Netidők Blogtársaság

„A podcasting technológia lehetővé teszi hang-, videó- és más fájlok sorozatszerű közzétételét az interneten úgy, hogy a felhasználók feliratkozhatnak az adott anyag epizódjait tartalmazó csatornákra.” (Wikipedia)

Bevallom, meglepődtem, amikor megnéztem, mit is ír a podcastokról a Wikipedia. No nem a definíció miatt, hanem azért, mert a szócikk jelen pillanatban 44 magyar podcastot sorol fel, igencsak változatos témákban. Kínálat tehát van bőven itthon is, a külföldi csatornákkal együtt pedig igazán van miből válogatnia annak, aki ilyen típusú szórakozásra, tájékozódásra vágyik.

A nagy kínálat ugyanakkor nem generál nagy keresletet – az NRC legutóbbi felmérése szerint ugyanis a felnőtt magyar internetezők mindössze 4-5 százaléka szokott podcastokat hallgatni. A többes szám ráadásul nem is igazán indokolt, hiszen ennek a meglehetősen kicsiny szegmensnek a zöme jellemzően egy – esetleg két – csatorna hallgatója.

Érdekes, hogy maga a podcast fogalma sem igazán közismert: a netpolgárok több mint 70 százaléka még csak nem is hallotta a kifejezést, azok aránya pedig, akik hallották már, és a jelentésével is többé-kevésbé tisztában vannak, csupán 9 százalék. Megállapítható tehát, hogy jórészt azok tudják, mi fán terem a podcast, akik hallgatnak is ilyesmit, vagy legalábbis feliratkoztak már valamelyik csatornára.

A podcast-hallgatók körében egyébként háromszor annyi férfit találunk, mint nőt. Ez nem annyira meglepő, ha tudjuk, hogy sok hasonló típusú internetes tevékenység (például a letöltés, streamelés) is tipikusan férfiak körében népszerű, valamint ha figyelembe vesszük, hogy az egyébként széles hazai podcast-palettán többségben vannak az inkább a férfiakat vonzó témák.

Az viszont már talán meglepő, hogy bár a podcast szó előtagja az iPodra, és ezen keresztül a hordozható zenelejátszókra utal, meglehetősen ritka, hogy valaki ilyen eszközön hallgatja az adást. Legtöbben asztali számítógépen vagy laptopon, notebookon játsszák le műsort – a hordozható kütyük (beleértve a mobiltelefont is) sokkal kisebb szerepet kapnak a tartalmak fogyasztásában.

Annak ellenére azonban, hogy kevesen tudják, mi is az a podcast, azok száma nem csekély, akik nyitottak az ilyen típusú médiafogyasztásra. Felmérésünk azon résztvevői közül, akik ma még nem hallgatnak podcastot, minden negyedik nyilatkozott úgy, hogy elképzelhető, hogy a jövőben kipróbálja a dolgot (a legtöbben zenei vagy film tematikájú, illetve humoros adásokat hallgatnának). Ez a fajta nyitottság persze elméleti, és a valóságban csak akkor realizálódhat közönségként, ha a szolgáltatás ismertségében számottevő növekedés következik be.

Kurucz Imre

A felmérést az NRC 2012. október 25-29. között végezte 1000 internet-használó online megkérdezésével. Az adatbázist az Millward Brown – TNS Hoffmann NOK kutatásának offline adataival súlyoztuk, így az a legfontosabb demográfiai ismérvek tekintetében reprezentatív a legalább hetente internetező 18-75 éves magyar lakosságra nézve.

Bár tegnapra (május 22-re) ígértem, a Postr rendszerhibája miatt csak most folytatom a múlt héten megkezdett új média sorozatot. Ezúttal a konvergenciáról lesz szó.

Az új médiának egyik különös jellemzője, amit médiakonvergenciának neveznek. Ez a jelenség egészen pontosan az új médiának köszönhetően jelent meg. A konvergencia kifejezés jelentése 'egy irányba tartó', 'összetartó'. Beszélhetünk technológiai konvergenciáról és tartalmi, szerkezeti konvergenciáról. A technológiai oldala a médiakonvergenciának, hogy egyre több olyan integrált számítógépes felületet, eszközt használunk, amelyeken az elektronikus és az új média tartalmait egyszerre megjeleníthetjük. Ez azt is jelenti, hogy az infokommunikációs eszközeink egyre jobban fel vannak készülve arra, hogy különböző funkciókat legyenek képesek betölteni (pl. okostévé, táblagép és okostelefon egyben stb.). A tartalmi konvergencia pedig az, amikor a médiatartalmakat úgy állítják elő, hogy minden felületen hozzáférhető legyen, illetve amikor a televízióban megjelennek webes tartalmak, illetve a weben megjelennek televíziós és egyéb hagyományos médiatartalmak.

