Netidők Blogtársaság

Május 24-én rendezték a 17. Kékes csúcsfutást: 11,6 kilométer, 671 méter szintemelkedés. Volt szerencsém részt venni, nagyszerű élmény volt. Így visszagondolva azonban még valami világossá vált: számomra ez egy tipikusan 21. századi esemény lett, amit észrevétlenül szinte mindenhol áthatott a technológia, aminek segítségével számtalan embert tudtam bevonni ebbe a felemelő élménybe. Elmondom, mire gondolok.

Május elején jött az őrült ötlet, miközben a somogyi dombokon róttam a kilométereket, hogy esetleg el kellene menni a Kékes futásra. Amikor kiderült, hogy május végén van, nem volt kétséges, hogy muszáj indulni. Az előzetes infókat a BSI oldaláról gyűjtöttem be: vannak itt beszámolók korábbi versenyekről, részletes térkép a pályáról, a verseny 11,6 kilométeres távjának bemutatása kilométerenként, szintemelkedéssel, frissítő pontokkal stb. Eleve be sem nevezek, ha nincs egy ilyen remek oldal.

A nevezés kivételesen személyesen történt, de akár neten, bankkártyával is intézhettem volna: csak mivel új futócipőt akartam venni, ami a nevezési iroda melletti futóboltban szakértők segítsége mellett megejthető, maradt a konzervatív személyes megoldás. (Bár futócipőt is lehet a neten venni, de az a 6-7 pár, amit felpróbáltam, meg a lábam bemérése miatt macerásabb lett volna online.)

Viszont miután eldöntöttem, hogy nem saját kocsival megyek, a futókat szállító buszra a jegyet már a neten vettem meg, a jegy akár okostelefonon is bemutatható volt a különbuszon indulás előtt. Mondjuk még egy dolgot személyesen intéztem – úgy értem magán a futáson kívül – a rajtszám átvételét. Nem szeretem az utolsó pillanatra hagyni a verseny előtt, mert abból kapkodás lesz, olyankor pedig már jobb a bemelegítésre, az utolsó vízivásra és egyéb fontos teendőkre koncentrálni.

A futást megelőző este már meglehetősen fel voltam spannolva: úgyhogy „végigfutottam” a távot a Google segítségével StreetView-n (például innen másnap vettünk rajtot): végigpörgetve az utat így nem is tűnt meredeknek és csak pár percig tartott. Az viszont kiderült, hogy hiába futunk erdőben, az abban felfelé kanyargó műúton csak elvétve lesz árnyék. Muszáj lesz sapkát is vinni, mert meleget ígértek másnapra.

A futóversenyre menet WhatsApp-on csetelés a futótársammal, aki máshonnan közelíti meg a helyet – neki is ki vannak hegyezve az idegei, mint nekem. „Rádiócsend”, mert a végén még idő előtt lemerül a telefon, pedig még szükség van rá.

Érkezés után fényképezkedés és az indulás előtti utolsó kép posztolása a Facebook-ra. A rajtnál levideózzuk Karcsi bácsit, aki 79 évesen is végigtolja a versenyt, 10 perccel a közös rajt előtt indították, mi féltávnál hagytuk le, később láttam őt befutni. Megcsinálta. Aztán öt perccel a rajt előtt indulnak a Suhanjosok. Őket is megörökítem a telefonnal.

Végül jön a mi rajtunk: geek szívem örül, nem vagyok egyedül. Rajt előtti pillanatok: „too many signals” (túl sok jel) – a pulzusmérő órám megkergült a nagy tömegben, nem tudja, hogy melyik az én jelem. Végre elindulunk! Pulzus rendben, mutatja az órám – okostelefonon futó alkalmazás külön elindítva. Runtastic Live: a telefonos app éppen a Facebook-on toboroz drukkereket, miközben én loholok az idő után, küzdök a 34 fokos meleggel és folyamatosan a pulzusom nézem, hogy ne fussam el magam. Otthonról pedig drukkol a család és a kollégák, a telefonomból időnként duda szól és kiabálnak, hogy Go! Go! Go! – bár digitális, de mégis mennyi erőt ad, mindig mosolyt csal az arcunkra. Az utolsó kilométerekre aztán sajnos elmegy a térerő, magamra maradtam a több száz másik futóval… Sebaj.

