Netidők Blogtársaság

Továbbra sem hagy nyugodni a Snowden-ügy, ami kapcsán újabb és újabb visszásságok kerülnek napvilágra. Miért érdekel ez az egész ennyire? Mert úgy látszik, hogy a megfigyelés az internet egyik legalapvetőbb jelensége (mintegy hozzátartozik a természetéhez), amely sokkal elterjedtebb, mint azt valaha is gondoltuk volna, és szerintem nem jól van ez így.

Az alapvető kérdés az ügy kapcsán, hogy akarunk-e olyan világban élni, ahol az embereket, így köztük minket is, szinte ellenőrizetlenül, szisztematikusan és folyamatosan megfigyelnek az interneten vagy az egyéb kommunikációs eszközök használata közben, akkor is, ha egyáltalán nem követtünk el semmit és ennek a gyanúja sem merült fel? Ha nem, akkor mit tehetünk ez ellen, tehetünk-e egyáltalán valamit?

Snowden 2013 decemberében azt mondta, hogy már elérte a célját, mert ő csupán azt szerette volna, hogy a társadalom kapjon esélyt megvitatni a megfigyeléssel kapcsolatos kérdéseket, hogy eldönthesse kell-e változtatni valamin. (I didn’t want to change society. I wanted to give society a chance to determine if it should change itself.” “All I wanted was for the public to be able to have a say in how they are governed” "Nem akartam megváltoztatni a társadalmat. Esélyt akartam adni a társadalomnak, hogy eldönthesse meg kell-e változtatnia önmagát." "Mindössze azt akartam, hogy a nép beleszólhasson, hogyan kormányozzák.")

Ahhoz, hogy eldönthessük, kell-e változtatni, illetve min és hogyan kell változtatni, nem elég szörnyülködni az újabb és újabb botrányokon vagy Amerikára mutogatni. Amire szükség van, hogy értelmes kérdéseket tegyünk fel, amik alapján értelmes vitákat folytathatunk és aztán ez alapján változások léphessenek életbe (feltéve, hogy egyáltalán bármit is meg kell változtatni). De vajon mik a jó kérdések? Összeírtam néhány kérdést, amit érdemes tisztázni, illetve amik kapcsán az utóbbi hónapokban polémia folyik és szerintem fontos lenne tisztázni őket mintegy kiindulópont gyanánt (sajnos egy blogposztba legfeljebb a kérdések férnek bele, a válaszok inkább egy hosszabb cikkben kaphatnának helyet):

• Mióta figyel meg az állam és egyáltalán miért kell az államnak bárkit is megfigyelnie?
• Kiket figyel meg az állam és miért pont őket?
• Pontosan mit jelent az, hogy az "állam" megfigyel, tehát mely szervezetek, az állammal szerződéses viszonyban lévő vállalkozások végezhetnek megfigyelést?
• Hogyan, mit, milyen módon figyelnek meg az említett szervezetek?
• Milyen szabályok alapján működnek a megfigyelést végző szervezetek?
• Mi történik a megfigyeléskor keletkezett adatokkal, meddig tárolják őket, ki férhet hozzájuk stb.?
• Ki figyeli, ellenőrzi, kontrollálja a megfigyelőket és hogyan?
• Hogyan működnek együtt az NSA-vel a különböző, internettel kapcsolatos szolgáltatásokat, eszközöket nyújtó, elsősorban amerikai cégek (mint amilyen a Google, a Microsoft, a Yahoo vagy a Cisco)? Mit tehetnek, hogy védjék a felhasználóik érdekeit?
• Ha nekünk személy szerint semmi titkolnivalónk sincs és az életünk amúgy is egy nyitott könyv (amit önként megosztunk a közösségi oldalakon), akkor is kell-e foglalkoznunk a megfigyelésekkel vagy tartanunk tőle?
• Ha nem lennének ezek a folyamatos és szisztematikus, a teljes világra kiterjedő, adatbázisok építését célzó megfigyelések, akkor tényleg kevésbé biztonságos hely lenne Amerika és a világ? Többet árt vagy használ a Snowden által leleplezett megfigyelési rendszer?
• Miért kell a szövetséges országok polgárait, tisztségviselőit és annak vezetőit is megfigyelni?
• Lehet-e demokratikus egy olyan ország, ahol az államon belül titkos szabályok egyedi értelmezése alapján folyik tömeges és szisztematikus megfigyelés?
• Mi garantálja, hogy az így talált információkkal nem élnek vissza, ha a megfigyelést végző szervezetek vagy megbízóik érdeke ezt kívánja?

