Netidők Blogtársaság

...avagy élünk-e az óránkénti 10 perces pihenés lehetőségével?

Egy kormányrendelet szerint a számítógép előtt dolgozókat óránként 10 perc szünet illeti meg. Tudnak-e erről az érintett munkavállalók, és ha igen, élnek-e a lehetőséggel? Milyen gyakran és mivel szakítják meg munkájukat azok, akik számítógép előtt dolgoznak? Az NRC legutóbbi felmérése erre kereste a választ.

A számítógéppel dolgozók 79 százaléka tud az óránkénti tízperces szünetekről, azzal azonban csak egynegyedük van tisztában, hogy a szabályozás nem általában véve az ülőmunkára vonatkozik, hanem kifejezetten a képernyő előtt történő munkavégzés káros hatásaitól próbálja óvni a munkavállalókat, akik a 10 perces szünetekben más munkát – akár ülőmunkát is – végezhetnek.

Annak ellenére ugyanakkor, hogy a többség tudja, hogy jár neki óránként tíz perc távollét a képernyőtől, mindössze 27 százalék igyekszik élni a lehetőséggel, és további 11 százalék azok aránya, akik rendszeresen – ha nem is óránként – szünetet tartanak munkájukban. A többség inkább ad-hoc jelleggel, egy-egy új feladat megkezdése előtt, vagy akkor tart szünetet, ha már nem tud megfelelően koncentrálni; ötből négyen azonban még ilyen esetben sem szakítják meg a munkát abból a célból, hogy egy kicsit pihenjenek, lazítsanak.

És hogy mivel töltik a munkaközi szüneteket? Legtöbben sétával, illetve némi testmozgással, vagy –  kevésbé egészséges – kávézással, nassolással ütik el az időt: előbbi 45, utóbbi 43 százalékra jellemző. Az sem ritka, hogy valaki a pihenőidőt is az íróasztalánál tölti, ugyanis minden második munkavállalóra jellemző, hogy ülve próbálja kipihenni az ülőmunka káros hatásait: asztalánál relaxál, telefonál, vagy – ami még ellentmondásosabb – internetezik, esetleg játszik a számítógépén. Utóbbi egyébként inkább jellemző azokra, akik csak esetenként szakítják meg a munkájukat – a „kimozdulás”, legyen annak a célja a testmozgás, a büfé meglátogatása vagy akár a dohányzás, ezzel szemben azok körében jellemzőbb, akik rendszeresen tartanak pihenőt.

A számítógépes ülőmunka káros hatásai egyébként meglehetősen sokakat érintenek. Négyből hárman szenvednek valamilyen komolyabb, rendszeres problémától: minden második embernek romlott a testtartása, minden harmadiknak a látása, minden negyediknek rendszeresen vannak nyak-, hát- vagy derékfájásai (főleg a nőknek), minden nyolcadik szenved rendszeresen szemfáradtságtól, szemgyulladástól, könnyezéstől, minden tizedik fejfájástól.

Bár igen gyakoriak a mozgásszervi problémák, mégis csupán 4 százalék figyel oda maximálisan munka közben a testtartására (beleértve a monitor és a billentyűzet pozícióját is), és további 37 százalék azok aránya, akik általában ügyelnek arra, hogyan ülnek a gép előtt. A többség tehát vagy egyáltalán nem törődik a dologgal, vagy csak akkor, ha épp eszébe jut.

Az ülőmunka negatív hatásainak enyhítésére számos megoldás kínálkozik, mégis csak kevesen vesznek igénybe ilyeneket. Mindössze 10 százalék állította be magának az íróasztal magasságát; gerinckímélő gumilabdát, fitballt pedig csupán 4 százalék használ. Irodai játékokat, sporteszközöket (csocsóasztalt, bokszzsákot) a számítógép előtt dolgozók egytizedének lenne lehetősége használni, de kevesebb, mint felük él a lehetőséggel; az egyre divatosabb irodai masszázst pedig még kevésbé használják ki: 5 százaléknak biztosít ilyet a munkahelye, de csak 1 százalék lazíttatja ki beállt izmait masszőr segítségével.

