Netidők Blogtársaság

Október elején készültem el az okostelefonok magyar terjedésével foglalkozó cikkemmel, ami az Információs Társadalom folyóiratban fog hamarosan megjelenni. A cikk alapján sorozatot indítottam a blog hasábjain, amiben röviden bemutatom az okostelefonok (mobiltelefónia) hazai elterjedtségét.

Annak ellenére, hogy a mobiltelefon immár több mint két évtizedes múltra tekint vissza Magyarországon, mégis mondhatni, hogy ismét valami újnak a kezdetén állunk – ezt a véleményt részben osztják a mobiltelefon szolgáltatók is. Az újdonság forrása a mobil internet és az okostelefonok elmúlt 1-2 évben tapasztalt robbanásszerű fejlődése és térnyerése idehaza, párhuzamosan azzal, ahogy a nagyvilágot is meghódítják.

Ahhoz, hogy az okostelefon hazai terjedésével kapcsolatban érvényes állításokat tehessünk, először is tisztáznunk kell, hogy mit értünk okostelefon alatt. Ez nem pusztán szőrszálhasogatás, a definíciónak hatása van a mérésre (mit mérünk) és így a kapott adatokra is. Részben hasonló a helyzet, mint az ezredfordulón az internet mérésének kezdetén, amikor számtalan piackutató cég közölt adatokat az internet használókra és internet hozzáférőkre vonatkozóan, az adatok azonban látszólag inkonzisztensnek mutatkoztak, mivel eltértek a mérés mögött az internet használókkal kapcsolatos definíciós kiindulópontok. Ekkor az segített a helyzeten, hogy a piackutatók tisztázták egymás között a fogalmi eltéréseket és szakmai sztenderdet alakítottak ki – hasonló a helyzet most is. Egy fontos eltéréssel: míg az szinte minden internet felhasználó számára világos és egyértelmű volt 2001-ben, hogy vajon használ-e internetet, addig az okostelefon kapcsán sok felhasználó bizonytalan, hogy a jelenlegi mobiltelefon készüléke vajon annak tekinthető-e. Ennek az az oka, hogy az okostelefon fogalma az utóbbi közel tíz(!) évben folyamatosan változott, bővült. Meglepő lehet, de az okostelefonok már közel egy évtizede velünk vannak, az egyik első okostelefon készülék – amelynek révén egykoron én is megismerkedtem ezzel a kategóriával – a Nokia 3650 volt, amelyet 2002-ben kezdtek el árusítani. Ma már ezt a készüléket egyáltalán nem tartjuk okostelefonnak, pedig az akkori mobilokhoz képest hatalmas kijelzője volt, internetezni és e-mailezni lehetett vele, kamera volt benne, naptár, jegyzetfüzet és játékok… A felhasználók viszont az elmúlt négy évben – amióta az iPhone 2007-ben újra „feltalálta” az okostelefont és megújulásra késztette riválisait – megtanulták, hogy mindez „kevés” ahhoz, hogy okostelefonnak nevezhessünk egy ilyen készüléket. (Az okostelefonok történetéről lásd ezt a korábbi blogposztunkat!)

Az okostelefon fogalma körüli zűrzavar miatt tehát nem elégséges a piackutató cégeknek – amelyek a mérést végzik – egymással megállapodni (persze ez is szükséges feltétel a konzisztens adatokhoz), de feltétlenül szükséges, hogy a felhasználók is tudják, mit nevezünk okostelefonnak, hogy a saját készülékükről el tudják dönteni, vajon annak tekinthető-e. Ráadásul a válaszadóknak megbízhatónak, illetve következetesnek kell lenniük ebben a kérdésben. A legtöbb cég ezért a felmérései során „megtanítja” a válaszadókat arra, hogy mit jelent az okostelefon fogalma, mit tekintünk annak jelenleg (merthogy a fogalom további változáson mehet keresztül a jövőben).