Elég sok kérdés, amikre csak részben ismerjük a válaszokat. Arról sokat hallunk újabban, hogy mi a helyzet az USA-ban, de mik a válaszok a releváns kérdésekre itthon vagy az EU-ban? Vajon nálunk is annyira ellentmondásos a megfigyelési gyakorlat, mint a tengerentúlon?

Persze attól, hogy mi Magyarországon rágódunk ezeken a kérdéseken, még nem változik meg az USA megfigyelési gyakorlata, de ha egy globális vita folyik, annak szerintem lehet hatása az amerikai gyakorlatra is.

Pintér Robesz

Érdekes perspektívába helyezte a Microsoft és Nokia közötti megállapodást a Telecom Italia vezetője és Neelie Kroes az Európai Unió biztosa egy konferencián a minap. Szerintük olyan folyamatok indultak el, amelyek Európa leszakadásához vezettek a mobiltelefoniában. Az, hogy a Microsoft megvette a Nokia mobilgyártó üzletágát, csak az egyik olyan „mega üzlet”, ami ezt a folyamatot újabban jelzi. A Vodafone szintén a napokban jelentette be, hogy kivonul az amerikai piacról, amivel egy fontos európai szolgáltató globális szintű jelenléte gyengül meg (bár azt még nem tudni, hogy az így befolyó hatalmas összeget mibe fekteti a cég).

Ennek a megközelítésnek (Európa lemarad) van relevanciája, de közel sem újkeletű folyamatról van szó, a Nokia ugyanis nem az első olyan európai mobiltelefon gyártó cég, amely valaha jobb napokat látott. Gondoljunk az Ericssonra, amely ma már nem gyárt mobiltelefonokat, pedig 10-15 évvel ezelőtt az egyik meghatározó szereplő volt a piacon és ezt követően is közös vállalkozást üzemeltetett a Sony-val (2001-től), de idővel abból is kiszállt (2011-ben). Az Ericsson azóta a hálózatfejlesztéshez, kommunikációs hálózatokhoz szükséges eszközök gyártására és a kapcsolódó területekre koncentrál. A Nokia most közel ugyanezt az utat járja be, megszabadul a készülékgyártástól, de megtartja a Nokia Siemens Networks-öt, miután kivásárolta belőle a Siemens-et és így a kommunikációs hálózati eszközök területen kíván tovább működni (ahol a piaci részesedése alapján az Ericsson és a Huawei után a harmadik). (A HERE térkép szolgáltatást – amely a Nokiánál maradt – kicsit „kilóg” ebből a képből, de ezt jól megfontolt stratégiai okok miatt kellett a Nokiánál tartani, ha ezt is viszi a Microsoft, akkor sérült volna a platformfüggetlenség, ami a sikerhez fontos a szolgáltatás esetében.)

De egykori európai mobilos cégként említhetjük a Siemens-et is, már ők sem gyártanak mobiltelefonokat, miután 2005-ben eladták az üzletágat – vagy az Alcatelt, amely márkaként még tovább él, de részben kínai tulajdonban van. A 8-10 evvel ezelőtti helyzethez képest egyértelmű, hogy Európa dominanciája gyengül. De ne legyünk rövidlátóak, ha nem a cégekre fókuszálunk, akkor ez a történet nem csupán Európáról szól, hanem a világrégiók és egyes országok versengéséről. Vajon nem szomorúak-e a kanadaiak, amikor a Blackberry bukdácsolását látják? Vagy a tajvaniak, amikor a HTC teljesítményéről van szó? Az amerikaiak a Motorola kapcsán? A japánok, amikor azt látják, hogy a fogyasztói elektronikában egyeduralkodónak számító márkáik szinte mind eltűnnek? Én még emlékszem a Panasonic vagy az NEC mobiltelefonokra, ma már csak a Sony küzd, hogy bekerüljön a top3 gyártó közé az okostelefonok között (közel két tucat országban ez már sikerült is nekik).

