Netidők Blogtársaság

Hétfőn egy izgalmas konferencián vettem részt, ahol a televíziózás állt a fókuszban. Az első, hagyományteremtő jelleggel megrendezett Media Platform konferencián elsősorban a tévécsatornák, a műsorszórással foglalkozó cégek és a téma iránt érdeklődő rokon szakmák képviselői jelentek meg. Jómagam egy, az interaktív televíziózással foglalkozó kerekasztalba ülhettem be, ahol kiderült, hogy a mostani tévés üzleti modell napjai meg vannak számlálva - az igazi kérdés csak az, hogy csupán néhány évet, vagy több évtizedet kell várni arra, amíg tömegessé válik az újfajta, elsősorban internetes interaktivitáson alapuló mozgóképes műsorfogyasztás (szándékosan nem írok tévézést).

Először is szögezzük le, hogy az interaktivitás a televíziózásban nem az internettel kezdődött. Már a kezdet-kezdetén is szerettek volna az emberek visszajelezni a műsorokkal kapcsolatban, a gyártók pedig tudni, hogy mit gondolnak a nézők a műsorról, csak erre a "párbeszédre" korlátozottak voltak a lehetőségek. Tessék megnézni a Gyula vitéz télen-nyáron című klasszikus magyar filmet, hogy hogyan lehetett (volna) visszajelezni a televíziózás (broadcasting) hőskorában. A film ikonikus jelenetében az elektromos fogyasztók bekapcsolásával üzent a társadalom az alkotóknak (1 óra 10 percnél). Az elektromos rendszer leterheltsége ugyanis jól mérhető, bár mivel alapvetően nem erre találták ki, vannak is nem várt következményei (lásd amikor a műtőben elmegy a világítás a főhős életmentő beavatkozása közben).

Ennél sokkal kézenfekvőbb, de pusztán látszólagos interakciót jelentett a tévé távirányító. Itt ugyanis nem valós az interakció, nincs igazi visszajelzés, ha a néző elkapcsol, mert erről nem tudnak a műsor készítői, legfeljebb akkor, ha mérik a nézettséget és azok kapcsolnak el, akik benne vannak a nézőmérő rendszerben. (Idehaza sokkal korábban jelentek meg a tv távirányítók, mint a paneles, elektromos nézőmérés). Ekkoriban még a telefon jelentette az igazi visszirányúsítást. Míg azonban az egyik irányban el lehetett érni a tömegeket (a műsorszórással), a tömegekből legfeljebb a szerencsés kiválasztottak (egy-két megbízható elvtárs) vagy a nézők közül a műsorba kapcsolt betelefonálók jelezhettek csupán vissza. Tehát erősen korlátozva volt a valós idejű interakció.

Ettől már eggyel fejlettebb lehetőséget jelentettek az SMS-ek. Ezekre mind a mai napig sikeres műsorformátumokat lehet építeni. Az élő, szavazós műsorok esetében meghatározó bevételre lehet szert tenni az SMS-ekből befolyó díjakból. Ez már igazi, tömeges visszajelzésre ad lehetőséget - igaz, elsősorban szavazás jelleggel -, viszont az SMS csak az utóbbi egy évtizedben jelent valós alternatívát, amióta tömegesen elterjedtek a mobiltelefonok.

És csak mindezek után jön az internetes interaktivitás, de ez is evolúción ment keresztül. Először azt gondolták a szakemberek, hogy majd a tévé képernyőn keresztül leszünk interaktívak, például megvesszük a műsorvezető öltönyét, vagy kérésre extra információkat kapunk egy sporteseményről a képernyő segítségével. Ehhez képest, amit ma látunk, hogy az egyidejűleg két (néha három) képernyős médiafogyasztás terjedt el: a tévézés mellett egy további, másik eszközt használunk és azon keresztül vagyunk interaktívak, az referál a nézett műsorra: számítógép, okostelefon, tablet jelenti a másik, ugyanakkor néha elsődleges képernyőt, ami mellett még megy a tévé is. De ugyanakkor még ez is broadcasting, tehát tömeges, hagyományos tévés műsorszórás. Igaz, a felhasználók a közösségi médiában már nagy tömegben tudnak (leginkább egymással és nem a műsor készítőivel) interakcióba keveredni.

A legújabb mozgóképes modellben viszont már a műsor (a tartalom) akár el is válhat a csatornától vagy a műsorszóróktól (mint amilyen idehaza az Antenna Hungária, a kábeles vagy műholdas cégek). A tartalom úgy lesz önálló, hogy például felkerül a YouTube-ra, vagy a Netflix-re, a Hulura. Ebben az esetben eleve a tartalom kiválasztása is interaktívvá válik, mivel az rendszerint kikerül a televíziókészülékből és átköltözik a számítógépe, okostelefonba, tabletbe. A mobil internettel még magunkkal is vihető és bárhol, bármikor elérhető. Viszont nekünk kell megmondani, hogy mit akarunk nézni, nem az éppen futó adásból választunk (bár utóbbira is van lehetőség, ha azt mondjuk, hogy arra vagyunk kíváncsiak, mit néznek mások).