Persze az ülőmunka negatív hatásainak enyhítésére, de a stressz levezetésére is a rendszeres sport a legjobb megoldás. Ennek ellenére csak 42 százalék sportol legalább heti rendszerességgel, 17 százalék ugyanakkor soha. A testmozgásban, edzésben a harminc évnél fiatalabb férfiak járnak élen, de közülük is csak minden második mozog rendszeresen – a másik végletet a negyven feletti nők jelentik, akiknek mindössze egynegyede sportol legalább heti rendszerességgel. Úgy tűnik, az sem segít, ha a cégek ingyenes sportolási lehetőséget biztosítanak dolgozóiknak: 15 százaléknak van erre lehetősége, de azok aránya, akik ezt igénybe is veszik, csupán 7 százalék.

Kurucz Imre

A felmérést az NRC 2013. március 25-29. között végezte 400 fő online megkérdezésével. Az adatbázis reprezentatív a számítógépes munkát végző munkavállalók csoportjára nézve.

| Még több lehetőség

Milyen szép is volt a számítógépmentes őskorban. Ha az ember valamit akart, kívánsága legtöbbször kapcsolódott egy rakás fizikai cselekményhez, ODA kellett utaznia, fel kellett raknia a tekercset a magnóra, el kellett mennie a postára, haza kellett cipelnie a könyvet - megannyi fizikai erőkifejtés azért, hogy az áhított szellemi folyamat egyáltalán létre jöhessen.

Mindezek mellett az embert olyan tárgyak sokasága vette körül, melyek általában csak EGY dologra voltak alkalmasak. Az írógéppel nem lehetett lemezeket lejátszani, vice vesa ugyanez történt a lemezjátszóval, a könyvből az ember csak olvasott, ráadásul EGY könyvből csak EGYfélét, mindig ugyanazt, egyszerre soha se kettőt vagy többet. Ha az ember megírt egy szerelmes levelet, elég fegyelmezettnek kellett lennie ahhoz, hogy javításmentes szöveget hagyjon a papíron, elvégre nem létezett szövegszerkesztő, ráadásul ha még írógépe sem volt, rendelkezésére állt csak a kezéhez bejáratott, gyönyörű  töltőtolla, mellyel bonyolult mozgásfolyamat eredményeként ÍRT, miközben finom izomműködések kanyarították oda az imádott kedvesnek hogy "Szeretlek". Volt idő megérlelni a gondolatokat, majd komoly sorbanállás eredményeként - ismét csak egy fizikai feladat - reménykedni abban, hogy oda is ér az üzenet, ami az esetek tekintélyes százalékában mint tudjuk, NEM történt meg.

Az embernek nem kellett gondolkodnia, hogy mi mire jó, a világ egyszerű volt, gazdagsága, sokoldalúsága azonnal látható. Nem foglalkoztunk olyan tudás birtoklásával, mely kulcsot ad ahhoz, hogy miként juthatunk el végre a tartalomhoz, mely amúgy maga a lényeg. Egyszerű megfeleltetésű, gazdag,színes, széles formabőségű, bár kétségkívül lassú világban éltünk, melyben RANGJA volt a dolgoknak épp azért, mert nem tudtak várakozás, előkészület, fizikai erőkifejtés nélkül a szánkba repülni. És az ember, ha foglalkozott egy dologgal, általában CSAK AZZAL ügyködött egyidejűleg. Volt sorrend, várakozás, ünnep, felépülés és kielégülés, áldozat és igyekezet, remény, bizonytalanság és hit. Csupa ÉLET jellemezte az életet, a primitív pályaudvarokon EMBERI tévedések nyomán siklottak ki a vonatok, a repülőgépek EMBERI hibák miatt zuhantak le leginkább, az ember ha akart, sem tudott volna bonyolultabb vagy gyorsabb rendszereket ellenőrzése alatt tartani, mint amit felfogóképessége lehetővé tett. És igen, volt még fizikai áldozat. Ha az ember Nyugatot akart Ignotussal meg Adyval, le kellett araszolnia a havas téli utcán, majd vissza a szobájába, és csak AZTÁN kezdődhetett a szellemi élmény.
Micsoda bizonyíték arra, hogy VALÓBAN szüksége volt e tartalomra!

Aztán megjelent a számítógép. Mi az eredmény?