Az Ipsos kutatásában emiatt a fogalmi zavar miatt 2010-ben nem is kérdeztük a felhasználókat arról, hogy vajon okostelefonjuk van-e, e helyett egy sokkal egyértelműbben eldönthető jellemzőre kérdeztünk rá: érintőképernyős-e a készülék. Abból indultunk ki ugyanis, hogy elég ritka, hogy egy telefon érintőképernyős, de nem okostelefon – bár fordítva kétségtelenül előfordul 1-2 modell esetében, ezek azonban nem igazán elterjedtek, így közel pontosan mérhető az okostelefon jelenség (vállalva, hogy bizonyos mértékben persze biztosan alulmérjük az okostelefonok elterjedtségét, viszont kizárható a felhasználók bizonytalanságából fakadó pontatlanság). 2011-ben már az okostelefont mértük az Ipsos mérésben is (megtanítva a válaszadókat a fogalom tartalmára) így az derült ki, hogy abban az évben 4%-kal mértük volna alul (20%, 24% helyett) az okostelefonokat, ha továbbra is az érintőképernyőre kérdeztünk volna rá.

2011-ben a következők alapján tekintünk egy készüléket okostelefonnak (az Ipsos 2011-es tavaszi okostelefon felmérése alapján):

„Az okostelefonok olyan fejlett, gyakran számítógépszerű funkciókkal is rendelkező telefonok, amelyek a telefonáláson kívül számos egyéb funkcióval is rendelkeznek: különféle alkalmazások tölthetők le és telepíthetők rájuk; e-mail és internethasználatra is alkalmasak; általában érintőképernyővel vagy teljes abc-t is tartalmazó (ún. QWERTY) billentyűzettel rendelkeznek.”

Ez alapján a legtöbb felhasználó egyértelműen el tudja dönteni, hogy a saját készüléke vajon okostelefon-e és a minimálisra szorítható a bizonytalanok aránya.

2011 folyamán a későbbiekben bemutatásra kerülő kutatásokat végző magyar piackutató cégek (Ipsos, Kutatócentrum és NRC) valamennyien bevezették, hogy az okostelefon penetráció mérésekor először meghatározzák a válaszadók számára, hogy mit tekintenek okostelefonnak.

Ez egyelőre nem jelenti még azt, hogy a definíciók konzekvensek. Az NRC például „azokat az internetezésre is alkalmas, érintőképernyős vagy teljes (QWERTY) billentyűzettel ellátott mobiltelefonokat tekinti okostelefonnak, amelyek saját operációs rendszerrel rendelkeznek, és amelyekre különböző alkalmazások tölthetők le.” A Kutatócentrum ezzel szemben tágabb megközelítést használ és az „okostelefon funkciókkal bővített hagyományos” mobiltelefonokat is beleszámítja saját penetrációs adatába, ami így jóval magasabb is ugyanazon célcsoportban, mint az Ipsos vagy az NRC vonatkozó adatai.

Pintér Robesz

A sorozat korábbi részei:

Az okostelefon terjedése I.: Nincs idő gondolkodni

A mobiltelefon terjedése Magyarországon: a kezdetek

Az okostelefon terjedése III: A mobiltelefon elterjedtsége nemzetközi összevetésben

Október elején készültem el az okostelefonok magyar terjedésével foglalkozó cikkemmel, ami az Információs Társadalom folyóiratban fog hamarosan megjelenni. A cikk alapján sorozatot indítottam a blog hasábjain, amiben röviden bemutatom az okostelefonok (mobiltelefónia) hazai elterjedtségét.

A mobiltelefon húsz év alatt – 1990-es bevezetése óta – szinte teljesen elterjedt Magyarországon. 2011 augusztusában 117 előfizetés jutott 100 lakosra (NMHH adat) és ténylegesen a lakosság körülbelül 80%-a rendelkezett mobiltelefonnal.

A közhiedelemmel ellentétben nincs mindenkinek mobiltelefonja hazánkban. A 117%-os „penetrációt” az adja, hogy sokaknak van kettő vagy esetleg három működő készülék a tulajdonában, az adat tehát a hívásfogadásra képes aktív SIM kártyák számát mutatja. Az igazság az, hogy minden ötödik magyarnak nincs mobiltelefonja. Nyilván ezek között sok a készülékhez a szülők szerint túl fiatal gyermek; a vonalas telefonnal rendelkező és legtöbbnyire otthon lévő idős ember; azok a kispénzű emberek, akik nem engedhetik meg maguknak még a mai árak mellett sem, hogy mobiltelefont tartsanak fent; végül azok, akik valamiért egyszerűen csak nem szeretnének mobiltelefont.

