Netidők Blogtársaság

Bejelentette az Intel, hogy olyan médiaszolgáltatást indít, amely webkamerával fürkészi a nézőket, annak érdekében, hogy meg tudja állapítani, ki használja éppen a készüléket és az ő profiljának megfelelő műsort sugározzon. A kényelem oltárán megint feláldozhatunk valamennyit a magánszféránkból. Nem újdonság ugyanakkor, hogy az infokommunikációs eszközök olyan fausti alkura kényszerítenek minket, ahol a magánszféránk fokozatos feladásával (is) fizetünk a szolgáltatás használatáért. De eddig legalább a nappalink védve volt a kíváncsi szemektől.

Az egész dolog alighanem a telefonnal kezdődött. Kevesen tudják, hogy a telefon feltalálása után elég nyögvenyelősen hódította meg a polgári nappalikat. Az „én házam az én váram” mondásnak megfelelően legtöbben, bár belátták a találmány előnyeit, nem kívánták beengedni a készüléket a házba. Ennek megfelelő kompromisszum született, a telefon először a garázsba került vagy a cselédszállásra. Sokaknak ugyanis nem volt az ínyére, hogy a telefon bármikor csöröghet, azt nem lehet kontrollálni, az idegenek bejelentés nélkül „rátörhetnek” a háziakra, sőt, helyzeti előnyük is van, hiszen ők tudják, hogy mit akarnak mondani, míg, akit hívnak azt váratlanul éri a telefoncsörgés. Amikor látogatást is csak előzetes bejelentéssel lehetett tenni, a telefon ebből a magánszférából rabolt el egy kisebb szeletet, ahogy beköltözött a garázsba. Végül egy nagyobbat, amikor kényelemből „beköltözött” az előszobába majd a nappaliba – hiszen kinek van kedve folyamatosan kimászkálni beszélgetni a garázsba. A telefon árnyoldalairól és lakáson belüli „hurcolkodásáról” remek kis tárcát írt Heltai Jenő, érdemes elolvasni, kedvcsinálónak csak egy rövid részletet idéznék: „Ideges ember vagyok, és nem szeretem, ha valaki elkezd csöngetni a szobában, kivált olyan valaki, aki nincs is a szobában. De ha már kényelem, hát legyen igazán kényelem. Ennélfogva a telefont az íróasztalomra állíttattam.”

Így kezdte meg hódító útját az infokommunikációs technológia, ahol a kényelem jelszavával egyre több technológiai eszköz került be az otthonokba, a teljesség igénye nélkül a gramofon (majd lemezjátszó, kazettás magnó, CD-lejátszó, hifi és társai), a rádió, a televízió, a számítógép és a mobiltelefon. Furcsa mód a videótelefon nincs köztük, annak ellenére, hogy már az 1960-as évek óta készen áll a technológia a tömeges használatra és technológiai értelemben semmi akadálya a térhódításának. Csakhogy az emberek nem szerették a videótelefont, bevezetésének kudarca kapcsán kiderült, hogy kevesebb előnye van annak, ha látjuk a másikat, mint annak, ha úgy is beszélhetünk, hogy nem látnak minket. Vagyis személyes párbeszédre egyébként alkalmatlan öltözetben is tudunk diskurálni. Ez ám a kényelem!

Végeredményben a lakásunk eddig javarészt védve volt a fürkésző tekintetektől (leszámítva 1-2 esetet, amikor a számítógépbe épített webkamera kezdett önálló életbe, például amikor kémkedett az iskolától ajándékba kapott laptop). Ezen változtatna most az Intel, amikor a megszokott kényelem jelszavával a nappalinkat akarja bekamerázni, hogy személyre szabott műsorokat tudjon szolgáltatni nekünk. Nem mondom, hogy az embereknek nincs joga a saját magánszférájukból annyit feláldozni, amennyit akarnak – látjuk a Facebook-on is, hogy mennyire eltérő módon használják az emberek a közösségi oldalakat, valaki ott éli a mindennapjait megosztva minden „eseményt” a reggeli felkeléstől az esti lefekvésig, mások pedig még regisztrálni sem hajlandóak az oldalra. Ennek megfelelően az Intel eszközét is feltehetően csak azok fogják megvenni, akiket nem zavar, ha bekukucskálnak a nappalijukba – elvégre, nincs semmi rejtegetnivalójuk. Én mégis ellene vagyok a dolognak, mert a telefonnal megteremtett kétoldalú kommunikáció legalább korlátozott, a tévé, rádió, gramofon / lemezjátszó / magnó teremtette média egyoldalú, vagyis nem keveredünk vele interakcióba, míg a számítógép esetében jó esetben kontrollálhatjuk az interakciót. Az Intel új szolgáltatása viszont arra épül, hogy folyamatosan figyel bennünket, mint a Nagy Testvér az 1984-ben – csak legfeljebb nem szól ránk, hogyha csalunk a reggeli tornánál.