Nem egyszerűen Európa „hanyatlásáról” van tehát szó, hanem a mobil piac globális átrendeződéséről... Mindeközben ugyanis Korea (Samsung, LG) és Kína (ZTE, Huawei, Lenovo) vagy az Apple (USA) csillaga emelkedik. Ha pedig a területi versengés mögé nézünk, akkor valójában cégek versengését látjuk: amelyik képes tartósan innoválni, megújulni, az a csúcson marad, amelyik pedig rosszul csinálja ugyanezt, az legyen bármekkora is, lemarad a versenyben és megfizeti ennek az árát (most éppen a Nokia). Egészen biztos vagyok benne azonban, hogy a következő évtizedben a most csúcson levő Samsung vagy Apple esetében is látni fogjuk ennek a hullámvasútnak a működését.

Pintér Robesz

végére

Úgy tűnik bebizonyosodik, hogy amit sejtettünk, az maga a valóság. Az Egyesült Államok módszeresen és rendszeresen megfigyeli az embereket az interneten és a telekommunikációs hálózatokon. Nem csak célzottan, megalapozott gyanú esetén, bírói engedély birtokában vagy terrorizmust feltételezve teszi ezt, betartva a saját maga által hozott jogszabályokat. Hanem információkat előzetes gyanú nélkül összegyűjtve, azokat elemezve, hátha találnak valamit, illetve eltárolva, hátha később jó lesz még az valamire. Mindez alkotmányellenes, a jogvédők szerint sérti az emberek szólásszabadsághoz és magánszférához való jogát, amelyet az amerikai alkotmány első és negyedik kiegészítése garantál.

Botrány! - gondolhatnánk. Ha azonban megnézzük az amerikaiak véleményét az ügyről, akkor azt láthatjuk, hogy nincs "ügy". Már jó előre, 911 után "beárazta" az amerikai közvélemény a totális megfigyelhetőség lehetőségét, csak az volt kérdés mikor derül ki, hogy tényleg létezik ilyen rendszer. Az amerikaiak többsége közel egy évtizede elfogadja, hogy a kormány a terrorizmus utáni hajsza érdekében megsértse a magánszféráját. Ezért aztán az sem lehet igazán meglepő, hogy a többség az NSA most kiderült konkrét gyakorlatát is támogatja. A szabadság (freedom) nincs ingyen (free) - igazolják álláspontjukat.

Felesleges lett volna Edward Snowden tette, amivel egy életre eldobta a kényelmes, jól fizető állását (évi 200 ezer dollárt) és kispolgári nyugalmát Hawaiin - jobb esetben is a szegénységet és a bujkálást választva? Vajon kinek volna bátorsága hasonló helyzetben utána csinálni? Tettét ő azzal indokolta, hogy az NSA által működtetett rendszer létéről, működéséről tudniuk kell az embereknek (public) és nekik maguknak kell megítélniük, hogy az elfogadható-e, igazolható-e a létezése. Nem azoknak kell ugyanis egy ilyen rendszer létezését megítélniük, akik jól felfogott üzleti érdekből az adófizetők pénzén üzemeltetik azt.

Snowdent egyelőre az vigasztalhatja, hogy ha az emberek többsége ki is áll az online megfigyelés rendszere mellett és sokan hazaárulónak tartják őt, a civil szabadságjogokat védelmező szervezetek együttes erővel léptek fel a napokban, követelve, hogy hagyjanak fel az alkotmánysértő gyakorlattal, illetve állítsanak fel vizsgálóbizottságot a történtek kivizsgálására.

Szögezzük le, Amerika (az USA) nem rendőrállam, nem totalitárius rendszer. Ugyanakkor rémisztő, hogy a biztonság oltárán milyen könnyen hajlandó feláldozni az amerikai társadalom a szabadságának egy részét és 200 éves hagyományait.

Epilógus: persze Amerika messze van, miért kell, hogy ez érdekeljen minket itt Magyarországon? Csak a tisztánlátás kedvéért: a rendszer nem válogat, ha igazak a vádak, akkor mindenkit megfigyelhetnek bárhol a világon, aki használja az érintett cégek szolgáltatásait, amelyek a világ legnépszerűbb online oldalait üzemeltetik, levelezőrendszereket, keresőket, közösségi oldalakat, fotómegosztókat, felhő szolgáltatásokat, nem csak online, hanem okostelefonokon is.

Pintér Robesz

Azt mondják, hogy Obama az interneten, mégpedig a közösségi médiában nyerte meg a 2012-es amerikai elnökválasztást. Még, ha ez önmagában feltehetően nem is állja meg a helyét, Obama közösségi média aktivitása példa nélküli. Most egy interjúból kiderült nehány részlet arról, hogy hogyan csinálták. 