A mobiltelefon idehaza az egyik legelterjedtebb kommunikációs eszközzé vált. Az eszköz terjedése az elmúlt tíz évben (2000 és 2010 között) követte a kelet-európai trendet, viszonylag alacsony bázisról nagy lendülettel 2008 körül jutott a csúcsra és azóta nem változott érdemben (az utóbbi 2-3 évben nálunk stagnált, a két bemutatott visegrádi országban enyhén emelkedett a penetráció). Két további, ezen a téren igen fejlett európai állammal összevetve (Olaszország és Finnország), azt mondhatjuk, hogy a tíz év alatt jelentős hátrányt sikerült ledolgozni, de az olló nem zárult be, sőt Finnország esetében tovább nyílt 2008 óta:

Forrás: ITU, 2010

A hazai 117%-os adat európai összevetésben nem számít egyébként különösebben magasnak, megfelel a kontinens átlagának, világviszonylatban viszont hazánk a legfejlettebbek közé sorolható:

Forrás: ITU, 2010

Európán belül viszont – ahogy az alábbi térképen is látható –, Magyarország nem tartozik a legmagasabb penetrációval rendelkező európai országok közé (a térkép a 2009-es állapotokat mutatja), hazánk a „középmezőnyben” foglal helyet:

Forrás: Wikipédia, 2010

Mindent összevetve elégedetlenségre semmi okunk sem lehet, a mobiltelefon elterjedése igazi sikertörténetnek tekinthető Magyarországon. De vajon mi a helyzet az okostelefonokat tekintve? Ezzel foglalkozok a következő részekben.

Pintér Robesz

A sorozat korábbi részei:

Az okostelefon terjedése I.: Nincs idő gondolkodni

A mobiltelefon terjedése Magyarországon: a kezdetek

Az 1989-ben készült tíz éves távközlésfejlesztési program több szcenárióval is számolt a mobiltelefonok magyarországi elterjedését illetően. A legoptimistább forgatókönyv szerint 2000-re elérhetőnek tűnt a 26,1/1000 lakos mobiltelefon sűrűség – tehát a 2,6%-os penetráció. Ehhez képest a Hírközlési Felügyelet 2000. augusztusi adatai szerint a penetráció már év közben elérte a 26%-ot, tehát pontosan a tízszeresét a korábbi legmerészebb várakozásoknak. A mobiltelefon az egyik legsikeresebb és legelterjedtebb kommunikációs eszközzé vált Magyarországon is – párhuzamosan azzal, ahogy meghódította a világot.

A mobiltelefon „menetelése” folyamatos volt. Bár nehezen indult az első magyar rádiótelefontársaság (a Westel) – mivel alig találtak olyan bankot, amelyik hajlandó volt a hálózatépítés hatalmas költségeit előre, mintegy látatlanban megfinanszírozni – az előfizetések árusításának kezdetén (1990 októberében) a borsos készülékárak ellenére mégis hatalmas sor kígyózott az üzletek előtt. A sikeres indulást követően a hazai mobiltelefon története a mobiltelefon szolgáltató(k) számára sokáig az óriási kereslet és a folyamatosan fejlesztett technikai kapacitás határán való egyensúlyozásról szólt: úgy kellett árazni a készülékeket és a tarifákat, hogy a hálózat ne legyen túlterhelt és megfelelően kihasználják az erőforrásokat, miközben nem engednek túl sok felhasználót egyszerre a rendszerbe (a hőstörténethez érdemes meghallgatni a Vipcast vonatkozó adását). A mobiltelefon terjedése egy országban persze ennél jóval több dolgon múlik: az általános gazdasági helyzeten és teljesítményen, a vezetékes infrastruktúra és szolgáltatás kiépítettségén és elérhetőségén, a földrajzi korlátokon, a távközlési iparág állapotán, az árazáson, a kártyás-előfizetős díjcsomagok struktúráján, a technológiai szabványokon, a verseny mértékén, a nyújtott szolgáltatásokon és a kormányzati (szabályozási) politikán (Castells és szerzőtársai, 2007: 28-36).