Az új médiában tehát az újságírói, szerkesztőségi munkafolyamatok, eljárások is módosulnak a hagyományos médiához képest, másrészt a közönség, a tartalomfogyasztó szerepe is módosul, mert aktívabb közreműködővé válik, illetve a közösségi médiában könnyen válik a fogyasztóból tartalom-előállító (lásd pl. a blogokat), amivel a hagyományos média tartalomprodukáló monopóliuma megszűnik.

Némi helyesírási kérdés lehet, hogy egybe vagy külön írjuk. Véleményem szerint ez egy jelzős szerkezet, ami azt jelzi, hogy ez egy új fajta média, és ezért külön írom. Ám magyarázható az egybeírt újmédia alak is, mert ekkor az író új fogalomként kezeli.

Bódi Zoltán

| Még több lehetőség

Tegnap összeszedtem egy blogposztban, amit leendő kis elsősként tudnia kell a lányomnak az iskolarendszerről, mielőtt belevág ebbe a 20-25 éves kalandba. A hét pont egyike azzal foglalkozott, hogy az iskola nem tanít meg mindenre, vannak dolgok, amiket a gyerekeknek maguknak kell megtanulniuk. Az állítás áll az informatika és az internet világára is igaz. De vajon mi az, amit egy gyereknek tudnia (kellene) ezen a téren és az iskolától jelenleg (a legtöbb esetben) nem kap(hatja) meg?

1. Tanuljunk meg gépírni: az iskolarendszerek világszerte hatalmas energiákat fektetnek az első néhány iskolaévben arra, hogy a diákok megtanuljanak kézzel írni. A felnőttek viszont munkájuk és mindennapi életük során a kézzel írt szövegek mennyiségének sokszorosát írják géppel. Mégsem tanítunk meg gépírásra szinte senkit. Miért?

2. Ne higgyünk el minden információt, amit az interneten megtalálunk: gyakori tévhit, hogy az interneten minden megtalálható, ráadásul megbízható információ, aminek hinni lehet. Minél hamarabb tanuljuk meg, hogy az interneten csak az található meg, amit oda valaki feltett, annál jobb. Mindennek van tehát forrása és szándék, amely a megosztáshoz vezetett. Meg kellene tanulnunk, hogy mi alapján tudjuk eldönteni, hogy valami hiteles, megbízható forrásból származik, ezért hihetünk neki.

3. Ami az interneten van, azt nem lehet csak úgy szabadon felhasználni – mi az a plagizálás: az előzővel szorosan összefügg ez a pont. Nagyon sok diák azt hiszi, hogy az internetről bármit szabadon összeollózhat és azt saját teljesítményként tüntetheti fel. A valódi alkotó folyamat ezzel szemben az, amikor a megtalált információt feldolgozzuk, elgondolkodunk rajta, hozzáadjuk a saját véleményünket is és a kettőt – amit találtunk, és amit gondolunk róla – jól elkülöníthetően jelenítjük meg. A plagizálás, amikor más munkáját sajátként tüntetjük fel, nem elfogadható.

4. Hogyan hozzunk létre értékes kreatív tartalmat és osszuk meg az interneten: meggyőződésem, hogy a web 2.0 beköszöntésével kiemelkedően fontossá válik az önkifejezésben, saját magunk megjelenítésében, énünk folyamatos megteremtésében az, hogy ki tudjuk magunkat fejezni az interneten. A mostani fiatalokra még erősebben igaz, hogy a boldoguláshoz tudniuk kellene, hogyan kell egy fotót elkészíteni és megosztani, hogyan kell hozzászólni egy fórum bejegyzéshez, hogyan kell videót készíteni és vágni stb.

5. Hogyan menedzseljük a digitális énünket a közösségi oldalakon: az előző ponttal szorosan összefügg, hogy az internet leginkább közösségi, személyek közti párbeszédre (interperszonális kommunikációra) használt terében, a közösségi oldalakon is elboldoguljunk. A világ sok esetben ezt látja rólunk elsőnek. A leendő barátnőnk/barátunk, az iskola, ahová felvételizünk, a leendő munkaadónk. Nem mindegy, hogy a digitális énünk mit sugároz rólunk.

6. Ami az internetre egyszer felkerül…: az előző pontból következik, hogy semmi olyat ne osszunk meg magunkról, ami későbbi életünk során kínossá válhat, amivel nem akarunk szembesülni és nem mutatnánk meg a világnak. Például soha ne osszunk meg szexuális tartalmú képet magunkról – senkivel, mert hamar az interneten végezheti és közröhej tárgyai lehetünk.