A verseny után boldog kimerültségben újabb fotózkodás a telefonnal, immáron a célban, Magyarország tetején. De térerő híján ezek a képek már otthonról kerülnek fel este a netre. Aztán fél órával később lemerül a telefonom is, sok volt neki ez a nap, ő is elfáradt. Este rengeteg like a Facebook-on és gratulációk a „győztes” fotóhoz.

Másnap már több ezer hivatalos kép van fent a neten a versenyről, bárki rendelhet is belőle és kereshet köztük az indulók rajtszáma alapján! A verseny összes résztvevőjének másodpercre pontos versenyideje is elérhető a verseny oldalán: 816. lettem, 1:27:31-es idővel, épphogy, de befértem a mezőny első felébe.

Harmadnap pedig jön a kellemes meglepetés, háromszor is szerepelek 1-1 pillanatra a futásról készült pár perces filmben, ami felkerült a netre: egy közeli, ahogy kötöm indulás előtt a cipőm, kocogás féltávnál és ahogy a végén integetek a kamera előtt elfutva.

Nem is értem milyen lehetett egyedül lefutni az első marathont… hiszen egy geek a sok technológiának köszönhetően ma már a futásból is közösségi élményt csinálhat.

Pintér Robesz

A Google idén január óta intelligens kontaktlencsék előállításán dolgozik. Az első hír szerint a világ népességének több, mint 5%-át érintő cukorbetegeknek kívántak ezzel segíteni – minthogy a könnyből könnyen és fájdalommentesen meg lehet állapítani a vérben lévő glükóz szintjét. A napokban látott napvilágot egy friss hír, miszerint mini kamerát is raknának intelligens kontakt lencsékbe, ami a vakoknak és gyengénlátóknak jelenthetne segítséget a tájékozódásban vagy például az úttesten való átkelésben.

Ne legyenek ugyanakkor kétségeink afelől, hogy amennyiben ez a technológia elérhetővé válik a beteg emberek számára – ami persze nem 1-2 éven belül lesz –, úgy ugyanezt a megoldást számtalan egyéb helyen fel lehet használni és kereskedelmi forgalomba is bekerül. Akit már a Google Glass-tól is a hideg rázott ki, azok joggal lehetnek még idegesebbek: egy szemüvegről legalább látni, ha viselik, az intelligens lencsék azonban szinte észrevehetetlenek. Ha a Google szemüvegétől féltettük a magánéletünket és a személyes adatainkat, akkor itt az ideje már most elkezdeni gondolkodni azon, hogy mit fogunk tenni, ha az intelligens lencsék megjelennek és elkezdenek elterjedni, mert az élet minden területén gyökeres változásokat hozhatnak.

Mondok pár példát…

Oktatás: ma, ha valaki vizsgázik, akkor legtöbb esetben egyáltalán nem használhat semmilyen segédeszközt, leszámítva a tollat, papírt, esetleg szótárt, számológépet. De vajon egy intelligens lencsét hogyan lehet „elvenni” a vizsgázótól? Továbbmegyek, mert ettől sokkal fontosabb kérdés, hogy egyáltalán el kell-e? Ha intelligens lencsét visel, akkor életszerű-e nélküle vizsgáztatni, hiszen a vizsgahelyzeten kívül feltehetően úgyis használni fogja. Nem azt kellene-e inkább megtanítani a számára, hogy hogyan használja az intelligens lencséit a hétköznapokban, majd ugyanezt a tudást visszakérni tőle a vizsgán?

Sport: egy focimérkőzésen vagy egy futóversenyen vagy bármilyen más sporteseményen szabad-e majd intelligens lencsét viselni, ami esetleg folyamatosan elemzi a versenytársak, csapattársak helyzetét, taktikai tanácsokat ad, összehangolja a csapat tevékenységét (ha csapatsportról van szó)? Cybersporttá alakul a legtöbb mai sportág és azok kerülnek előnybe, akiknek jobb, valós idejű elemzési szoftverük van, amire azonnal tudnak releváns taktikai javaslatokat adni? De az intelligens lencse meg is ölhet sportágakat, sakkozni egészen biztosan nem lesz érdemes olyan emberrel, aki intelligens lencsét használ a jobb lépések kitalálásához.

Orvoslás: ha ma egy orvos megvizsgál, akkor a saját tudására hagyatkozik, vizsgálatokat végez(tet) el, esetleg utána olvas valahol a bizonytalan esetek tüneteinek, más kollégákkal megtanácskozza az esetet. De egy intelligens lencsével a látott kép alapján plusz információkhoz juthat a látómezőjében, ugyanakkor felvételeket is készíthet, akár közvetíthet is (például műtétekről).

