Netidők Blogtársaság

A napokban jelent meg egy könyv az Eötvös Kiadónál, A világhálóba keveredett ember címmel, Veszelszki Ágnes szerkesztésében. A kötetben többen vallanak arról, hogy hogyan változtatta meg az internet az életüket, gondolkodásmódjukat. Az alábbiakban a kötethez való kedvcsináló gyanánt az a szöveg olvasható, amit jómagam írtam a blogposzt címében jelölt kérdésre. A kötetről itt lehet bővebben olvasni.

Hogyan változtatta meg az internet a gondolkodásomat?

Minden egy lánnyal kezdődött. Ültem a pécsi (vagy a szegedi?) IC-n 1996-ban és egy velem egykorú aranyos egyetemista lánnyal csacsogtam, akinek már csak a becenevére emlékszem, Coffkának hívták. Az utazás vége felé megadta az e-mail címét – akkoriban még nagyon kevés mobiltelefon volt az országban, iWiW-et, Facebook-ot pedig még egyáltalán nem használhattunk, mivel még nem „találták fel” őket. Szóval az e-mail cím megadása remek kezdetnek ígérkezett. A bökkenő csak az volt, hogy nekem nem volt még e-mail címem, sőt, tulajdonképpen még életemben nem interneteztem. Így aztán egy barátom e-mail címét kezdtem el használni és terjedelmes, esszé méretű leveleket küldözgettem Coffkának, amikben a világ dolgairól locsogtam. Akkoriban még volt időm néhány sornál többet írni és volt is, aki elolvassa. Az ELTE Szociológiai Intézetében volt kitéve egy számítógép e-mailezésre, monokróm zöld monitorral, fölé a falra kiragasztva egy papír kábé 15 sor paranccsal, hogy hogyan jelentkezzünk be az „internetre”, aztán a Pine-ba (fapados levelezőprogram, régebben nagyon népszerű volt). Majdnem minden nap eltöltöttem jó 10-15 percet a géppel és leveleket írogattam.

Pár hét múlva megterhelő lett a barátom számára, hogy ugyanazt a mailboxot használjuk, így aztán kiderítettük, hogy hogyan lehetne nekem is saját e-mail címem: egy nyomtatott(!) formanyomtatvány kitöltésével igényelni kellett az ELTE BTK rendszergazdájától, aztán időről-időre személyesen érdeklődni, hogy készen van-e már (e-mail cím híján hogyan is értesítettek volna). Előre meg kellett adni két felhasználónevet is, hátha az első foglalt lenne. Így ragadt rajtam a Robesz becenév is mind a mai napig – azelőtt sosem használtam.

Aztán 1996 őszén végre internetezhettem is – mert az e-mailezést akkoriban még nem tartottam annak. A nem sokkal korábban induló Imágó magazin harmadik számába kellett volna cikket írnom a karaokéról. (Az egy másik történet, hogy végül az Imágó két szám után megszűnt, viszont a cikk elkészítése kapcsán elinduló eseménysorozatok révén lett belőlem később internet kutató, illetve a feleségemet is így ismertem meg.) Emlékszem, az első internetezéskor megilletődötten ültem az ELTE esztétika szak géptermében a csilivili PC-k között és bámultam a Netscape logóban folyamatosan lefelé hulló meteorokat, miközben arra vártam, hogy betöltsön az Altavista (akkoriban azzal gugliztak az emberek). A legelső keresésemkor beírtam, hogy karaoke – kézenfekvő volt, hiszen erről szerettem volna cikket írni. Körülbelül 400 ezer(!) találatot kaptam, javarészt karaoke CD-kről. Már akkor nyilvánvaló volt, hogy jó dolog a keresés, de pontosítás, megfelelő, átgondolt keresési taktika nélkül esélye sincs az embernek. Ma már nem létezik az Altavista – a Yahoo oldalára mutat – és a karaoke szóra 208 millió találatot ad ki a Google. (Ha jobban belegondolunk nincs érdemi különbség a 400 ezer és a 208 millió között, tulajdonképpen egyiket sem képes senki sem átnézni és amint ezt belátja, szűkíteni fog a keresésen). Miután a karaoke szóval kudarcot vallottam – nem meglepő módon így nem találtam hasznos szakirodalmat – tettem egy próbát Erving Goffman nevével, ő volt az a szerző, akinek a szerepelméletét fel szerettem volna használni az elemzésben. Goffman-ra viszont nem volt érdemi találat, sőt, egyáltalán nem volt fent az interneten. Ma 408 ezer találatot dob ki rá a Google és az első tíz között megtaláljuk a Wikipédia szócikkét, az életrajzát, a könyveit, egyéb szövegeket, sőt még a „homlokzatóvás” kifejezést is, ami a magyar Wikipédián szerepel.