7. Hogyan kezeljük az internet sötét oldalát: végül, jó, ha tudunk róla, hogy az internetet nem csak jó célra lehet használni, vannak odakint szexuális ragadozók, rosszindulatú kortársak, bosszúra szomjazó szülők… Az interneten támadás érheti a személyiségünket, zaklathatnak minket, ellophatják az identitásunkat, feltörhetik a bankszámlánkat. Tudnunk kell, hogy milyen óvintézkedéseket érdemes tenni ezek elkerülésére, illetve ha ilyesmi ér minket, kitől kérhetünk segítséget, mit tehetünk.

Természetesen felmerül a kérdés, hogy az iskola ezeket miért nem tanítja meg és, ha az iskola nem, akkor ez kinek a felelőssége? Nekem az az érzésem, hogy ezeknek a jó részét a saját bőrén, saját kárán ismeri fel a diákok egy jelentős hányada, míg sokan egyáltalán nincsenek tisztában számos pont igazságával. Nagyon meghatározó ebben a tanulási folyamatban a kortárs csoportok szerepe és egészen biztosan hatalmas a szülők, és kézzelfogható a tanárok felelőssége. Sajnos olyan készségekről van szó, amelyek 1-2 kivételtől eltekintve nehezen taníthatók iskolában, iskolás tudásként, tankönyvből – viszont a boldoguláshoz később a pályaválasztás, munkába állás idején is elengedhetetlenek.

Persze minden ilyen lista szubjektív, akinek van még a tarsolyában olyan téma, ami itt nem található meg, az ossza meg velünk kommentben.

Pintér Robesz

Nem győzöm évek óta hangsúlyozni, hogy nagyon meg kell gondolni, az ember milyen képeket oszt meg magáról a közösségi oldalakon. Az még hagyján, hogy hülyét csinál magából, esetleg elkönyvelik „dizsiribinek”. De az állás, az iskola a jövő múlhat rajta.

A Facebook eheti idiótái a huszonkét éves Doyle Byrnes és három tanuló társa, akik Kansasban a Johnson főiskolán ápolói szakon tanultak. Az utolsó éves diákok novemberben laborgyakorlaton egy anonim donortól érkezett emberi méhlepényt tanulmányoztak, milyen a felépítése, hogyan is táplálja a meg nem született babát. Mint ahogy a Wall Street Journal megírta, a négy diák lefotózta magát a placentával, a képet feltöltötték a Facebook oldalukra. A képekből hamarosan botrány lett, fegyelmi ügy lett belőle, és az iskola úgy döntött, etikátlan magatartás miatt kirúgja a diákokat.

Az emberi szervekkel történő ilyen bánásmód több, mint etikátlan, és az egészségügyben elvárható alapvető emberi tiszteletet is semmibe veszi.  Byrnesék a jelek szerint nem fogták fel, hogy nem csak az a gond, hogy csak egy idióta készít magáról mosolygós képet egy méhlepénnyel. Még az ünnepek előtt keresett nyújtottak be az illetékes bíróságon, a döntés felfüggesztésére. Indoklásul azt hozták fel, hogy a fényképezés a tanár jelenlétében történt és az nem emelt kifogást a képek készítése ellen. És az iskola szabályzata nem tíltja.

A bírói döntés arra kötelezte az iskolát, hogy vonja vissza a döntését, mert az indoklás szerint a kép nem sért emberi jogokat, mert nem fedezhető fel kapcsolat a méhlepény és egy élő anya között. A diákok a következő tanévben újra járhatják a negyedik osztályt.

Az esetnek két tanulsága van. Egyrészt elég egyetlen ostoba fotó, hogy valaki elveszítse négy év tanulmányait, és az iskola befejezése előtt úgy rúgják ki, hogy soha többé esélye se nagyon legyen ezeket a tanulmányokat befejezni és a szakmában elhelyezkedni. Hiszen nem valószínű, hogy másik egészségügyi főiskola hajlandó lenne felvenni tanulói közé.

Fenntartásaim vannak a bírói döntéssel kapcsolatban. Nagyon gyakran éri a vád az egészségügyet, hogy nem bánnak tisztelettel a páciensekkel, szinte tárgyként kezelik őket. Az eset szerint a bíró is úgy gondolja, hogy az emberi testrészeknek már nem jár ki az emberi bánásmód. Nem azt mondom, hogy előre kell neki köszönni, és babusgatni, de azért annyi tisztelet kijárna neki, hogy ne játszanak vele. Ha esetleg valaki nem ért velem ebben egyet, gondoljon arra, hogy az a méhlepény az édesanyjáé volt. Így már rögtön nem olyan vicces a történet.

De vajon a bíró bele gondolt abba, hogy ezek után hány anya fogja felajánlani az iskoláknak az oktatásra a méhlepényt? Vagy bárki más egyéb szerveit? Mert mi jöhet még ez után? Integetni a levágott kézzel? Pózolás az amputált lábbal? Esetleg harmadik lábként járni vele? Vagy nyugodtan lehet fényképezkedni egy hullával, csak legyen letakarva a feje, hogy ne lehessen azonosítani?