Még szerencse, hogy ki lehet kapcsolni az Intel eme remek új szolgáltatásában a webkamerát. És szerencse, hogy nem vagyok paranoid és el is hiszem, hogy kikapcsolt állapotában a webkamera nem közvetít képet, semmilyen körülmények között.

Néha meg tudom érteni a ludditák egykori indulatait…

Pintér Robesz

Az új esztendőt gyakran kezdjük előrejelzéssel. Ezúttal úgy jövendölök, hogy egy 2011 tavaszán született bejegyzésemre térek vissza. Az ellentmondást azzal oldom fel, hogy 2011 márciusában elemeztem a Thunderbolt kifejezést, és már akkor megírtam erről a technológiáról, hogy még nem terjedt igazán, és az idő dönti majd el, hogy mennyire lesz népszerű, de újdonságértéke nyelvileg jelentős. Az óesztendő utolsó napjaiban ezt a technológiát kifejlesztő Intel bejelentette, hogy itt az idő, idén már egyre több gyártó tervezi a Thunderbolt bevezetését. Tehát a jövendölés beteljesedni látszik, a technológia elterjedésével egy újabb tulajdonnevet kell megtanulnunk.

Az Ipon.hu portál híradása szerint az ipari források arról számoltak be, hogy az Intel 2012 tavaszán dobja majd piacra harmadik generációs Core i sorozatú processzorait, valamint a hozzájuk tartozó, hetes sorozatú lapkakészletekkel ellátott alaplapjait, amelyek többségén már jelen lehet a Thunderbolt port is, így a csatlakozószabvány végre megkezdheti érdemi térhódítását.

A Thunderbolt port elterjedését eddig az akadályozta, hogy ez a technológia drágább, mint a jó ideje rendelkezésre álló USB 3.0-s szabvány (amely ugyan lassabb adatátviteli sebességet kínál, de ez is nagyobb sebességű, mint az USB 2.0), és az USB 3.0 ráadásul visszafelé kompatibilis a korábbi USB szabványokkal. Emellett, és talán éppen ezért, eddig csak az Apple termékein volt elérhető a Thunderbolt technológia. Azonban ez a technológia – éppen a tervezett tömeges bevezetés miatt – idén olcsóbbá válik. Annyi bizonyos, hogy nincs az a hatalmas sávszélesség, amelyet előbb-utóbb ne használnánk ki.

Az Ipon.hu híre szerint a Sony már biztos, hogy több termékcsaládjában is alkalmazni kívánja a Thunderbolt technológiát, csak úgy, mint az ASUS és a Gigabyte.

(Az Ipon.hu híre itt olvasható: http://www.ipon.hu/hir/2012_ben_betor_a_pc_piacra_a_thunderbolt_port/18767)

És most tekintsünk vissza a 2011. március 8-i bejegyzésre.

"Még el sem terjedt igazán az új, a korábbinál gyorsabb adatátvitelt biztosító USB 3.0 kódnévre hallgató adatátviteli technológia, de az Intel már 2011 elején bejelentette, hogy kifejlesztette az ennél is kétszer gyorsabb adatátviteli sebességű, Thunderbolt névre keresztelt technológiát. Egyes elemzők ebben látják a jövőt, mások pedig halva született ötletnek tartják ennek az új platformnak a bevezetését. Az idő eldönti, kinek lesz igaza, az viszont tény, hogy 2011 tavaszán az az aktualitása ennek a fejlesztésnek, hogy az új MacBook Pro notebookokon már a Thunderbolt csatlakozó is megtalálható. Mindenesetre a Thunderbolt névről már most érdemes elgondolkodni.

