Netidők Blogtársaság

Hadd előlegezzem meg a címben szereplő kérdésre a választ: szerintem nem igazán van értelme külön digitális identitásról beszélni, valójában csak egyetlen identitásunk van, aminek léteznek digitális kivetülései. Persze van, aki vitatkozna ezzel, több elképzelés is létezik ugyanis arról, hogy mit tekinthetünk digitális identitásnak.

A napokban a digitális identitásról és a személyközi kommunikációról tartottam órát a Corvinuson a mesterszakos gazdaságinformatikus hallgatóknak, ahol felmerült az a kérdés, hogy egyáltalán van-e olyan, hogy digitális identitás? Legalább kétféle elképzelés különíthető el ezzel kapcsolatban, nézzük meg őket röviden.

Az egyik elképzelés szerint van digitális identitásunk, de nem egyetlen, hanem rengeteg: ahány oldalon, ahány digitális helyen tevékenykedünk, mindegyik egy pici "forgácsot" lát belőlünk, de még ezek összessége sem rajzolja ki a teljes digitális identitásunkat. Olyan az identitás általában véve is - magyarázza Nancy Baym könyvében Sherry Turkle kutatásaira hivatkozva - mintha különböző ablakok lennének megnyitva egy számítógépen, egy időben, egyszerre számtalan szerepet viszünk (a goffmani értelemben vett szerep fogalom szerint). Azzal a fontos különbséggel, hogy míg a szerepelmélet szerint ezek a szerepek követik egymást, tehát rendszerint térben és időben elkülönülnek, például az én esetemben: kutatói szerep, apa szerep, tanár szerep stb., addig a digitális identitás esetében egyszerre, egy időben, bár más-más virtuális helyen menedzseljük ezeket az identitás-darabokat: LinkedIn profil, Facebook-profil, postr.hu blogger, index fórum hozzászóló, pókerjátékos, boszorkánymester egy játékban, munkatárs egy szakmai levélre válaszolva... Innen nézve létezik digitális identitás, sőt, inkább a többes szám használata indokolt: digitális identitások határozzák meg online életünket.

Egy másik megközelítés szerint - és hozzám ez áll közelebb - nincs külön digitális identitás, egyetlen identitás van, ami offline es online színtereken is megjelenik és folyamatosan konstruálódik. Tehát valójában nem digitális identitásról beszélünk, hanem az identitás digitális reprezentációjáról (megjelenéséről) és kölcsönös, online interakciókban (párbeszédben) való folyamatos konstruálódásáról különböző helyeken és időkben. Az Én digitális identitás menedzsmentje (ha tudatosan tervezett, akkor nevezhetjük stratégiának is) csak egy (bár feltehetően a legfontosabb) tényező abban, hogy milyen lesz az identitás digitális kivetülése, de mások reakciói, visszajelzései, a folyamatos interakció összességében szintén nagyon fontos. Az identitás ugyanis - bár szeretjük ezt gondolni - eredendően nem pusztán „belülről” fakad, eleve annak eredete a környezetben, nem az Én-ben, hanem a Másikban keresendő (kezdetben ezek a szülők) és a későbbiekben is fontos a környezet (pl. a kortársak stb.) szerepe. Innen nézve könnyen megérthető, hogy miért olyan fontos a közösségi média: folyamatos énreprezentációt és interakciót tesz lehetővé, ami az Én számára az egyik legfontosabb ahhoz, hogy válaszolni tudjon arra a kérdésre: ki is vagyok én? Véleményem szerint egyáltalán nem biztos, hogy az a legfontosabb körülmény, hogy mindez digitálisan történik, hanem, hogy egyáltalán megtörténhet: van kivel és hol folyamatos interakcióba keveredni. Ugyanakkor a digitális identitás vizsgálatában el kell különíteni a digitális identitás magán- és szakmai dimenzióit. Míg a másodikra inkább jellemző lehet egy Én 2.0 típusú márka építés (tudatos, digitális stratégia, mint amiről Dan Schawbel ír magyarul is megjelent könyvében), addig a magánjellegű kommunikáció vélhetően másképpen működik.

