a szöveget tartalmazó dokumentum automatikusan megsemmisíti a tartalmat. Nem meglepő a magyar elektronikus könyvtáros, Moldován István reakciója: „Ilyenről már hallottam amerikai könyvtárakban, sőt, az Országos Széchényi Könyvtárban is volt ilyen terv, de végül nem valósult meg. Én kicsit tamáskodom az ilyen vállalkozással szemben, a digitális szövegek alapvető természete a szabad másolhatóság, ez az önmegsemmisítés pedig ennek az alaptermészetnek a megerőszakolása. Nem lennék meglepve, ha egy ügyes fiú szépen otthon rájönne, hogyan lehet kikapcsolni a dokumentumok önmegsemmisítését :-)

Szerintem ez kicsit olyan, mint amikor az autóval a a XIX. század végén a lovaskocsit utánozták, mert akkor az volt az elterjedt. De a digitális könyv (az autó) már alapvetően más, mint a nyomtatott könyv (a lovas kocsi). Nemigen lehet ráhúzni a régi modelleket, ideig-óráig rákényszeríteni ugyancsak technikával igen.”

15 év – 15 könyv

A MEK a születésnapja alkalmából tizenöt új könyvet tett elérhetővé az olvasói számára, mégpedig úgy, hogy felkértek tizenöt hazai és határon túli írót (köztük például Csányi Vilmost, Heller Ágnest, Lőrincz L. Lászlót, Nemeskürty Istvánt, Nyíri Kristófot és Szilágyi Szabolcsot), hogy ajánljanak fel egy-egy művet a gyűjteménybe. Mint írják a MEK-en: „A felhívás olyan sikeres volt, hogy néhányan több könyvet is adományoztak a MEK-nek, így szaporítva a világhálón szabadon elérhető kortárs magyar szak- és szépirodalom mennyiségét.”

Az október 25-i műsorunkban Képes Gábor muzeológus a témához kapcsolódva elmesélte, hogy 2008-ban szerveztek egy kiállítást a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeumban a Reneszánsz év tiszteletére, amelynek ő az „Ősnyomtatványtól az e-book-ig” munkacímű részét gondozta, s ott kiállítottak néhány érdekes tárgyat, köztük Horváth Ivántól kölcsönkapott tárgyakat (például egy keletnémet peremlyukkártyás válogató eszközt, amellyel versadatbázist készített) és Papp Tibor versgenerátorát is.

A számítógép kétségtelenül a műveltségterjesztés egyik eszköze lett.