Végeredményben az 1990-es induláskor tapasztalt hatalmas siker utólag jól magyarázható azzal, hogy a szabadon hozzáférhető telefon fontos árucikk (szolgáltatás) volt egy olyan korban, amikor még akár egy évvel korábban is politikai szempontok alapján osztották a telefonvonalakat és az Országgyűlés azon vitázott, hogy örökölhető legyen-e a beadott (vonalas) telefonkérvény. Sok helyen még évekkel a rendszerváltás után sem volt más lehetőség saját telefonra, mint a rádiótelefon. Ekkoriban ez még sokaknak a vonalas telefon alternatíváját jelentette csupán. Erről a közvetlen a rendszerváltás utáni helyzetről így ír – az akkor éppen Helsinkiben vendég-professzorként dolgozó – Nyíri Kristóf, a mobiltelefon kutatás hazai úttörője:

„Egyetemi vendégszobámból persze bármikor hívhattam bárkit, csak éppen feleségemet nem: otthon ugyanis telefon helyett telefonigényléssel kellett beérnünk. Így azután feleségem szokott volt engem felhívni, általában szombatonként. No nem Bogdányból, ahol a két nyilvános állomás rendszerint nem működött, hanem elkocsikázva a szentendrei főposta telefonfülkéihez, felszerelkezve rengeteg húszforintos érmével… Annak az évnek a nyarán értesültünk az akkor még nagyon új 0660-as mobiltelefon-lehetőségről, azaz a Westel Rádiótelefon Kft. (a „Westel 450) szolgáltatásáról. Júliusban megvettük a többkilós készüléket. Térerő a környéken alig volt, ha hívást vártunk, vagy hívni akartunk valakit, autóztunk néhányszáz métert felfelé a hegyen; de így is nagyot nőtt a komfortérzetünk.

Azután úgy 1993 tájt levelet kaptunk a Matávtól: tizennégy éve beadott kérelmünk immár teljesíthető, a telefont rövidesen felszerelik. A 0660-ast továbbadtuk. Számunkra – mint Magyarországon és Kelet-Európában annyian mások számára is – a mobil eleinte csak az elérhetetlen vezetékes telefon végre elérhető alternatíváját jelentette.” (Nyíri, 2010: 13-14)

Később persze, ahogy a vonalas telefon lassacskán az ország egészében hozzáférhetővé vált és a mobiltelefonok mérete is csökkent, miközben az ország hálózati lefedettsége nőtt, a mobiltelefon sem már csupán, mint a vonalas telefon helyetti kényszerű pótlék jelent meg. Ekkor vált a mobiltelefon azzá, ahogy ma is ismerjük, a folyamatos kommunikációt lehetővé tévő hordozható eszközzé, amely mindig nálunk lehet, amin mindig elérhető az ember és ő maga is bármikor bárkit felhívhat, ha a helyzet úgy hozza. A mobiltelefon beszerzésével kapcsolatos elsődleges motivációk persze eltérőek voltak, elsősorban a folyamatos elérhetőség és a váratlan helyzetek kezelése állt a középpontban. Hadd idézzem ismét Nyíri professzort, akinek az esete látszólag egyedinek tűnik, a készülék beszerzésének indoka mégis általánosnak tekinthető:

„1996-ban történt, hogy késő este a Dunakanyar egy sötétebb erdős táján feleségemmel autózva a motor egyszercsak leállt, még éppen félre tudtam gurulni az út szélére. Hogyan jutunk segítséghez? A helyzet nemcsak kellemetlen, de kicsit félelmetes is volt. Sok órába telt, mire hazavontattak. Másnap délelőtt vásároltam egy maroktelefont.” (Nyíri, 2010: 14)

Furcsa ezekről a távközlési korlátokról ma olvasni, amikor a nap 24 órájában hozzá lehet jutni előre feltöltött mobiltelefonhoz (például egy éjjel-nappal nyitva tartó üzletben), amivel gyakorlatilag azonnal lehet telefonálni és az embernek saját száma is van, amin felhívhatják.

Pintér Robesz

A bejegyzésben hivatkozott szerzők:

Castells, Manuel – Fernandez-Ardevol, Mireia – Linchuan Qiu, Jack –Sey, Araba (2007): Mobile Communication and Society: A Global Perspective. MIT Press, Cambridge – London.

Nyíri Kristóf (2010): Mobilvilág – A kapcsolat és közösség új élményei. Budapest, Magyar Telekom Nyrt.

A napokban készültem el az okostelefonok magyar terjedésével foglalkozó cikkemmel, ami az Információs Társadalom folyóiratban fog hamarosan megjelenni. A következő hetekben a cikk alapján sorozatot indítok a blog hasábjain, amiben röviden bemutatom az okostelefonok (mobiltelefónia) hazai elterjedtségét.

1999-ben a finn információs társadalomról írtunk közösen könyvet az akkor a magyar Nokia menedzsmentjében dolgozó Élő Gáborral. Gábor a (már akkor sem teljesen) finn Nokia mobil információs társadalom vízióját szállította a könyvhöz. Úgy tűnik, hogy a több mint egy évtizeddel ezelőtt sci-finek tűnő jövőkép mára kezd realitássá válni – csak sajnos éppen a Nokia maradhat ki belőle, ha nem sikerül időben felzárkóznia a versenytársaihoz.