Nem folytatom tovább: egy intelligens, kommunikációra alkalmas lencsével, amely mások számára észrevétlen módon a látómezőnkre képes vetíteni plusz információkat, teljesen megváltozhat az életünk, hatással lehet a hétköznapok minden területére. Persze ez a kérdés nem csak engem foglalkoztat, akit érdekel, milyen lehet egy ilyen jövő, az nézze végig az alábbi briliáns kisfilmet. Elgondolkodtató.

Pintér Robesz

Információs túltelítődés (information overload), információbőség (information glut), adatszmog (data smog) és tartalomsokk (content shock). Néhány divatos kifejezés (buzzword) az elmúlt évekből, amelyek mind ugyanazt a jelenséget írják le: egyre több információból és tartalomból választhatunk – kell választanunk –, ami sokak számára nehézséget jelent, sőt egyenesen feszültséget okoz.

Más-más megnevezéssel, de az internet elterjedésétől kezdve egyre több formában hallani tehát, hogy túl sok a tartalom, valahogyan szelektálnunk kell belőle. Bár meglepő lehet, de az információbőség fogalma egyáltalán nem az internethez kötődik – az első, témához kapcsolódó említést idősebb Senecának tulajdonítják, aki már 2000(!) évvel ezelőtt arra panaszkodott, hogy a túl sok könyv zavaró lehet. Ez akkor azonban – ahogy ma mondanánk – csupán egy szűk értelmiségi elit problémája volt.

Ha jobban belegondolunk, akkor a jelenség a nyomtatás és az olvasni tudás középkor végi megjelenésétől és széles körű elterjedésétől tömegesedett, ért el egyre többeket: azóta olyan világban élünk, ahol nem tudunk minden információt elfogyasztani, szelektálnunk kell belőlük. Kezdetben ez elsősorban a könyvekre és az egyéb nyomtatott tartalmakra volt jellemző, már egészen korán triviálissá vált az olvasni tudók számára, hogy egyetlen ember képtelen az összes nyomtatott tartalmat átlátni és elfogyasztani, válogatnia kell közülük.

Ez azonban még nem feltétlenül gond, mivel az ember evolúciójánál fogva egyfajta „szelektálógép” – folyamatosan áradnak felénk érzékszerveinken keresztül az információk és a legtöbbet vagy észre sem vesszük, vagy igen gyorsan feldolgozzuk (például sztereotipizálunk). De a szűk keresztmetszetet a könyvnyomtatás elterjedésének idején nem is annyira a szelektálás jelentette (mit olvassunk), hanem a nehézkes hozzáférés: a könyvekhez jó könyvtár hiányában szinte lehetetlen volt hozzáférni gyakorlatilag egészen az 1990-es évek végéig (sőt, a világ jelentős részén mind a mai napig). Amíg az internet javarészt meg nem oldotta az univerzális és globális hozzáférés problémáját azok számára, akik hozzáférnek a világhálóhoz – nem véletlen, hogy a könyvtárak a fejlett világban azóta sem képesek magukhoz térni abból a sokkból, amit a legfontosabb funkciójuk elvesztése okozott.

Ami az elmúlt 1-2 évtizedben és napjainkban zajlik, az az egyik legfontosabb változás az emberiség történetében, csak többnyire nem tudatosul számunkra: az információínség korszakából lépünk át az információbőség korszakába. Míg az elsőben az jelentette a kihívást, hogy még, ha az információ létezett valahol, nem fértünk hozzá, tehát a hozzáférés, rendszerezés, elérhetőség korlátait kellett elsősorban átlépni, addig mára, az új korszakban egészen másfajta problémákkal küzdünk, és másfajta készségekre van szükség. Most tanuljuk meg, hogy egy információéhség vezérelte világ helyett milyen élni egy zajjal teli, információbőség jellemezte világban. Ahol válogatnunk kell a tartalmak között, tudnunk kell keresni közöttük, a találatokról gyorsan – akár másodpercek alatt – eldönteni, hogy relevánsak-e, megbízhatóak-e, hasznosak-e számunkra, majd beépíteni őket a meglévő tudáskészletünkbe…