Gillea Allison jelenleg a Blue State Digital ügyfélmenedzsere, a 2012-es Obama kampány egyik vezetője (Digital Operation Vote Lead). Az általa vezetett digitális kampány a mikrotargetingen alapult, ennek érdekében körülbelül 20 szavazói csoportnak hoztak létre saját team-et (nők, latinók, afro-amerikaiak, fiatalok stb.). Ezeknek a csoportoknak a munkáját vezette Allison.

A feladat az volt, hogy célzott tartalmat kínáljanak minden csoportnak.  A munkát folyamatos elemzés (tesztelés, modellezés) kísérte, hogy melyik tartalom hogyan teljesít, mit kell kommunikálni - Allison szerint ez volt a leginkább adat-vezérelt kampány a világon és ezzel tudtak nyerni. A közösségi kampány középpontjában az állt, hogy megértsék, kik ezek az emberek, mi érdekli őket, hol lehet velük találkozni és legfőképpen hogyan lehet őket bevonni, aktivizálni. A cél a minél nagyobb engagement (bevonódás) elérése volt, tehát az inaktivitás elkerülése. Adományozzanak, adják tovább az üzeneteket, regisztráljanak szavazásra, vegyenek részt és szervezzenek is eseményeket... Ha valami nem vezetett (kellő) bevonódáshoz, akkor felhagytak vele. Mivel az eseményeket online követni, mérni lehet, ez segített nekik folyamatosan visszajelzést kapni.

2008-ban 2 millió rajongója volt Obamának a Facebookon, 2012-ben viszont már 35 millió! Ez a 35 millió ember az amerikai népesség 98%-át tudta 1 lépésben, tehát közvetlenül elérni, mert ismerősök voltak a hálózaton. Javarészt ennek köszönhető, hogy több fiatal szavazott Obamára, mint 2008-ban, amikor ő volt az új, izgalmas jelölt. Pedig a 18-29 évesek 50%-ához nem volt telefonszám és a közvetlen bekopogtatós (door-to-door) módszerrel sem lehetett volna jobban megtalálni őket... Viszont a közösségi médiában el lehetett érni őket.

Persze a kampányban számos eszközt használtak még online és offline, de a közösségi média széleskörű használata volt az, ami precedens nélküli és nagyon jól lehetett vele mozgósítani.

A teljes interjú elolvasható: http://www.iirusa.com/upload/wysiwyg/1New_Media/Gillea%20Allison%20FoCI%20podcast%20Transcript.pdf

De elérhető podcast (hangzó) verzió is.

Pintér Robesz

Az amerikai rendőrök bírósági felhatalmazás nélkül átkutathatják a mobiltelefonokat annak megállapítására, hogy mi az adott készülék hívószáma - határozott egy szövetségi fellebbviteli bíróság.

Egy indianai narkórazzia alkalmával a rendőrök több mobiltelefont foglaltak le és a hívószámaik megállapítása után bekérték a híváslistákat, amelyek alapján a tulajdonosokat kábítószeres ügyletekhez tudták kötni. Az egyik elítélt, a 10 évet kapott Abel Flores-Lopez azonban kifogásolta, hogy a rendőröknek bírósági felhatalmazás nélkül nem lett volna joguk átvizsgálniuk készülékeket.

A chicagói fellebbviteli bíróság csütörtökön elutasította ezt a kifogást. Ezt azzal indokolta, hogy a személyes adatokat az adott esetben csak csekély mértékben sértették meg, és nem sérült az amerikai alkotmány negyedik kiegészítése, amely tiltja az indokolatlan átkutatást.

A bíróság ugyanakkor, részben legalábbis, abban is állást foglalt, hogy milyen mélységbe merészkedhet el a rendőrség egy kommunikációs elektronikus szerkezet - nevezzék az komputernek vagy sem - átkutatásában. A kérdés különösen fontos az "okostelefonok" esetében, amelyek alkalmazásai lehetővé teszik például, hogy a hatóság emberei egy webkamera segítségével betekintsenek a tulajdonos lakásába, ami de facto virtuális házkutatást jelentene.

Richard Posner bíró a mobiltelefonnal kapcsolatban a zsebnapló analógiáját hozta fel: a rendőrség abban is külön felhatalmazás nélkül is elolvashatja a tulajdonos címét, de a többi tartalmat nem. A mobiltelefon esetében ugyancsak megengedett a készülék bekapcsolása annak érdekében, hogy kiderüljön a száma, de a benne található fájlok és levelek megnyitása már tilos.

Toochee, a Galaktikus