Netidők Blogtársaság

Könyvajánló: danah boyd - It's Complicated

Pár hete egy levelezőlistán hívták fel a figyelmemet a híres kutatónő, danah boyd új könyvére (a szerző szándékosan nemecsek ernősen írja a nevét, tiszteljük meg azzal, hogy mi is). A könyv számomra különösen aktuális témát boncolgat, a tinédzserek újfajta kommunikációs szokásait. Miután a saját családomban hamarosan lesz egy tinédzser (már most kiskamasz), aztán több is, ahogy cseperedik a három csemetém, próbálok felkészülni a dologra. Ugyanakkor, mint információs társadalom kutató, szakmailag is érdekel a könyv.

A téma persze nem csak nekem fontos, hanem minden szülőnek. Mondjuk a szülőknek van egy további csavar a dologban, ahogy egy szakmai beszélgetésen Bauer Béla, ifjúságkutató fogalmazott 2008-ban: amikor az embernek tinédzser korú gyermekei vannak, akkor rendszerint ő maga éppen a midlife crisis-szel küzd. Nem jó kombó. Sem a tinédzsernek nem könnyű, sem a szüleinek, együtt pláne megkeseríthetik egymás életét. Erre tesz rá még egy lapáttal, ha a tinédzser a szülő szemszögéből a kommunikációs technológiába "menekül", amiből a szülő nem sokat ért, de még, ha ért is, nem sokat lát a gyerek tevékenységéből. És, ha hiányzik a bizalom, akkor a gyerek könnyen abban a helyzetben találja magát, hogy anyja vagy apja gyanakvással figyeli minden elektronikus lépését, azt hiszi a neten csak rosszat lehet csinálni és csak rosszra való: szexuális ragadozók, öngyilkosságra buzdító csoportok, függők, drogosok és egyéb antiszociális elemek találkahelye - ugye, pont nem egy labilis tinédzsernek való hely. Ebből a helyzetből fakad annak a tinédzsernek a kiáltása is, akit danah boyd a könyv elején mutat be nekünk és, aki azt kéri a szerzőtől, hogy beszéljen már az édesanyjával, mivel az azt hiszi, hogy csupa rossz dolgokat csinálnak a haverjaival a neten, miközben ők csak ártatlan házivideókat készítenek és töltenek fel a YouTube-ra.

Azt hiszem előbb-utóbb minden szülőnek el kell döntenie, hogy a 3T-ből (tiltás, tűrés, támogatás) mit és hogyan valósít meg a gyermekei netes életét és infokom eszközhasználatát illetően. Ami különösen azért problematikus, mert még maguk a felnőttek sem mindig tudják, hogy ezeket az eszközöket mikor és hogyan "illik" használni, mire valók és milyen napi rutint, szabályokat érdemes követni, hogy ne képernyőkre bámuló zombik legyünk egymás mellett, akik egyre kevesebbet beszélgetnek egymással, de nyomogatják a Like gombot a Facebook-on. Az, hogy hogyan és mire neveljük a gyereket még nehezebb, ha a két szülő sincs egy platformon - mondjuk az egyik kütyümániás a másik meg (még) nem az. Viszont a könyv segít abban, hogy legalább végiggondoljuk, reflektáljuk, hogy mi magunk tulajdonképpen mit is gondolunk erről az egészről.

Nagyon megmaradt bennem az a kép, ahogy a kilencvenes évek végén - amikor a mobiltelefon idehaza még elég ritkának számított - Helsinkiben a villamoson bunkofonnal verték egymás fejét a kisiskolások. Modern eszközhasználat. Már akkor láttam, hogy ez lesz a jövő és a dolog "be fog gyűrűzni hozzánk". Legfeljebb azt nem tudtuk, hogy a telefonok mérete ennyire meg fog nőni az okostelefonok miatt. Mindezzel azt akarom mondani, hogy persze mire az embernek tinédzser korú gyerekei lesznek, addigra már túl van néhány dilemmán: például mikor kapjon a gyerek mobiltelefont, beengedjük-e a nappaliba a játékkonzolt, mennyit játszhat a gyerek számítógépes játékokat. Ezek azonban könnyű kérdéseknek tűnnek a tinédzserek net használatához képest.