A jövőben véleményem szerint várható, hogy az identitásunk meghatározásában továbbra is fontos szerepet fog játszani az infokommunikációs eszközök által közvetített kommunikáció, tehát az identitás digitális reprezentációja, az online interakció. Azzal, hogy egyre több embernek lesz okostelefonja, erősödik a folyamatos közvetített kommunikáció, mindig és bárhol online lehetünk (always on és everywhere on). A távolabbi jövőt tekintve az a kulcskérdés, hogy a közösségi média (például a Facebook, LinkedIn, twitter, Instagram stb.) ilyen mértékű tömeges és rendszeres használata egy átmeneti jelenség-e csupán, amely a 2010-es években tetőzik, vagy tartósan velünk marad? Ez ugyanis gyökeresen meghatározza az emberek közötti közvetített személyes kommunikációt és az identitás digitális megjelenését, illetve menedzsmentjét.

Pintér Robesz

„Okostelefon osztály” (smartphone class), „csipegető kultúra” (snacking culture), „közösen egyedül” (alone together) és „zombi apokalipszis”. Az elmúlt pár hónapban ezt a néhány új fogalmat tanulgatta az okostelefon társadalmi hatásaival foglalkozó hazai közönség. Mind ugyanarról szól, de míg az első kettő a dolog fényesebbik oldalát ecseteli, a második kettő az árnyakat vetíti előre. Az okostelefon ugyanis egyre nagyobb hatással van az életünkre, aminek nem csak pozitív, hanem negatív vetülete is van.

Az okostelefon osztályról az eMarketer napokban megjelent cikke szól. Az osztályt persze csak igen tágan értelmezve lehet használni ennek a 100 millió fogyasztónak a leírására, akiket csupán az köt össze, hogy mindannyian rendelkeznek okostelefonnal és azt folyamatosan használják is különböző tartalmak fogyasztására (always on, always consuming content). Ugyanezt a jelenséget illetik újabban csipegető kultúrának is (snacking culture), vagyis, hogy az okostelefon felhasználók minden hulladékidőben az okostelefonjuk után nyúlnak és kicsit nyomogatják. Játszanak vele, megnéznek egy videót, ellenőrzik a leveleiket és így tovább.

Egyre gyakoribb azonban, hogy az okostelefon már nem csak ezeket az üresjáratokat tölti ki, hanem a multitasking (párhuzamos tevékenységvégzés) révén ott is észrevétlenül helyet követel magának, ahol igazi hulladékidőről egyébként már nem beszélhetnénk. Például evés közben, meetingeken, barátokkal való találkozáskor... Vagyis mindig, amikor úgy érezzük, hogy csinálhatnánk valami hasznosabbat is az okostelefonunkkal aközben vagy ahelyett, amit éppen csinálunk, csinálnunk kellene. Ennek azonban az a következménye Sherry Turkle szerint, hogy már akkor is az okostelefonunkért nyúlunk, amikor együtt vagyunk és egymásra kellene figyelnünk. Tulajdonképpen együtt, közösen vagyunk egyedül, mert a helyett, hogy együtt lennénk, az okostelefonunkkal vagyunk. Mindennek fontos és súlyos következménye lehet a társas viszonyainkra, egymás meghallgatására és megértésére – de a munkára, kapcsolattartásra és még számos más dologra. Akinek nincs kedve vagy ideje elolvasni Turkle könyvét, vagy egy jó recenziót, annak ajánlom Turkle TED-es előadását, nagyon tanulságos és elgondolkodtató.

A jelenlegi folyamatokból úgy tűnik egyébként, hogy ahogy nő ennek az okostelefonos osztálynak a mérete világszerte, egy nagy zombi apokalipszis felé menetelünk (erről Lassi Kurkijarvi beszélt a Smartmobil konferencián), ahol az emberek egyre több időt töltenek a képernyőkre bámulva és kiszakítva a körülöttük lévő valóságból. Az okostelefonjaikkal és tabletjeikkel babráló emberek letompulnak a környezetükből érkező jelekkel kapcsolatban, zombikká válnak.

Mi a megoldás? Szerintem korai lenne még a vészharangokat teljes erőből kongatni, de azt sem mondhatjuk, hogy szimpla morális pánikról van szó. Ami biztos, hogy még meg kell tanulnunk együtt élni ezekkel az új készülékekkel. Neil Postman már 1990-ben figyelmeztetett, hogy az információs technológia – mint minden technológiai innováció – fausti alku: egyszerre ad és vesz el. Nem lehet kimazsolázni csak az előnyöket. De ez nem jelenti azt, hogy egyszerűen csak el kell fogadnunk a hátrányokat. Használjuk tudatosabban az okostelefont és kontrolláljuk, hogy mikor nyúlunk utána.

Pintér Robesz