A fogyasztói, tévénézői szokások megváltozása lassú lesz. Az emberek hozzászoktak a kanapén, hátradőlős tévézéshez, kedvenc csatornákkal és műsorokkal, miközben vacsoráznak vagy esetleg el-elbóbiskolnak. Ilyenkor azt nézik, amit adnak, legfeljebb a távirányítóval váltanak a csatornák között. Már most is adott azonban, hogy az interneten, okostévén, számítógépen vagy tableten keresztül nem-lineárisan tévézzenek. De egyelőre ezzel kevesen élnek. Viszont ékes képzavarral élve az új szolgáltatások mar a spájzban vannak. A nagy csatornáknak, műsorszóróknak fel kell készülniük arra, hogy a műsorgyártók közvetlen kapcsolatba kerülhetnek a nézőkkel és rájuk nem lesz többé szükség, egyszerűen kikapcsolják őket az értékláncból. 

Pintér Robesz

A legelső jelenség, amelyik fölkeltette a tudományos érdeklődésemet is, hogy miként írunk a weben, van-e valami olyan sajátosság írásbeliségünkben, amelyik a webhez köthető.

Gyakran vesszük észre, hogy a weben másképp írunk, mint papíron, tollal. Rögtön jegyezzük meg, hogy nem lehet általánosítani, hisz az interneten rengetegféle szöveget állítunk elő, és szinte mindegyiknek megvan a saját írásmódja stílusa. Az internetes írásbeliséggel kapcsolatban tehát vannak sztereotípiák, talán a legáltalánosabb, hogy az internetes írásbeliség szabálytalan, eltér minden hagyománytól.

Anélkül, hogy túlzásokba esnénk, nézzük a részleteket. Az írásbeliségre és így a nyelvhasználatra mindig is hatott az a környezet és technológia, amelyikkel az írásképet létrehoztuk. A fába, kőbe vésett írásjelek ék alakúak és nem gömbölyűek, mert a kemény anyagok, a rideg írószerszámok erre voltak alkalmasak. A vágott tollal írott betűk kalligrafikusak, vékonyodó és vastagodó vonalakkal jelentek meg, és a nyomtatás kezdeti formái is a kézírást próbálták utánozni. Majd a nyomdatechnika fejlődésével a betűminták egyszerűsödtek, és a könnyebb olvashatóságot célozták meg. A jelenlegi, számítógépes és internetes környezetben is természetes, hogy az írásmódunk alkalmazkodik ehhez a technológiához.

Ott figyelhetjük meg az internetes írásbeliségben a legjellemzőbb változásokat, ahol nagyobb az interakció, tehát a cseten, a messzendzserekben, esetleg az e-mailekben. Ennek az az oka, hogy ezekben a műfajokban nagyon gyorsan kell írnunk, és jellemzően személyesek vagy kisebb csoportos partnereknek szólnak ezek az üzeneteink. A üzenetváltás sebessége egyes messzendzser vagy cset diskurzusokban megközelítheti az élő, spontán párbeszéd sebességét, ám a billentyűkezelése az átlagos felhasználónak nincs olyan szinten, hogy követni tudja a beszéd sebességét. Ezért azokban a szituációkban, ahol megtehetjük, egyszerűsítünk az írásunkon. A cél jellemzően az, hogy minél egyszerűbben, minél kevesebb gondolkodással vagy minél kevesebb billentyűleütéssel tudjuk leírni üzeneteinket. Természetesen ezt az egyszerűsítést jellemzően nem tesszük meg, ha a műfaj, a partner, a téma, a nyilvánosság elvárásai megkövetelik az alapvető írásbeli szabályok betartását.

Az írás egyszerűsítésének egyik legjellemzőbb módja, ha úgy írunk, ahogy beszélünk, ahogy kiejtjük a szerkezeteket. Ez pedig nagy teret ad az egyéni, kreatív megoldásoknak. A gyakorlatlan írónak, billentyűzetkezelőnek egyszerűbb, könnyebb leírni egy kapkodó tempójú írott párbeszédben, amikor egyszerűen nincs időnk írni, azt, hogy tuggyuk+ h eccerű-e, mint azt, hogy tudjuk meg, hogy egyszerű-e. Ezt az írásmódot nevezem írott beszélt nyelvnek (először egy 1998-as konferencián definiáltam a fogalmat.)

Viszont az is természetes, hogy a helyesírásra, a szabálykövetésre, az írásbeli hagyományőrzésre érzékenyebb emberek számára ezek a beszédet, hangzást követő, szimbolikus írásmódok taszítóak, veszélyforrásnak tűnnek. Az igazság viszont az, hogy a nyelv, az írásbeliség folytonosan változó rendszer, és a szabályszerűségeket mi, emberek, nyelvhasználók alkotjuk, tanítjuk, módosítjuk. Nyilvánvaló, hogy a közérthető, egyértelmű írásbeliségnek fix, hagyományozódó szabályokra van szüksége, de a kreativitás is helyet kaphat, ha erre a partner is vevő, és a tematika is megengedi. A nyilvános közleményekben, a hivatalos, formális szövegekben mindenképpen célszerű a szabályokhoz alkalmazkodni, a kreativitást pedig hagyjuk az informális helyzetekre.

Bódi Zoltán