A Thunderbolt fantázianév, és mint ilyen, az informatikai szakkifejezések sajátos csoportjába tartozik, hisz sok IT terminus metaforikus (képi), illetve kódok, szám-betű kombinációk formájában terjedt el. A Thunderbolt kifejezés jelentése 'villámcsapás', 'mennykőcsapás', ehhez hasonló névadási logikára vezethető vissza a – szintén adatátviteli technológiát jelölő – FireWire 'tűzvezeték' név. A Thunderbolt fantázianév mögött jól érthető a névválasztás oka, ez a név azt sugallja, hogy ez az adatátviteli technológia olyan gyorsan akkora adatmennyiséget tud átadni, mint egy igazi villámcsapás, illetve annak az energiája. Akár ok-okozati szinten is folytathatjuk a logikát, mert – legalábbis a tervezők és az elemzők egy része szerint – a Thunderbolt úgy jelenik meg a hasonló technológiák között, mint ahogy beüt a mennykő. Érdekes párhuzamosság tapasztalható a Thunderbolt és a FireWire technológia neve és elterjedése között is, hiszen mindkét névtípus fantázianév, és mindkét technológiát az Apple gépein vezették be először.

Megjegyzem, hogy a technológiát nem ismerő, egyszerű felhasználók számára kicsit zavaró lehet, hogy a thunder- előtag már foglalt az IT világban, mert a szoftverek között igen népszerű a Mozilla Thunderbird ('viharmadár') nevű levelező kliens szoftvere."

Eddig a tavalyi bejegyzés, amely nyelvileg időtállló, ám technológiai érvényessége már nem rajtam múlik.

Bódi Zoltán

| Még több lehetőség

Az Intel 4004-es sorszámú áramköre ma már a világ egyik legkeresettebb „antik chipje”, gyűjtemények becses darabja – a Wikipédia információja szerint 2005-ben a hasonló chipek ára az 1000 dolláros összeget is elérte az eBayen. 40 évvel ezelőtt még ez volt a haladás maga, a digitális high-tech. Ez a világ első mikroprocessszora.

A legnagyobb processzorgyártó, az Intel három évvel korábban, 1968-ban indult. Az első négy alkalmazottjuk egyike volt a magyar származású Vadász László, aki irányítása alatt készült el 1971-ben a 4004-es, az első mikroprocesszor, amelyben még „csak” 2300 tranzisztor működött, maximális órajele 740 kHz volt. A 4004-es leszármazottja lett 1979-ben a 8088-as, ami aztán az IBM PC processzora lett… Golobeff Róbert, az Intel Magyarország vezetője és Képes Gábor muzeológus volt a műsorunk vendége.



Golubeff Róbert: Az első processzor a 4004-es volt, de az mai szemmel még nem számítógépekbe volt beépítve. A processzor története az, hogy az Intel kapott egy megrendelést egy számológépgyártó cégtől sokféle különböző számológép-chip legyártására. Mert ugye akkor még úgy volt, hogy buta számológép – buta chip, közepes számológép – közepes chip, okos számológép – okos chip. Elkezdtek gondolkodni az Intel mérnökei, hogy nem tizensokféle chipet kéne gyártani, hanem találjunk ki egyet, amit be lehet állítani olyanra, hogy tizensokféle chipként tudjon viselkedni. Így született a 4004-es és ezt elnevezték mikroprocesszornak.

Nagyistók Tibor: Egyébként hogy ha technológus mérnökként nézi az ember, akkor tényleg nevetséges számokról (2300 tranzisztor), meg méretekről beszélünk… Mi volt a technológiai áttörés a 4004-es esetében?

Golubeff Róbert: Maga a tény, hogy programozható alkatrészt állítottak elő. Az összes előzőek tudtak valamit nagyon jól vagy többé-kevésbé jól. A 4004-es volt az, ami több dolgot tudott. Tehát van kávédaráló, meg van turmixgép, ami tud kávét is darálni, meg húst is darálni. A 4004-essel föltalálták ezt a „turmixgépet”, hiszen meg lehet mondani neki, hogy mit csináljon.

Kovács Tücsi Mihály: Most hol tartunk tranzisztorszámban?

Golubeff Róbert: Egymilliárd körül.