Visszatérve a könyvre - pár napja jelent meg, az Amazonon Kindle kiadásban 15,49 dollárért megvehető (most a rossz árfolyam miatt körülbelül 3500 forintot kóstál), hagyományos papírkönyvként 16,68 dollár (plusz postaköltség). A könyv fontos kérdéseket vizsgál meg, például, hogy miért tűnnek olyan furcsának a tinédzserek az interneten; miért tűnik úgy, hogy egyáltalán nem számít nekik a privátszféra (pedig de); mitől kattantak rá annyira a közösségi média használatára? Aztán megpróbál a szülői félelmeknek is a végére járni a szerző: tényleg mindenhol ott vannak a szexuális ragadozók; a net valóban felerősíti az aljasságot és a kegyetlenséget (lásd cyberzaklatás)? Végül körbejárja azt a közkeletű sztereotípiát is, amit a 40-es és annál idősebb korosztály előszeretettel oszt a fiatalokkal kapcsolatban: a mai tinédzserek olyan digitális bennszülöttek, akiknek minden a kisujjukban van, ami digitális. Pedig higgyük el, nekik sem egyszerű - pláne, ha még a szüleik internettel kapcsolatos gyanakvásával, tiltásaival és tudatlanságával is meg kell küzdeniük. Bár az első kettőben nem biztos, hogy segít a könyv, a tudatlanságunk ellen sikerrel indíthatunk harcot, ha elolvassuk. Megéri.

danah boyd: It's Complicated: The Social Lives of Networked Teens

Keményfedeles kiadásban: 296 oldal

Kiadó: Yale University Press (hivatalosan 2014. február 25-én jelenik meg, de már olvasható)

Nyelv: angol

ISBN-10: 0300166311

ISBN-13: 978-0300166316

A könyv 2014 március elejétől ingyen is letölthető a szerző oldaláról.

Pintér Robesz

Ismert jelenséget ír le ez a szóösszetétel, nevezetesen a konkrét személyek ellen irányuló internetes zaklatások, rágalmazások, befeketítések gyűjtőneve. Ez a sajnálatos jelenség egyre gyakoribb, egyre több áldozatot szed, és az interneten erre már külön fogalom is van.

A cyberbullying kifejezés előtagja a cybernetics, magyarul kibernetika ’számítástechnika’ alak rövidült formája, az utótagja pedig a magyar nyelv számára teljesen ismeretlen angol bully ige, amelynek a jelentése ’erőszakoskodik, megfélemlít, terrorizál, zsarnokoskodik, kínoz’. Az összetétel jelentése tehát ’internetes zaklatás, internetes erőszakoskodás’. A cyberbullying jelentéstartalmát természetesen pontosan és árnyaltan körül tudjuk írni szószerkezetekkel magyarul is, ám fogalmi szintű szóösszetétel, kifejezés még nem született rá, de az internetes zaklatás többé-kevésbé megfelelőnek tűnik.

Azok a szóösszetételek, amelyek a cyber- előtaggal kezdődnek, az utótag számítógépes vagy internetes jellegét emelik ki, például: kiberkultúra, kibertér, kibernyelv. Az internetre jellemző globális, csoportnyelvi kommunikáció eredményeképpen magyar szövegkörnyezetben is az angolos cyber- [szájber-] forma használatos, és így gyakran keletkeznek vegyes összetételek: cyberkultúra, cyberduma, cyberszex stb. A cyberspace (magyarul kibertér) és a cyberpunk kifejezés William Gibson sci-fi írótól származik.

A kiber- előtag a kibernetika kifejezés rövidített változata, ami azt a tudományágat jelenti, amely az összetett, gépi vagy emberi rendszerek irányításával, szervezésével foglalkozik. A kibernetika antik görög eredetű szó, a jelentése ’kormányos, kormányzó, kormány, kormánylapát’, és Platón Gorgiaszában bukkan fel először. A tudományos életbe Norbert Wiener, az amerikai MIT professzora vezette be 1948-ban a kibernetika szakkifejezést. Az antik hagyományokkal valószínűleg az a kapcsolata, hogy a kibernetikai rendszerek ugyanúgy a hatás-ellenhatás, a visszajelzés önálló képességén alapulnak, mint a hajókormányos tevékenysége

A kibernetika alak egyébként már a magyar számítástechnika kezdete óta, az 1950-es évek óta használatos a műszaki szaknyelvben, tehát azzal, hogy az 1990-es évek eleje óta az angolos cyber alakot használjuk, egy visszaidegenedési folyamat indult meg. Ez ismert jelenség, főként a szaknyelvekre jellemző, és a kulturális globalizáció hatására indul el. Ilyen például a sportnyelv néhány kifejezése is: pakk > korong > pakk; korner > szöglet > korner, taccs > bedobás > taccs, offszájd > les > offszájd stb. A következő lépés, amit rendszerint megtesznek a nyelvhasználók, hogy ha már visszaidegenedett egy kifejezés, akkor azt elkezdik újra magyarítani, azaz elsőként a fonetikai rendszerünkbe beépíteni, így a cyber [szájber] alakból kíber forma lesz [hosszú –í-vel], míg a régebbi alakra a görögből, magyarosodott kiber-, kibernetika formára [rövid –i-vel] már nem mindig emlékszünk.