Az embernek immár tudnia kell hogy épp mit akar, mert egyetlen géppel szinte mindent csinálhat a zenétől kezdve az íráson át a levélküldésig és még ezernyi mást. Erre előzetesen GONDOLNIA kell, mert a környezeti látvány, az az egy darab számítógép, önmagában semmire nem ad invenciót megjelenése alapján. A tudásunk eloszlása egyre inkább eltolódik az eleddig lényegtelen információ: a "hogyan jutok el addig, hogy ezt vagy azt csinálhatom a számítógépemmel" tudása felé. Ennélfogva maga az eredeti tartalom lassan már eltörpül a számítógép teremtette kérdésözön áradatában. (Mellesleg látható is bizonyos sorvadása mívesség, választékosság, egyediség terén.) Az ember egyszerre író, nyomdász, grafikus, MIKÖZBEN szemmel kell tartania, hogy mit is akart írni kedvesének: Szeretlek? Ráadásul a gyors létrehozás, az egyszerű mozdulatok, a fizikai helyváltoztatás nélküli folyamat le is értékeli az egészet. Nincs súlya, merthogy nincs fizikai áldozata sem egy levél megírásának. Nem megyünk oda.

És végül jön a klattyintás, amikor fizikai erőkifejtés nélkül, mondhatjuk: ÁLDOZAT nélkül valósul meg a folyamat. De ugyanígy klattyintjuk magunk mellé a múltat és a jövőt, Ignotust és Adyt, ugyanezzel a követelődző gyermetegséggel várunk el mindent szinte azonnal, hiszen immár ehhez vagyunk szokva. Nincs többé felesleges idő, gyaloglás, reménykedés, bizonytalanság - de ezzel idő sincs a megérlelésre, a feleslegességből fakadó hiábavaló töprengésekre. Életünk időfelhasználása kétségbeejtően jól hasznosulóvá vált. Nem is értjük már a századfordulós girlandokat, az akkori élet feleslegességeit, időt rabló körülményességét, az egyes rendszerek problémás szerkezetét, de ezzel együtt ízeit és lélegzését sem.

Fizikai valónkban egyre inkább helyhez kötött, fatörzs-szerűen elhízott gumimaciként szellemünk tökéletesen leszakad testünkről. Kontinensek között cikázunk gondolatban, lazán átszólunk Ausztráliába vagy az Antarktiszra, miközben csak jobb csuklónk egérmozgató mechanizmusa nevezhető még fizikailag úgy-ahogy fejlettnek, és a hűtőszekrény már elérhetetlen távolságban vár a hideg sörökkel. Mert ODA KELL MENNI... mint régen.

Mindezzel együtt jár egy érdekes frusztráltság. Minden fizikai akciókörünkön KÍVÜL került, a netről jön, "ADJÁK", ki tudja hol lévő szerverek mélyén rejtőzik az információ, amivel dolgozunk. Semmilyen fizikai képességünk nincs immár a dolgok "erőből való" alakítására, nem mehetünk oda a könyvespolchoz, csak elektronikusan reménykedhetünk. Kiszolgáltatott méhkirálynőként, másodlagos forrásokat eredetinek tartva vedeljük a ránk zúduló pempőt, olyan rendszerek hálójában, melyek bonyolultsága már messze túlnőtt saját felfogóképességünkön.

Van-e még kapcsolatunk a valósággal? Az igazival, a feleslegessel, a lassúval?  A fizikaival? Adott esetben vissza tudunk-e lassulni az alázati szinthez?
Tudom, ostobaságokat beszélek. Mert a vélt tudásban való szélsebes tetszelgés korszakában hihetetlenül ódivatú mindez. A tartalom-megközelítő tudásban lubickolni tudálékosan... ezt kellene tennem és modern lehetnék. A net-színjáték elektronikus felhőjének sodrásában nem illik az eredeti alapról: az egyszerű, csöndes fizikai  VALÓSÁGRÓL beszélni, a havas utcán Nyugatért araszolókat emlegetni...
A Lélek immár kész, a Test végre erőtlen. Elváltak egymástól.

Kikapcsolom a gépet, könyvet ragadok. Nem elektronikusat, hanem a régit. Hogy a pillanat ne mellérendelt legyen a számtalan egyéb lehetőségbe való állandó belekapás bódulatában. Hogy ne is legyen lehetőségem még másik nyolc dologgal foglalkozni. Könyvet, papíralapút, vállalva a maradiság ódiumát. Ember! Mit csinál??! EGY könyvet olvas?

HOL ÉL MAGA ????

Csöndesen - a múltban.

Gróf Miklós