Arra, amit ez jelent, különböző válaszok születtek a technológiával kapcsolatos attitűdök alapján. A technofóbok szerint (akik nem igazán kedvelik a technológiai újdonságokat) ez a helyzet meghaladja a képességeinket, szépen lassan egyszerűen belefulladunk az információs óceánba. A technofilek ezzel szemben azt gondolják, hogy nem fulladhatunk bele az információs óceánba, mert megfelelő technológiákkal és személyes praktikákkal folyamatosan sikerrel alkalmazkodhatunk az új helyzetekhez, így ehhez is. Végül a technorealisták szerint – hozzám ez áll a legközelebb – az embereket körbevevő és elérhető információk mennyisége folyamatosan nőtt az elmúlt évszázadokban, amit eltérő sikerrel tudtak csak az emberek kezelni. Kialakultak intézmények, eljárások, megoldások, de az internet ebben új korszakot nyit, amihez még folyamatban van az alkalmazkodás, mindez érthetően vezet feszültségekhez és frusztrációhoz egyéni és társadalmi szinten is.

Egyvalami biztos, szűrnünk kell az információkat – sokszor azonban az előszűrést gépek, szoftverek, algoritmusok végzik el helyettünk. Ilyenkor korábbi szokásaink alapján megpróbálják kitalálni, hogy mire lehetünk kíváncsiak. Például a Facebook az ismerőseink frissítéseiből csak egy kis szeletet mutat meg nekünk, a Google ugyanarra a keresésre teljesen más találati listát ad két különböző felhasználójának azok korábbi keresései és kattintásai alapján. A gépek, szolgáltatások által végzett szűrés azonban szelektív, más algoritmusok vagy megoldások teljesen máshová vezethetnek. Lásd például az e téren éppen friss Facebook alapú algoritmust, a magyar LInKE-t. Felmerül a kérdés, hogy vajon milyen lenne a Facebook-ot használni, ha ez lenne az alap algoritmus, mások lennének a felhasználók tapasztalatai, párbeszédei – miben változna meg az életük? A legnagyobb gond ugyanis az ezekkel az algoritmusokkal, hogy észrevétlenül kialakítanak egy filter bubble-t (Eli Pariser), csak azt látjuk a világból, ami átszűrődik rajtuk, így könnyedén azonosítjuk az így kialakuló részleges képet magával a teljes világgal, miközben valójában annak csak egy sajátos lenyomatát látjuk.

Mi lehet a megoldás az információbőség korában az átlag internetező számára? Megfelelő információháztartás és időháztartás kialakítása. Csak mi a „megfelelő”? Feltehetően nincs univerzális recept arra, hogy mi jó nekünk, ez függ az információfogyasztási szokásainktól, munkánktól, szabadidőnk mennyiségétől. Egyelőre azonban senki nem tanítja azt, hogy hogyan boldoguljunk ebben a világban – ellentétben azzal, ahogy a könyvtárak használatát megtanítják. Pedig életünkben számtalan helyen szembesülünk a bőség okozta kihívásokkal: amikor döntéseket kell hozni, amikor be kell osztani az időnket, amikor termékek vagy szolgáltatások közül választunk, amikor szabadidős programot választunk, vagy éppen médiát fogyasztunk.

Miközben elkezdtem beleásni magam a témába (a Corvinuson futó Információs társadalom kurzus kapcsán) ébredtem rá, hogy itt is az információbőséggel szembesül a kutató: az információfogyasztás témája ezer szállal kötődik más területekhez, így a döntéselméletekhez, az időháztartás kérdéséhez, a fogyasztásszociológiához, a reklámkutatásokhoz, a kognitív pszichológiához… Sajnos egy blogposztban lehetetlen akár csak felvillantani a téma legfontosabb kérdéseit – a lényeg azonban, hogy az információbőség korszaka itt van, amire mindenkinek saját válaszokat kell adnia.

Pintér Robesz

A Google okosszemüvege az edzéshez. Versenyezz önmagaddal! Nem kell már félned attól, hogy kikapsz másoktól. Nem sérül az önbizalmad, mert egyedül csak önmagaddal versenyzel.

Toochee, a galaktikus

(via youtube)

A Google street view szolgáltatás kincsesbánya az érdekességekre vadászoknak, feltéve, ha hajlandóak koomoly időt áldozni arra, hogy bejárják a virtuális világ 3D utcáit. A furcsa képek egy részét a véletlen szülte, de sokan felkészülten várták a Google fotósautóit, hogy így örökítsék meg magukat a világnak.

Toochee, a Galaktikus

(via piximus)