Forrás: Bódi Zoltán: Infoszótár. Informatikai fogalmak eredete, magyarázata és használata. Budapest, Tinta Könyvkiadó, 2010.

Bódi Zoltán

| Még több lehetőség

Minden huszadik 9-16 év közötti magyar fiatalt ért már internetes bántalmazás. A cyberzaklatás rendszeresen előfordul az internettel jól bánó tinédzserek körében szerte a világon mindenhol. Néha azonban tragédiával végződik - de nem csak ezekben az esetekben fontos, hogy az online kiközösített áldozat mellé álljanak, hanem mindig.

Ha belegondolunk a jelenség eredete több ezer éves. A megkövezés, pellengérre állítás, közszemlére tevés, megszégyenítés, nyilvános kivégzés... sajnos mind része az emberi kultúrának, feltehetően még az ősemberi időkből ránk maradt, amikor törzsekben éltünk és a másság tolerálása nem tartozott éppenséggel az erősségeink közé. Tulajdonképpen a kiközösítés, zaklatás, zrikálás közösségképző azok számára, akik a csoporthoz tartoznak, mert megmutatja, hogy milyenek nem akarnak lenni, mit / kit utasítanak el (közösen lépnek fel a kiközösített ellen). A csoportképzésben sajnos ennek (persze nem az öngyilkosságba kergetésig) fontos szerepe van. Emiatt kétlem, hogy a dolog megszüntethető lenne. Ugyanakkor, amitől akkora ereje van az internet korában, hogy az iskola esetében az intézmény falain kívülre viszi a zaklatást, az érintett fél nem tud elmenekülni, nem tud hová visszavonulni, mert a cybertér mindenhol utoléri... emiatt sokkal nyomasztóbb, mint a „szokásos” iskolai piszkálódások, zaklatások, amelyek térben és időben korlátozottak.

További igen fontos megkülönböztető jegy az offline zaklatáshoz képest a dolog rossz társadalmi láthatósága és az ebből fakadó optikai csalódás: az áldozat részéről könnyen kialakulhat az az érzés, hogy mindenki rajta röhög, ezzel szemben gyakori védekezés az elkövetők vagy az iskola részéről, hogy ebben feltehetően csak kevesek vesznek részt és nem érdemes túldimenzionálni. Az igazság valahol félúton lehet, részben az anonimitás, de még inkább a virtualitás miatt (az áldozat, az agresszorok és a közönségük nincs fizikailag egy térben). Sokkal könnyebb valakit bántani, ha nincs jelen és sokkal könnyebb ehhez online nézőközönségként észrevétlenül csatlakozni. Ha lehetséges, ezért fontos a szembesítés, szemtől-szemben ugyanis már sokkal kevesebben találják „viccesnek” a dolgot a zaklatók és a közönség tagjai közül.

Az igazi kérdés azonban számomra a jelenség megértésén túl az, hogy mi lehet a jó megoldás? Mit csinálj, ha Te vagy az áldozat vagy a Te gyerekedet, barátodat zrikálják online (is)? A tinédzserek szerintem halmozottan hátrányos helyzetben vannak, jellemzően az ilyen kipécézett fiatalok amúgy is nehezebben kommunikálnak, nehezebben tudnak kiállni magukért a túlerővel szemben... ha már valaki melléjük mer állni, már az óriási segítség. Ha online zaklatást látsz, akkor segíts, ha tudsz – és semmiféleképpen ne csatlakozz a közömbös vagy a kárörvendő nézőközönséghez.

Pintér Robesz

Tegnap összeszedtem egy blogposztban, amit leendő kis elsősként tudnia kell a lányomnak az iskolarendszerről, mielőtt belevág ebbe a 20-25 éves kalandba. A hét pont egyike azzal foglalkozott, hogy az iskola nem tanít meg mindenre, vannak dolgok, amiket a gyerekeknek maguknak kell megtanulniuk. Az állítás áll az informatika és az internet világára is igaz. De vajon mi az, amit egy gyereknek tudnia (kellene) ezen a téren és az iskolától jelenleg (a legtöbb esetben) nem kap(hatja) meg?

1. Tanuljunk meg gépírni: az iskolarendszerek világszerte hatalmas energiákat fektetnek az első néhány iskolaévben arra, hogy a diákok megtanuljanak kézzel írni. A felnőttek viszont munkájuk és mindennapi életük során a kézzel írt szövegek mennyiségének sokszorosát írják géppel. Mégsem tanítunk meg gépírásra szinte senkit. Miért?