A Nokia stratégiai célkitűzése az ezredfordulón az volt, hogy globálisan lehetővé váljon a bárhol hozzáférhető személyes kommunikáció az emberek számára. A cél egy olyan integrált eszköz elterjesztése volt, amely személyes kommunikációs menedzserként működik és képes a helyváltoztatás igényének megfelelni, azaz mozgás közben sem korlátozza a felhasználó elérhetőségét, cselekvéseit és kommunikációját.

Az új készülékkel – szólt a Nokia ígérete – akár készpénz nélkül tudnánk vásárolni a benne lévő kártya segítségével, vagy figyelhetné egészségi állapotunkat és rendszeres jelzést küldhetne a háziorvosunknak. De lehetővé tehetné azt is, hogy ne kelljen csak a technikai eszközök miatt a munkahelyünkre utaznunk: képes lenne irodaként funkcionálni. Lényegében átalakulna az a környezet, amelyben az ember eltölti élete javarészét: az otthoni, a munkahelyi és az utazás/közlekedés közbeni környezet. Végeredményben a mobil információs társadalom fejlődése – vélte a Nokia víziója – nemcsak új technikai eszközt hozna, hanem átalakítaná az emberi együttélést, a gyakorlati tevékenységeket, az időháztartást és forradalmasítaná az (üzleti) életet.

Az okostelefonok és még inkább a táblaPC-k, valamint a mobil internet mára gyakorlatilag elérhetővé tették a Nokia több mint tíz évvel ezelőtti álmát: bárhol és bármikor – ha nálunk vannak ezek a személyes kommunikációs eszközök és kapcsolódunk az internethez – úgy érezhetjük, mintha a megszokott infokommunikációs környezetünkben, otthon vagy az irodában lennénk: hozzáférhetünk a saját hálózatunkhoz, kapcsolatrendszerünkhöz, anyagainkhoz... A több százezernyi, okostelefonokra elérhető alkalmazás révén pedig nem csupán a fentebb kiragadott dolgokra lehet képes az okostelefonunk, hanem gyakorlatilag „szuperhősökké” változtathat mindannyiunkat: olyan dolgokra lehetünk képesek, amikre csak a képregényhősök, például pár másodperces részletből meg tudjuk állapítani egy zeneszám előadóját és címét, bármilyen felületről meg tudjuk állapítani, hogy vízszintes-e, meg tudjuk mondani merre van Észak, milyen időjárás lesz egy hét múlva.

2007, az iPhone megjelenése óta egyre fontosabbá válik az okostelefónia, de különösen az elmúlt egy-másfél évben gyorsultak fel az események, hogy az android platform szédítő térnyerésével 2011 második felére durva iparági háborúba torkolljanak a fejlesztések, amelyet egyszerre vívnak a bíróságokon, szabadalmi hivatalokban, szakmai kiállításokon, fejlesztői fórumokon és a kulisszák mögött. Mindez végeredményben a felhasználók és a piacok megszerzéséért folyik, amiből éppen ezért az egyszeri mobil- és okostelefon felhasználók profitálnak a legtöbbet, mivel egyre okosabb, jobb készülékeket vehetnek birtokukba.

Miközben azonban naponta több tucat érdekesebbnél-érdekesebb hír lát napvilágot az okostelefon piaccal és trendekkel kapcsolatban, addig a dolog reflektálása, kutatási elemzésekben való megjelenése meglehetősen elhanyagoltnak tűnik. Bár egyre fontosabbá válik hétköznapi életünkben az okostelefon, ijesztően keveset tudunk arról, hogy milyen hatással lehet az okostelefónia az életünkre, a társadalmi vagy éppen a gazdasági viszonyokra. Annyira gyorsan történik minden, hogy egyelőre egyszerűen nincs időnk tudományos igénnyel reflektálni rá: hipotéziseket felállítani, adatot gyűjteni, elméleteket gyártani, azokat közösen megvitatni majd finomítani rajtuk és megmérni az új hipotéziseink valóságtartalmát.