Nagyistók Tibor: És 50 magnál…

Golubeff Róbert: Egyszer létrejött egy 80 magos processzor is, de ez csak kísérleti példány volt. Amit most lehet látni, az a nagyon nagy tömegben elterjedt négy- illetve nyolcmagos processzorok.

Képes Gábor: Az az igazság, hogy az emberek általában összekeverik az integrált áramkört (mikrochip-et) a mikroprocesszorral. Integrált áramkör volt már a 4004 előtt, sőt zsebszámológép is volt már akkoriban, a 60-as évek legvégén, ott Texas környékén. De a számítógép vezérlőművét, tehát azt, hogy az egész „agyát” egyetlen ilyen integrált áramkörbe sikerült besűríteni, az volt egy egészen forradalmi újítás 40 évvel ezelőtt.

Nagyistók Tibor: Képes Gábor behozott a múzeumból egy valamikor még nagy számítási teljesítményűnek számító, de most már inkább gumibot-kinézetű valamit. Ez micsoda?

Képes Gábor: Ezt csak érdekességként hoztam: ez egy logar-henger, amin két logaritmus-skála van spirálban és akkor egy ilyen középső tolókát mozgatva lehet szorozni-osztani vele. Én ezt csak azért hoztam be, mert mi most nagyon örülünk az Intel 4004 és kortársai által elindított forradalomnak, de voltak ennek kárvallottjai is, mert például az az Otis King úr, illetve az ő leszármazottai, akik 50-60 éven keresztül gyártották ezt a szorzó-osztó szerkentyűt, ők biztosan nem örültek ennek az elképesztő forradalomnak, ami 40 évvel ezelőtt elindult. Egyébként az Intel 4004-est most meg is lehet tekinteni, ami elég nagy ritkaság, mert tudomásom szerint Magyarországon mg nem is volt sehol kiállítva. A Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeumban év végéig látható a DOStalgia című kiállításon.

Az APU szóalak többféleképpen értelmezhető, hisz szövegkörnyezet nélkül, főként kimondva, magyar nyelvi környezetben az egyik szülőt jelölő szó jut az eszünkbe. Az informatikában viszont ez egy újabb processzortípust, processzorkategóriát jelentő betűszó, amelyet könnyen azonosíthatunk az általános helyesírási gyakorlat szerinti csupa nagybetűs formájáról. Azt viszont ebből a példából is jól láthatjuk, hogy a két eltérő jelentést elsősorban a szövegkörnyezet, a nyelvhasználati helyzet aktiválja, azonosítja.

Az APU az angol Accelerated Processing Unit vagyis 'gyorsított műveleti/végrehajtó egység' szerkezet rövidítéséből alkotott betűszó, amely a már hagyományossá vált CPU – Central Processing Unit ('központi műveleti/végrehajtó egység') mellett kezd elterjedni leginkább idén (2011-ben). Az új kifejezés egy jelzőben tér el a korábbitól, az accelerated jeletése 'gyorsított'. Az APU elnevezés gyakorlatilag új processzortípust jelöl, amelynek a megnevezés alapján a legjelentősebb újdonsága a műveleti sebesség gyorsasága, ám valójában teljesen új technológiáról, új processzorkategóriáról van szó, amelynek csak az egyik új tulajdonsága a gyorsaság, ám itt voltaképpen a magas fokú integráció a lényeg (vagyis hogy a csip nemcsak a processzormagokat tartalmazza, hanem a grafikus vezérlőt és egyéb rendszervezérlőket is). Az új technológiák azonosításánál viszont a megnevezésben, a nyelvhasználat, a terminológia szintjén mindenképpen ki kell emelni egy azonosításra alkalmas elemet, ebben az esetben ez a gyorsaság volt.

Az APU-t az AMD nevű processzorfejlesztő és -gyártó cég fejlesztette ki, és kategórianévként használják Az AMD APU kategóriájú processzorcsaládjának a neve jelenleg, 2011-ben a Fusion, magyrul 'fúzió', ez a név első megközelítésben fantázianévnek értelmezhető, ám ismerve az APU technológia lényegét voltaképpen leírónév, hisz az APU lényege a hagyományos processzormag és a grafikus vezérlő valamint egyéb rendszervezérlők egy szilíciumlapkára való integrálása, fúziója.

