Netidők Blogtársaság

Elegem van a 20. századból. Egészen pontosan a 20. századi megoldásokból, amelyek makacsul tartják magukat, amikor már egyszerűbb, jobb, olcsóbb, hatékonyabb lehetőségekkel is rendelkezünk. Mondok pár példát, hogy érthető legyen, mire gondolok.

Lányom iskolájában csak a hónap egyetlen napján és csakis készpénzben lehet befizetni az ebédpénzt. A gyerekkel is be lehet küldeni az összeget egy borítékban, de személyesen is be lehet fizetni kb. 10-60 perc sorban állás után. Amikor pár hónapja erre panaszkodtam a közösségi médiában az ismerőseimnek, kiderült, hogy ez nem egyedi, máshol is ez a helyzet. Nem igazán értem miért ragaszkodnak a készpénzhez, több száz gyereknél ez már milliós tétel havonta. Se nem biztonságos, se nem egyszerű a pénz eljuttatása az ételt kiszállító vállalathoz. A feleslegesen elhasznált borítékok miatt még környezetbarátnak sem mondható (lányom iskolája környezetbarát iskola minősítéssel rendelkezik). Ráadásul, aki lemarad az aznapi befizetésről az egy héttel később, igazgatói engedéllyel fizetheti csak be az ebédet – ismét csak személyesen, készpénzben. Az iskola viszont e-mailben küld dorgáló üzenetet, ha valaki ezt a pótbefizetést igénybe veszi. Úgy látszik nem ragadtak teljesen a 20. században. Nem azt mondom, hogy töröljük el a készpénz befizetést (nyilván vannak, akiknek más megoldás gondot okozna), de tegyük már lehetővé, hogy az összeg átutalható legyen. 21. századi megoldás. Kényelmes, gyors, olcsó. Miért nem használjuk?

Másik példa: kézírást minden hazai iskolában tanítanak, gépírást csak elvétve. A mai felnőtteknek csak egy kisebb része ír bevásárló listánál hosszabb szöveget rendszeresen kézzel. Géppel szinte mindenki ír, aki használ számítógépet vagy internetezik (a felnőtt lakosság kb. kétharmada). Mégis, minek kellene történnie, hogy belássák az oktatáspolitikai felelősök és az egyéb érintettek, hogyha most ez a helyzet, akkor feltehetően a jelenleg kézírást tanuló gyerekeknek felnőtt korukban még inkább szüksége lesz gépírás tudásra? Tehát nem csak kézírást, de gépírást is kellene tanítani. Kötelezően, mindenhol. Még csak nem is 21. századi megoldás, de nehezen lehet nélküle boldogulni ebben az évszázadban.

Mondhatok további példákat is, teszem azt miért nem lehet elektronikusan hozzájutni idehaza magyar nyelven a könyvekhez, amelyeket elektronikusan írnak, elektronikusan szerkesztenek és elektronikusan jutnak el a nyomdába? Nem vagyok a nyomtatott könyv ellensége, maradjon meg az is, de aki inkább könyvolvasóval vagy egyéb eszközzel olvasná a szöveget, az juthasson hozzá úgy is. Persze nem vagyok naiv, ismerem a sokszereplős történetet, az ellentmondásos szabályozási hátteret, a hagyományos üzleti modell erejét, a jelenlegi értékesítést satöbbi, ami oda vezet, hogy idehaza gyakorlatilag nincs elektronikus könyves piac. De lehetne.

Kérdés, hogy miért vannak ezek a 20. századi megoldások még mindig velünk? Visszakérdezek: miért ne lennének? Maguktól nem fognak eltűnni a bevett, megszokott, korábban már bizonyított megoldások. Még akkor sem, ha ma már sok esetben nyilvánvaló, hogy van mellettük, helyettük jobb is. Nekünk kell tenni érte. Több ok van, ami miatt még mindig a 20. században élünk. A kulcsszereplők ellenérdekeltsége. Maradiság. Félelem az újdonságtól. Lassan változó szokások. Régi, az új helyzethez nem alkalmazkodó szabályok... Ha mi, felhasználók, szülők, vásárlók, szavazók stb. nem emeljük fel a hangunkat, akkor maguktól csak igen lassan fognak kikopni a 20. századi megoldások. Mert a fentebb említett három példa teljesen esetleges, zsákszám vannak hasonlók az életünk számos területén.