Persze nincs új a nap alatt, közel ugyanez történt az elmúlt tíz évben az internet elterjedése és kutatása során – csakhogy az sem történt ilyen szédítő sebességgel és az internet továbbra sem ér el annyi embert, mint a mobiltelefon – tehát korlátozottabb a hatása:

Míg a mobiltelefon előfizetők száma 2010 végére közel elérte a 8 milliárdot, addig internet előfizetőből „csak” 3 milliárdot találni. Az adatokat látva elmondható, hogy egy újabb robbanásszerű fejlődés bontakozik ki a szemünk előtt: mára a mobil szélessávú internet hozzáférés átvette a vezetést a vezetékes szélessávú internettől és gyorsabb fejlődési ütemet mutat 2009 és 2010 között, mint a vezetékes szélessávú internet bármikor korábban.

Amikor a World Internet Projektet az előző évezred végén elindították* – a kutatásban volt szerencsém magyar oldalról évekig részt venni – az egyik legfontosabb ok az internet penetráció rendszeres mérésére az volt, hogy nem szabad lemaradnunk a dologról csupán amiatt, mert a tudományos elemzések-kutatások ciklusa jellemzően 2-4 év. Ennyi idő kell ugyanis egy jelenség tudományosan elfogadható megméréséhez, megértéséhez, alapos interpretálásához, tudományos megvitatásához és az eredmények nívós folyóiratokban való publikálásához. A társadalomtudósok és elemzők nem képesek kellő mélységben olyan gyors társadalmi változásokat valós időben elemezni, mint az okostelefonok és a mobil internet térnyerése kapcsán kibontakozó változások, ezért különösen fontos az adatgyűjtés és időről-időre az összegzés, hogy később legyen majd miből rekonstruálni a történéseket és megmagyarázni mi történt, hogyan terjedt el az okostelefónia. Merthogy reméljük, egyszer erre is jut elég időnk.

A mobilok, okostelefonok terjedése, társadalmi-gazdasági hatása persze annyira szerteágazó, hogy lehetetlen egyetlen rövid blogbejegyzésben bemutatni. Amire a következő hetekben vállalkozok, hogy megpróbálok összeilleszteni néhány mozaik darabkát: dióhéjban bemutatni, hogy honnan hová jutott el a mobiltelefónia idehaza, mit mutatnak a legfrissebb felmérések az okostelefonokat illetően, végezetül arra a kérdésre próbálok választ keresni, hogy mi ennek az egésznek az ígérete, illetve milyen illúziókba ringathat minket a terület fejlődése, ha nem vagyunk elég óvatosak.

*Érdemes meghallgatni a magyar Modem Idők (az egykori Netidők) rádióműsor két, 1999-es riportját, amelyek az alapító Jeffrey Cole-lal és a magyar WIP kezdeményezőjével, Z. Karvalics Lászlóval, az ITTK akkori igazgatójával készültek:

• Internet és Társadalom – 10 éves kutatás indul (Jeffrey Cole professzor)
• A világháló hatásai a társadalomra interjú - Jeffrey Cole professzorral 2.rész (Dragon György). Ennek a kutatásnak Magyarország is részese lehet - Z. Karvalics László az ITTK igazgatója.

Ezúttal itt szeretnék köszönetet mondani a műsor készítőinek, elsősorban Szilágyi Árpádnak és Dragon Györgynek, hogy bábáskodtak a magyar WIP projekt elindulásánál.

Pintér Róbesz

[UPDATE: a jelentés nem új, már korábban megjelent, bővebben a poszt utáni kommentben.]

435 oldal, 150 partnerintézet, 138 ország, 71 mérőszám, 10,5 mega és 10 év. Megjelent az INSEAD és World Economic Forum (WEF), 10., jubileumi jelentése a világ információs technológiai (IT) felkészültségéről (Global Information Technology Readiness – GITR). Az ún. readiness felmérések azonos módszertannal vizsgálják meg valamennyi, a vizsgálatban részt vevő ország IT felkészültségét, így remek lehetőséget adnak a méricskélésre és az összehasonlításra. Ezúttal a világ GDP-jének 98%-át adó 138 ország került be az anyagba.

Az idei jelentés három nagy részből épül fel, az elsőben tanulmányokat találunk az infokommunikáció fontosságáról, elmúlt tíz évéről és a jövőben várható fejlődésről. A második 150 oldal az egyes országok teljesítményét bemutató egy oldalas összegzésekből (country/economy profile) épül fel, végül az utolsó kb. 100 oldal a felhasznált adattáblákat mutatja be.