Más processzorgyártóknak is van olyan új processzorarchitektúrája, amelyik az APU megoldását valósítja meg, ilyen például az NVIDIA Project Denver kódnevű fejlesztése, illetve az Intel Sandy Bridge kódnevű processzorcsaládja. (A Sandy Bridge egyébként egy tulajdonnévről kapta a nevét: eredetileg Izraelben kezdték a fejlesztését, ott a munkaneve Gesher volt, ami héberül azt jelenti, hogy 'híd', és innen kapta végleges kódnevét az angol Sandy Bridge fantázianevet, ami magyarul annyit tesz, hogy 'homokos híd'.)

Az APU viszont betűszó, amely alkalmazkodik az informatika terminológiai hagyományaihoz, a név típusa egyszerű leírónév. Ahogy terjed az APU technológia, évek múlva minden bizonnyal kilép az AMD terminológiájából, és olyan általánosan használatos kifejezéssé válik majd, mint a CPU. Van egyébként az APU-hoz hasonló felépítésű betűszó már az informatikában, és ez az AGP – Accelerated Graphics Port – 'gyorsított grafikus kapu', az analógiák, a hagyományok tehát tovább élnek.

Bódi Zoltán

Mindig abban reménykedem, hogy amikor egy-egy hír napvilágot lát a mesterséges intelligencia sikeréről - az IBM Deep Blue-gépének sakkgyőzelme Kaszparov felett, a Sony robotkutya-válogatottjának csapatban (!) focizása és ilyesmik -, valójában a SAJÁT intelligenciánk működéséről, technikájáról, szerkezetéről kaphatunk jobb képeket.

90 szerver, 3 ezer processzor, 200 millló oldalnyi, közelítőleg 1 terabájtnyi szöveg mint kiindulási alap ...az eredmény: győzelem egy műveltségi vetélkedőben, nyertes a Watson, az IBM legújabb számítógép-kisérlete.

A siker alapja, a HVG cikkének adatai szerint legalábbis, egyértelműen gyorsaság-béli, a rendszer 80 billió (!) művelet elvégzésére volt képes másodpercenként.

Ugyan a tudósítás csak érinti, de igen érdekes az is: valójában miből is állt maga a vetélkedő. Humoros, rejtvényes leírások alapján kellett kitalálni a megfejtéseket, magyarán: sokat nyomott a latban a minél szélesebb asszociációs mező megléte. A Watson viszont nem tudta a nyelvet - szemben humanoid ellenfeleivel -, ez szintén része volt a kísérletnek. Ugyanakkor "felkészítői", fejlesztői semmit nem bíztak a véletlenre, kiindulási alapként többek közt a komplett Wikipédiát, teljes filmforgatókönyveket, Shakespeare összes művét és a New York Times - más források szerint a The Wall Street Journal - utolsó tíz évfolyamának teljes, ám abszolút rendezetlen anyagát zúdították az elektronikus agyba.

A siker ténye azért is elgondolkodtató, mert a Watson - mint olvashatjuk a híradásokban - folyamatosan fejlődőtt a "szövegértésben" és válaszadásainak minőségében. Mondhatjuk: egyfajta tanulási folyamat modellezését - vagy talán magát a tanulást (?) - produkálta viharos gyorsasággal. Érdekes kérdés lehet ezek után, tudva, hogy hatalmas, rendszerezetlen adatbázisból, extra nagy számítási teljesítménnyel, de mégsem új metódus alapján vagy forradalmian új szerkezetű géppel, mondhatni "hagyományos" keresés eredményeként születtek a - helyes - megfejtések: a mesterséges intelligencia győzelméről beszélhetünk-e vagy sem, illetve: fenntarthatóak-e hiedelmeink az intelligencia mibenlétéről, egyáltalán: mit gondolunk ezek után erről, leginkább magunkról, saját intelligenciánkról és tanulási folyamatainkról.

Vajon meglelhetjük-e az utat, vagy legalábbis az ösvényt a SAJÁT intelligenciánk megértéséhez vezető rögös úton, látva a Watson sikerét? Van-e "isteni sugallat" az emberi folyamatban, vagy a dolog nem más - a Watson sikere alapján úgy tűnik: nem -, mint kellő mennyiségű információ mechanikus átfésülésének nagyságrendileg újabb magaslata, mely bennünk is hasonló módon folyik, és e közel terabájtnyi anyag valójában minden egyes ember rendelkezésére áll valamilyen formában, az afrikai falvaktól a Wall Streetig vagy a Harwardig.