Tehát azt biztosan kijelenthetjük, hogy 1996 óta jelentősen megváltozott az internet. Ha nagyképű akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy nem az én gondolkodásmódom változott meg, hanem az internet. Én már 1996-ban is azt vártam az internettől, hogy ott legyen rajta mindaz, amire szükségem van, hogy választ adjon a kérdéseimre. Persze ahogy az internet változott, egészen biztosan változtam én is és a gondolkodásmódom is. 1996-ban, amikor először interneteztem, 21 éves voltam, most 38 vagyok. Pár év és többet éltem internettel, mint nélküle. De vajon a gondolkodásom miben változott meg az elmúlt 17 évben és mekkora része írható az internet számlájára? Ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor be kell vallanom, nem tudom megmondani, hogy az internet hogyan változtatta meg a gondolkodásmódomat vagy az életemet. De az biztos, hogyha most egyik napról a másikra hirtelen eltűnne az információs szupersztráda, annak nagy hatása lenne az én életemre és a gondolkodásomra is.

Lássuk be ugyanakkor, hogy nagyon digitális bevándorlós kérdés az, hogy az internet hogyan változtatja meg a gondolkodásunkat. Mindez csak addig érdekes ugyanis, amíg volt internet előtt (i.e.). Sokak számára azonban nincs internet előtt – mint például a mostani hallgatóimnak, akik 1990-ben születtek és akkor kezdték az általános iskolát, amikor én Coffkával zötykölődtem a vonaton és elkezdtem internetezni. Számukra ez már történelem előtti (időszámításunk előtti, i.e.), így aztán valószínűleg nem is érdekes. A digitális bennszülöttek érthető okokból nem tudják megmondani, hogy hogyan hatott az internet a gondolkodásukra.

Persze ez így, ebben a formában azért egy kis csúsztatás. Mert az internet is folyamatosan és jelentősen változik. Így annak a gondolkodásra kifejtett hatása, ereje is átalakul, ami észrevehető. Kezdetben – a ’90-es években – elsősorban a portálok, híroldalak, fórumok és levelezőlisták világa volt a meghatározó az interneten. A webkettő forradalma és a Facebook, mint végtelen mennyiségű felhasználói időt elnyelni képes „internetes fekete lyuk” megjelenése csak újabb jelenség. Viszont így könnyen belátható, hogy azok életére is időről-időre másképpen hat a világháló, akik már az internettel együtt nőttek fel.

De ne térjünk el a tárgytól – azaz, hogy hogyan változtatta meg az internet a gondolkodásomat. A legfontosabb szerintem, hogy az internet nem olyan, mint egy életre meghatározó olvasmány vagy egy halálközeli élmény, hanem folyamatosan velünk van, miközben állandóan változik maga is. Így a hatása is aprólékos és fokozatosan megy végbe, amit nagyon nehéz észrevenni. Viszont, ha valamit mégis muszáj kiemelnem, akkor azt mondanám, hogy a számomra leginkább szembeötlő változás – illetve, amiben a leginkább bizonyos vagyok – az, hogy másképpen írok ma, mint az internet előtt vagy akár csupán pár évvel ezelőtt. Olyan két-három éve kezdődött, hogyha egy új szöveget kezdek el írni, akkor nem lineárisan készítem el azt, hanem egyszerre 4-5 helyen írom a szöveget, egy kicsit itt, egy kicsit ott. Egyszerre gondolkodok az „elején” és a „végén”. Azért teszem ezeket az utóbbi szavakat idézőjelbe, mivel amikor a szöveget írom, még nem is biztos pontosan, hogy melyik rész pontosan hová kerül majd. Ha ezt le akarom fordítani a gondolkodás fogalmaira, akkor azt mondanám, hogy gyengül a linearitás, a sorrendiség hatása és egy régi kifejezéssel szólva, a hipertextualitás és a párhuzamosság felé mozdult el a gondolkodásom, még azokban az esetekben is, amikor a linearitásnak, sorrendiségnek kellene alárendelni azt.

1993-ban kezdtem el péntekenként böjtölni, amikor csak gyümölcsöt, zöldséget, olajos magvakat, néhány féle tejterméket (például yoghurtot), mézet eszem és többnyire vizet, száz százalékos gyümölcslevet és néha bort iszom. Amikor először meghallja ezt valaki – miután remek ötleteket ad, hogy melyik másik napra kellene átraknom a böjtöt – mindig felmerül a kérdés, hogy mi változott meg, amióta ezt csinálom. Őszintén, nem tudom, mert már nem emlékszem milyen volt előtte, mivel már a részemmé vált a dolog. Azt kell, hogy mondjam, így vagyok az internettel is. Már nem tudom, hogy milyen lenne nélküle élni és milyen lennék nélküle én, vagyis, hogy hogyan változtatta meg az életemet vagy a gondolkodásmódomat. Olyanok vagyunk, mint a sziámi ikrek, hozzám nőtt az internet. És szerintem jól van ez így. Szeretem az internetet.

Pintér Robesz

Mindig, amikor az emberek feltalálnak egy új technológiát, ugyanaz a forgatókönyv játszódik le: a javíthatatlanul optimisták vérmes reményeket fűznek hozzá, a pesszimisták viszont ördögöt kiáltanak. Így megy ez. Vajon miért éppen az internet lenne kivétel? A dologban az az érdekes, hogy ez a két szélsőséges gondolkodásmód nem is annyira csak a laikusokra jellemző, hanem azokra, is akik szakértőnek állítják be magukat a technológiák, esetünkben az internet kapcsán.

