Elgondolkodtam minap az iskolarendszer és az új infokommunikációs eszközök viszonyán. Arra jutottam, hogy már nem a régi az iskola. De nem is új. Átmeneti időket élünk, amikor a régi rend már nem teljesen érvényes (és nem pusztán arról van szó, hogy akkor még nem volt informatika az oktatásban), az új pedig még nem alakult ki (amikor az iskola megfelel a digitális kor követelményeinek). Amiből egy csomó párhuzamosság, zavar és időnként konfliktus is fakad, mert folyamatos átalakulásban van szinte minden érintett terület, amire hol a régi, hol az új rendnek megfelelő elveket próbáljuk alkalmazni.
Második hete tart az iskola, amit általános iskolás elsős és harmadikos gyermekeim, illetve angolt tanító feleségem révén kicsit közelebbről is látok. Három különböző budapesti intézményről van szó – mert miért is tennénk az életünket egyszerűvé… Az utóbbi hetekben – már az iskolakezdés előtt – feltűnt, hogy még a korábbi két évhez képest is növekedni látszik ezekben az iskolákban az informatika szerepe.
Például augusztus utolsó hetében e-mailben értesítettek a tankönyvosztásról, igaz, az utolsó előtti pillanatban, úgyhogy máshogyan nem is nagyon lehetett volna. Soma fiamnak, aki most ment elsőbe, e-mailben szervezett az új tanítója nyári találkozót, hogy az osztálytársak, a tanítók és a szülők ne az első napon kezdjenek el ismerkedni egymással. De ami a leginkább meglepett, hogy papíron és e-mailben (igaz még PDF csatolmányként, amit kinyomtatva kell visszajuttatni) is megkaptuk a GESZ kérdőívet az iskolából, amiben az iránt érdeklődtek, hogy hogyan szeretnénk befizetni az ebédet: készpénzben, banki utalással vagy csoportos beszedéssel! Eddig kizárólag készpénzt fogadtak el, amit személyesen, meghatározott napokon és csakis azokon a napokon lehetett befizetni.
Ma reggel pedig már arra panaszkodtam a feleségemnek, hogy miért e-mailben kéri el az iskola a gyereket a kerületi rajzverseny eredményhirdetésére? Miért nem az üzenőben, ahogy azt az elmúlt években tették? Mert mi van, ha én például nem látom az e-mailjeimet, mert külföldön vagyok és nem tudok neki vagy a gyereknek szólni? Mire a fejemhez vágta, hogy pont én teszem ezt szóvá, aki mindig is a hagyományos megoldások ellen voltam és folyamatosan azon dohogtam, hogy nem tartanak lépést a korral? Igaza volt, úgyhogy el kellett gondolkodnom. Rájöttem, hogy két év alatt egyszerűen hozzászoktam, hogy az iskola a régimódi üzenőfüzetes megoldást használta és a változás ellen lázadtam. Vajon, ha engem ennyire zavar a váltás az újra, mi lehet a helyzet azokkal, akik nem imádják annyira a technológiai újdonságokat, mint én?
A régi iskolából, ahol egyáltalán nem voltak semmilyen modern kommunikációs eszközök (még rádió sem) elindultunk egy olyan iskola felé, ahol az ilyen eszközök a mindennapos működés részét képezik – és itt nem csupán arra gondolok, hogy van interaktív tábla, számítógépterem vagy elektronikus üzenő, hanem, hogy ezek használata a napi gyakorlat része az oktatásban és az a körüli dolgokban is és teljesen természetes módon beépülnek a hétköznapokba. Egyelőre egy pár dologban használják ezeket – ami erősen intézményfüggő – de inkább az a jellemző, hogy sokkal több területen mellőzik a használatukat. Ahogy azonban az életünk egyre nagyobb részén válnak kézenfekvővé a 21. századi megoldások, úgy helyet követelnek azok az iskolában is, amit ezek nélkül már avíttasnak, rugalmatlannak, életidegennek és múzeumszerűnek látunk.
Az igazi kérdés mégis az, hogy mennyire és hogyan engedjük be az informatikai eszközöket az oktatásba. Mobiltelefont például be lehet vinni az iskolába már alsó tagozatban is, hiszen a szülőnek iskola előtt és után fontos lehet kapcsolatban lennie a gyerekével, de nem lehet az iskolában használni azt, hanem ki kell kapcsolni – ami teljesen érthető. Nagyon nehéz megtalálni azonban, hogy melyik eszköznek pontosan mi lenne a megfelelő szerepe, egymáshoz való viszonyuk és milyen struktúra álljon össze ebbe az egészből, valamint hogyan integrálódjon az az oktatási rendszerbe. Pláne, hogy mindeközben az oktatásnak folynia kell, vagyis nem egyszerűen arról van szó, hogy menet közben cserélünk pilótát és váltunk útirányt, hanem mondhatni új közlekedési eszközre száll át az egész társaság, miközben erős vita folyik arról, hogy hová is megyünk (vagyis egyáltalán milyen célokat kellene szolgálnia az oktatásnak).
Lehet, hogy sokan ki fognak nevetni, de én ezt az átmenetet az „új iskolába” sokkal nagyobb és fontosabb kérdésnek érzem azoknál, amikről ma oly divatos beszélni az új oktatási törvény bevezetése és a tanévkezdés kapcsán (mint amilyen az erkölcstan oktatása vagy az egész napos foglalkozások és az abból fakadó kisebb-nagyobb rugalmatlanság). Hosszú távon ugyanis az az érdekes, hogy mennyire sikerül a magyar iskolarendszert átvezetni a digitális korba – az egyik partot már rég elhagytuk, de a túlsó part még eléggé a ködbe vész. Visszaút pedig nincs.
Utolsó kommentek