Pintér Robesz

Vajon mit változtatott meg az okostelefon és még korábban az internet az életünkben? – tette fel a kérdést Szalay Dani újságíró barátom, akivel a témában a jövő héten fogunk egy rádió interjú apropóján beszélgetni. A kérdés látszólag egyszerű, de már a megfogalmazás módja is felvet egy hitvitákig vezető dilemmát a technológia és a társadalom viszonyáról: melyik változtatja meg melyiket? Megelőlegezve a válaszomat, kölcsönös kapcsolatról van szó, ahol a technológia hatással van az életünkre, de ahogy azt használjuk, hatással van magának a technológiának a fejlődésére is.

A változást, mi európai emberek egyébként hajlamosak vagyunk lineáris fejlődésként értelmezni, vagyis alapvetően az az elvárásunk, hogy a dolgok változása azok folyamatos javulásával járjon. Ugyanez az elvárás a technológiai természetű változásokkal kapcsolatban is. Ehhez képest sok esetben a technológiai innovációk nem fokozatos javulást hoznak, hanem ugrásszerű változásokat, úgynevezett szakadásos fejlődést. Ez egyrészt azt jelenti, hogy a jövő nem fürkészhető ki egyszerűen a jelenlegi folyamatok meghosszabbításával, úgynevezett extrapolációval, ez figyelmen kívül hagyja ugyanis, hogy a jelenlegi viszonyok zárójelbe tehetők és elkezdődhet valami teljesen új. Ezt azonban nem lehet előre látni. Másrészt – visszatérve a fejlődés eszméjéhez, vagyis, hogy folyamatosan jobbnak kell(ene) lennie a világnak – világos, hogy az ilyen szakadások nehezebbé teszik az összehasonlítást egy korábbi és egy jelenlegi állapot között. Nem jobb vagy rosszabb, hanem más lesz a világ, vagy az életünk. A technológia fausti alku, egyszerre ad és vesz el. Ezek után viszont nehéz állást foglalni az adott technológiáról („jó” vagy „rossz”). Azt viszont tudhatjuk, hogy mi változott meg, csak annak megítélése is vitatott sokszor.

A dolgot még bonyolultabbá teszi, hogy a változást nem a technológia jelenti, hanem az, ahogy a technológia segítségével mi magunk másképpen kezdünk el egyes dolgokat csinálni az életünkben. Ezzel kihívások elé állítjuk azokat a szereplőket, akik az adott területen eddig valahogy együttműködtek, cégeket, az államot, a vásárlókat, a hatóságokat, az érdekvédőket... Nagyon sok területen látni, hogy a szereplők közötti korábbi kapcsolatrendszer, ahol nagyjából mindenki tudta mik a játékszabályok, elkezd átalakulni, felborulni a technológiai újítással, például az internettel vagy az okostelefonnal való kölcsönhatásban. Ilyenkor egy átmeneti időszakban útkeresés zajlik, ahol minden érintett szereplő megpróbálja megtalálni az új helyét. Van, aki azonban a status quot védi, mert ahhoz fűződik érdeke (lásd például a lemezkiadókat, hagyományos médiavállalkozásokat), míg mások siettetnék ezt a folyamatot, hogy kialakulhasson az átmeneti időszak után egy kvázi egyensúlyi állapot.

A végeredmény az, hogy egyrészt folyamatos változásban van körülöttünk a világ, másrészt viszont látnunk kell, hogy ez nem egyszerűen a technológia hatása, hanem mi magunk generáljuk. Tehát nem az okostelefon vagy az internet alakítja át az életünket, hanem az ahogyan és amire azokat használjuk. Ez látszólag csak játék a szavakkal. Valójában, viszont egy nagyon fontos különbség, így ugyanis nem egyszerűen az történik, amit egy adott technológia kitalálói elképzelnek (mire fogják azt majd használni az emberek), a technológia a használat közben újraértelmeződik, egy folyamat eredménye, hogy mire is lesz jó. Az érdekes az, hogy míg az okostelefon kapcsán érthető okokból ennek a folyamatnak még csak az elején vagyunk, addig a 20 éve tömegesedő, terjedő internetnél sem ért még véget.

Pintér Robesz