Hogy ez miről jutott eszembe? Egyrészt, mivel ahogy korábban említettem könyvet írok az internetről és kiindulópontnak ezt a kettősséget választottam: érvek az internetes jelenségekkel szemben, érvek mellette. Például: tudták, hogy a közösségi hálózat a legjobb dolog a szeletelt kenyér óta, amit az emberiség feltalált? Vagy ugyanez pepitában: biztosak lehetünk benne, hogy a közösségi hálózatok miatt minden emberi kapcsolatból kiveszik a személyesség, amiért a pokol tüzében fogunk elégni. Kicsit túlzok, ez ugyanis immúnissá tesz, így nehezebb bedőlni ezeknek a készen kapott sztereotípiáknak. Szóval a mellett érvelek, hogy tessék elkezdeni gondolkodni, például vajon az Önök életére milyen hatással vannak az említett közösségi hálózatok? Hogyan használják? Jó ez így Önöknek? Miért így használják? Tudatosan döntöttek így? Satöbbi. Minden internettel kapcsolatos téma megfogható az elvárások és a félelmek felől – hiszek benne, hogy ezek lehámozása nélkül nem is lehet értelmesen beszélni arról, hogy az internet milyen szerepet játszik az életünkben, milyen hatással van ránk és mi milyen hatással vagyunk rá.

De nem csak a készülő internetes könyvem miatt jutott eszembe erről írni ezen a héten itt a blogon. Hanem elsősorban azért, mert egy briliáns cikk akadt a kezembe, ami a The New Yorker oldalán jelent meg február 14-én „Az információ – avagy hogyan kerül az internet belénk” címmel. A cikk sorra veszi az elmúlt időszakban az internetről megjelent nagy sikerű könyveket – amiket nekem is el kellene egyszer olvasnom – és három kategóriába sorolja őket, amivel nagyban megkönnyíti az olvasó számára, hogy el tudja helyezni őket valahová. A cikk írója, Adam Gopnik szerint tehát háromféle nézőpontból megírt könyv jelenik meg mostanság az internetről: a „soha jobbat”, a „jobb lett volna soha” és az „így ment ez mindig”. A „soha jobbat” csoportba sorolható írások a mellett érvelnek, hogy az internet alapvetően jobbá teszi az életünket, egy olyan felszabadító technológia, aminek révén sokat fejlődhet az emberiség. A „jobb lett volna soha” iskola hívei viszont éppen az ellenkezőjét vallják, szerintük az lett volna a legjobb, ha soha nem találják fel az internetet, nem terjed el, nem kezdjük el használni. Jobb lett volna az embereknek, a kapcsolatainknak, a gazdaságnak, és így tovább. Az „így ment ez mindig” tábor pedig a kettő között húzódik és azt állítja, hogy nincs semmi újdonság abban, hogy ennyire szélsőséges véleményeket vált ki az internet, minden technológia így indult, illúziókkal és félelmekkel – aztán megtalálta a maga helyét a világunkban. Mert így megy ez.

Mindez rendjén is van, boldogok lehetünk, hogy így „lelepleztük” az internettel foglalkozó könyvek szerzőit. A gond az, hogy ez mégsem oldja meg a szubjektív problémáinkat. Az ember reméli, hogy a „soha-jobbat” csoportnak lesz igaza, a fejével tudja, hogy „így ment ez mindig”, de vajon mit szeretnénk igazán a szívünk legmélyén? - kérdezi Adam Gopnik, a cikk szerzője. Szóval a kérdés továbbra is adott, csak ezúttal saját magunknak kell válaszolnunk rá: Önök mit szeretnének a szívük legmélyén, hogy mi legyen, milyen legyen az internet?

Részemről „hiszek egy Internetben”. Miközben tisztában vagyok vele, hogy az internetnek van sötét oldala, hiszem, hogy lehet ezt jól, vagy jobban is csinálni. Hitem alátámasztására hadd mondjak el befejezésként egy történetet. Az utóbbi néhány napban a 4 éves fiamnak legalább tucatszor el kellett mesélnem az alábbi tanmesét (ami egy igaz internetes történeten alapul, de mivel nagyon tetszett neki, annyiszor végigrágtuk, hogy a végén tanmese lett belőle): egy három éves kínai kisfiú az apukája boltja előtt játszott, de jött egy gonosz bácsi és elvitte magával 2.000 kilométerre, messze az igazi szüleitől. A feleségének azt mondta otthon, hogy egy másik feleségétől van a gyerek. Az apukája nagyon szomorú volt a fiúnak, mindenhol kereste. Míg végül három év után az internetre is feltett egy fényképet. A kisfiút felismerték és újra találkozhatott az apukájával. Nekem azért tetszik ez a történet, mert az internet a jó benne egy tökéletlen világban, ahol a végén azért minden jóra fordul a hálózat segítségével. Én azt szeretném, ha mindig ilyen lenne az internet.

Pintér Robesz