Természetesen további izgalmas kérdések merülnek fel. Elképzelhetőnek tartjuk-e, hogy bárki a földi haladók közül e terabájtnyi "Watson-infónak" akárcsak töredékét is ténylegesen olvasta volna? Mi állt emberi ellenfeleinek rendelkezésére a vetélkedőben? Ennek alapján ugyanis a győzelem nem is annyira meglepő, a műveltségi vetélkedők versenyzői kétségbeejtően hülyéknek tűnnek informáltság tekintetében a Watsonhoz képest. Izgalmas belegondolnunk, hogy egyáltalán bárki képes lenne-e VALÓJÁBAN a Watson teljes adatbázisát megtanulni és ha igen:  ehhez mennyi időre lenne szüksége, elég lenne-e hozzá pl. az életének a hossza.

Ennek fényében viszont az az érdekes, hogy az emberi versenyzők, e lényegesen nagyobb butaság birtokában miért nem teljesen használhatatlanok, ha egyszer - más vetélkedőkön, de ha ennek tekintjük: a törzsfejlődés során - olyan kérdéseket is kikövetkeztetnek, sokszor helyesen, melyhez - elvileg, az adatbázis nagyságát szemlélve - szinte alig valami áll rendelkezésükre, szemben ugye a Watsonnal.

Ha innen nézzük a mesterséges intelligencia (?) minapi sikerét, meglehetősen szerény eredmény a Watson győzelme, legalábbis adatbázisának nagyságához képest. A szó szoros értelmében emberfeletti erőfeszítés kellett ahhoz, hogy legalább ezt az egy műveltségi vetélkedőt megnyerjék vele, és lehet: meglehetősen alulmaradna az eredményessége mondjuk az emberi versenyzők adatbázis/válaszadási képesség indexében, ha gyárthatnánk olyan "mérőszámot", mely azt mutatja meg, hogy a betáplált közel 1 terabájt "hogyan hasznosult" a válaszadás során, hány százaléka "kellett egyáltalán".

Az eredmény persze így is csodálatra méltó, fanyalgó lelkemben a "nagy lineáris igyekezet győzelmeként" aposztrofálnám, de úgy érzem: a kérdés még mindig változatlan: hol van az a megmagyarázhatatlan valami - van-e egyáltalán ilyen -, amitől komoly esély van arra, hogy a kis faluban éldegélő 70 éves parasztnénike is kinyögheti olykor a győztes választ, közölvén a kamerák kereszttüzében: "igen, drága Vágó úr, a megfejtés: Schopenhauer." Ha ugyanis a Watson-metódus az igaz és EZ - az extra nagy számítási teljesítmény szédületes gazdagságú adatbázisból -  az intelligencia maga, bizonyos válaszadásoknak soha az életben nem lenne szabad megtörténniük, hiszen egy sereg dolog egyszerűen nem tud benne lenni - még kikövetkeztethetően sem - a "háttértárban". Vagy mégis? Az emberiség túlélése alapján "valami még mindig hiányzik a képből", hiszen tetszik, nem tetszik: minden önmegsemmisítő kísérletünk ellenére itt vagyunk.

A legnyomasztóbb gondolat azonban kétségkívül az, hogy ha azt feltételezzük: a Watson ellenfelei sem voltak egész hülyék, és ez a soványka terabájt az emberiség tekintélyes részének azért, ha hiányosan is, de valamilyen formában rendelkezésére áll, egytől-egyig, közel mind a 7 milliárd, jelenleg a Földön élő "szuperszámítógépnek", ahol egyetlen idegsejtnek több mint 10.000 lehetséges kapcsolata van a többiekkel, nos ennek fényében rendkívül aggasztó: miért hozunk folyamatosan olyan döntéseket, melyekből nemhogy egy tera- , de még egyetlen árva BÁJT agyi meglétére sem következtethetünk, szemlélődő intelligenciánk maximális megfeszítésével sem. :-))))

Gróf Miklós