Az országokat rangsoroló lista ezúttal 71 faktort vett figyelembe, amelyek az egyének, üzleti szektor és kormányzat teljesítményét írja le és összegzi végül egyetlen számba, amely azt hivatott kifejezni, hogy az adott ország mennyire felkészült jelenleg az információs korszakra. Az egyes országok helyezése azon múlik, hogy milyen a környezet az infokommunikációs eszközök fejlődése és terjedése szempontjából (pl. szabályozás, nyitottság stb.); milyen mértékben felkészült és nyitott a társadalom az IT eszközök terjedésére; végül éppen most mennyire használja a három említett szereplő az IT eszközöket.

A lista élén megszokott módon a skandináv országokat, az USA-t és néhány ázsiai valamint nyugat-európai országot találni. Másodszor végzett az első helyen Svédország, de a top10-ben van Finnország (3.), Dánia (7.), és Norvégia (9.) csupán Izland (16.) csúszott ki onnan. Az első 20 között 11 európai országot találni, az északi országok mellett Svájc (4-ik) és Hollandia (11.) szerepelt a legjobban. Ázsiából Szingapúr (2.), Tajvan (6-ik) és Dél-Korea (10.) fért bele a top10-be. Japán a 19., míg Kína a 36. helyen található, India pedig a 48.. A legjobb dél-amerikai ország Barbados (38.), Afrikából pedig Tunézia az első 35. helyezésével. Közel-Keleten Izrael végzett az élen (22.), míg Kelet-Európában Észtország (26.) diktálja az iramot, Szlovénia (34.) és Csehország (40.) előtt. Magyarország éppen belefért a top50-be (49., hajszálra azonos teljesítményt nyújtva Indiával és Mauritiusszal) – az EU-tagállamok közül mögöttünk található Olaszország (51.), Lettország (52.), Lengyelország (62.), Görögország (64.), Románia (65.), Bulgária (68.) és Szlovákia (69.). Az összes ország közül Csád végzett a legutolsó, 138. helyen. (Aki szeretné jómaga is végigbogarászni az országok rangsorát az a jelentés XIX. oldalán, az ingyenesen letölthető PDF 21. lapján megteheti.)

Magyarország Kelet-Európában továbbra is a középmezőnyhöz tartozik – elmondható, hogy nagyjából tíz éve (mióta megjelenik az a jelentés-sorozat) nem sikerül előrébb lépni innen. A fejlődés persze folyamatos idehaza, de nem zárkózunk fel, hanem legfeljebb csak tartjuk az iramot – lassan azonban ennek is illik örülni. Az Unióban az utolsó harmad eleje táján állunk.

A jelentés legnagyobb részét az egyes országokról szóló ország-profilok adják. Megnézve Magyarország teljesítményét (PDF 236. oldal) azt látjuk, hogy 2009-2010 táján egy kisebb döccenés után romlott az ország teljesítménye, míg előtte egy magasabb szinten stagnált. Az egyre rosszabb helyezéseknél figyelembe kell venni, hogy folyamatosan egyre több ország szerepel a listában, de még így is érezhető, hogy lassacskán hátrébb sorolódunk. Ami azonban szemet szúr, hogy az ország „bizonyítványa” mennyire egyenetlen, néha a legjobbak, néha a legrosszabbak között találni minket és ez adja ki együttesen a közepes teljesítményt.

A 71 vizsgált területből két indexet emelnék ki (a legjobbat és a legrosszabbat): egy vállalkozás elindításához szükséges idő: 4 nap, amivel a világon a 6. legjobb helyezést érjük el. A másik pedig: Magyarország a 137. helyen található az adózás mértékét és hatását tekintve – vagyis az utolsó előtti helyen. Egy kivételtől eltekintve a világ bármely másik vizsgált országában jobb az IT adózási környezete, mint hazánkban – a szektort sújtó különadónak köszönhetően. Mind a két tényező másképpen nézett ki még pár éve, nehezebb volt vállalkozást indítani, de jobb volt az adózási környezet. Mindez azt mutatja, hogy van lehetőség javítani és rontani is a teljesítményünkön. Csak rajtunk áll. A GITR jelentés haszna, hogy mindehhez tükröt is tart, hogy lássuk miben vagyunk erősek, mik a gyengéink – sőt, azt is megmutatja, hogy a versenytársainkkal kapcsolatban mi a helyzet, igaz ők is látják rólunk ugyanezt.

Pintér Robesz