2. Ne higgyünk el minden információt, amit az interneten megtalálunk: gyakori tévhit, hogy az interneten minden megtalálható, ráadásul megbízható információ, aminek hinni lehet. Minél hamarabb tanuljuk meg, hogy az interneten csak az található meg, amit oda valaki feltett, annál jobb. Mindennek van tehát forrása és szándék, amely a megosztáshoz vezetett. Meg kellene tanulnunk, hogy mi alapján tudjuk eldönteni, hogy valami hiteles, megbízható forrásból származik, ezért hihetünk neki.

3. Ami az interneten van, azt nem lehet csak úgy szabadon felhasználni – mi az a plagizálás: az előzővel szorosan összefügg ez a pont. Nagyon sok diák azt hiszi, hogy az internetről bármit szabadon összeollózhat és azt saját teljesítményként tüntetheti fel. A valódi alkotó folyamat ezzel szemben az, amikor a megtalált információt feldolgozzuk, elgondolkodunk rajta, hozzáadjuk a saját véleményünket is és a kettőt – amit találtunk, és amit gondolunk róla – jól elkülöníthetően jelenítjük meg. A plagizálás, amikor más munkáját sajátként tüntetjük fel, nem elfogadható.

4. Hogyan hozzunk létre értékes kreatív tartalmat és osszuk meg az interneten: meggyőződésem, hogy a web 2.0 beköszöntésével kiemelkedően fontossá válik az önkifejezésben, saját magunk megjelenítésében, énünk folyamatos megteremtésében az, hogy ki tudjuk magunkat fejezni az interneten. A mostani fiatalokra még erősebben igaz, hogy a boldoguláshoz tudniuk kellene, hogyan kell egy fotót elkészíteni és megosztani, hogyan kell hozzászólni egy fórum bejegyzéshez, hogyan kell videót készíteni és vágni stb.

5. Hogyan menedzseljük a digitális énünket a közösségi oldalakon: az előző ponttal szorosan összefügg, hogy az internet leginkább közösségi, személyek közti párbeszédre (interperszonális kommunikációra) használt terében, a közösségi oldalakon is elboldoguljunk. A világ sok esetben ezt látja rólunk elsőnek. A leendő barátnőnk/barátunk, az iskola, ahová felvételizünk, a leendő munkaadónk. Nem mindegy, hogy a digitális énünk mit sugároz rólunk.

6. Ami az internetre egyszer felkerül…: az előző pontból következik, hogy semmi olyat ne osszunk meg magunkról, ami későbbi életünk során kínossá válhat, amivel nem akarunk szembesülni és nem mutatnánk meg a világnak. Például soha ne osszunk meg szexuális tartalmú képet magunkról – senkivel, mert hamar az interneten végezheti és közröhej tárgyai lehetünk.

7. Hogyan kezeljük az internet sötét oldalát: végül, jó, ha tudunk róla, hogy az internetet nem csak jó célra lehet használni, vannak odakint szexuális ragadozók, rosszindulatú kortársak, bosszúra szomjazó szülők… Az interneten támadás érheti a személyiségünket, zaklathatnak minket, ellophatják az identitásunkat, feltörhetik a bankszámlánkat. Tudnunk kell, hogy milyen óvintézkedéseket érdemes tenni ezek elkerülésére, illetve ha ilyesmi ér minket, kitől kérhetünk segítséget, mit tehetünk.

Természetesen felmerül a kérdés, hogy az iskola ezeket miért nem tanítja meg és, ha az iskola nem, akkor ez kinek a felelőssége? Nekem az az érzésem, hogy ezeknek a jó részét a saját bőrén, saját kárán ismeri fel a diákok egy jelentős hányada, míg sokan egyáltalán nincsenek tisztában számos pont igazságával. Nagyon meghatározó ebben a tanulási folyamatban a kortárs csoportok szerepe és egészen biztosan hatalmas a szülők, és kézzelfogható a tanárok felelőssége. Sajnos olyan készségekről van szó, amelyek 1-2 kivételtől eltekintve nehezen taníthatók iskolában, iskolás tudásként, tankönyvből – viszont a boldoguláshoz később a pályaválasztás, munkába állás idején is elengedhetetlenek.

Persze minden ilyen lista szubjektív, akinek van még a tarsolyában olyan téma, ami itt nem található meg, az ossza meg velünk kommentben.

Pintér Robesz

Mi a közös a Zaklatás, a Johnny Mnemonic, és a Különvélemény című filmekben? A virtuális valóság használata a mindennapi adminisztrációban.

A jövő technológiája: a virtuális valóság. A VR technológiák felhasználási köre lényegében végtelen, hiszen a közeljövőben egyre több számítógépes játék, az orvostudomány, az ipar és még számos terület veszi majd vélhetően óriási hasznát az ilyen tudományoknak. Épp ezért népszerű az SF filmekben is a téma. Ime három példa a VR mindennapi adminisztrációs használatára.