Netidők Blogtársaság

Vajon miért van annyi étteremmel, masszázs szalonnal és szépészeti szolgáltatással kapcsolatos ajánlat a közösségi vásárlással foglalkozó oldalakon? A dolog egyáltalán nem véletlen és szorosan összefügg azzal, hogy hogyan működnek ezek a rendszerek és, hogy kinek érdemes így kínálnia a portékáját.

Tegnap délután a Corvinus Egyetemen jártam, a Tudományos Diákköri verseny szóbeli fordulóján voltam elnök az E-Business szekcióban. Több dolgozat is igen érdekes volt, de számomra az a közösségi vásárlásról szóló elemzés volt a legizgalmasabb, amely nemzetközi irodalmak és saját hazai kutatás (mélyinterjúk és kérdőíves felmérés) alapján azt a kérdést járta körül, hogy kinek érdemes eladóként elgondolkodnia azon, hogy szolgáltatásait vagy termékeit a közösségi vásárlással foglalkozó oldalakon értékesíti.

A dolgozatot készítő Kárpáti Dániel szerint optimális esetben a közösségi vásárlás mindenkinek jó. Az eladónak azért jó, mert megspórolva a marketing költségét (persze valamekkora költséggel) új vevőkhöz jut. A vevőnek azért jó, mivel igen kedvező áron vásárolhat szolgáltatásokat, esetleg termékeket. A közvetítőnek pedig azért kifizetődő, mert az eladótól jutalékot kap a tranzakciók után. De mégsem minden akció sikeres, előfordulhat, hogy valamelyik szereplő rosszul jár, például az eladó nem jut új vevőkhöz vagy, mint később kiderül vállalhatatlanul magas költséggel; a vevő valamiért nem tudja beváltani a kuponját vagy elégedetlen a kapott szolgáltatás minőségével; a közvetítőnek nem sikerül eladnia a szolgáltatást és bevételre szert tennie stb.

Ahhoz, hogy mindenki jól járhasson, elsősorban az eladónak kell megfontolnia még az akció meghirdetése előtt, hogy vállalja-e a dolgot. A teljesség igénye nélkül a következő kérdéseket érdemes feltenni, mielőtt valaki belevág a közösségi vásárlás segítségével eladni szolgáltatásait vagy a termékeit:

• Mik a várható költségek és hasznok: mekkora marketing költség spórolható meg, hány új vevő érhető el, mekkora költséggel jár ez? (Nem véletlen, hogy elsősorban az alacsony fix költségekkel és felesleges kapacitásokkal működő szolgáltatásokat találjuk meg leggyakrabban az ajánlatok között. A fogyasztói árban magas gyártási költség aránnyal bíró termékeket nehéz az ilyen oldalakon megszokott 50-90%-os kedvezménnyel kínálni.)
• Mi fog történni az így megjelenő új vásárlókkal? Mindannyian kiszolgálhatók vagy a kapacitási korlátok miatt érdemes inkább maximálni a megvásárolható összes kupon számát? Bírni fogjuk a rohamot, mit fog szólni hozzá a személyzet (főleg, hogy a kuponos vásárlás mellé sokan nem adnak borravalót).
• A megnövekedett vásárlói tömeg mellett ki lehet-e szolgálni a törzsvásárlókat, nem ijesztjük-e el őket, vagyis nem sül el éppen fordítva az akció? Mi történik, ha éppen a törzsvásárlóink vesznek a kuponból és így további bevételkieséssel kell számolni?
• Az új vevőket hogyan tudjuk hűségessé tenni? Mekkora részük lesz „rossz vásárló”, aki csak az egyszeri akciós ár miatt vásárolt és nem látjuk soha többé? (Jellemző egyébként, hogy a vásárlóknak csak egy része vásárol csupán az akciós ár miatt, egy jó részük hűségessé tehető. A gyakori kupon vásárlók jól kereső, 25-40 éves, nagyvárosi fogyasztók, akik keresik az újfajta szolgáltatásokat, új helyeket szeretnének felfedezni.)

A kérdések sora persze folytatható volna, de talán már ennyi is bőven rámutat, hogy itt gondos tervezésre és megtérülés számításra van szükség a csalódás elkerüléséhez. Egész biztos ugyanis, hogy a közösségi vásárlás jó dolog, de nem csodaszer.

Pintér Robesz

| Még több lehetőség

• Kövess minket, hogy első kézből értesülj mindenről, ami velünk történik, vagy iratkozz fel a napi hírlevelünkre.

  Email címed:

   

Az Ubuntu új, Unity névre keresztelt kezelőfelülete, jelentősen eltér a megszokottól. Érdemes megtanulni a kezelését, mert a mindennapokban sokat segíthet ha a kisujjunkban van néhány trükk.

A most megjelent Ubuntu nagy változtatásai a kezelőfelületen egy sor olyan funkciót hozott el, ami szerintem könnyebbé teszi a számítógép használatot. Persze mint minden újdonságot ezt is érdemes tanulgatni, amíg azt nem mondhatjuk, hogy a kisujjukban van az egész. Szó szerint.

Bevallom, hogy azok közé tartozom, akik nem igazán szeretik elolvasni a súgót, nem szeretem ha rám akar valaki erőltetni egy kis fejtágítást. Miután frissült nálam is az Ubuntu az új verzióra, valamit kérdezett, hogy nem akarom-e megnézni az újdonságokat benne. Persze de - Cancel... Aztán álltam ott a gép előtt és két perc múlva rájöttem mekkora marha vagyok. Meg kellett volna nézni amit ajánlott.

Akik hozzám hasonlóan arcoskodtak a frissítés után, azoknak csináltam egy kis segítséget egy háttérgrafika formájában.

Az eredeti méretben a kép innen vihető.
A Xara file pedig innen tölthető.

Arra gondoltam, hogy ez alkalommal én adok egy PC tippet. Röviden: egy olyan ingyenes (freeware) szoftvert mutatok be, amellyel a birtokunkban lévő MP3 hangfájlok hangosságát állíthatjuk egyenletesre – méghozzá úgy, hogy a hangminőség nem romlik!

Előbb-utóbb találkozunk azzal a jelenséggel, hogy az MP3-as zenefájlokat vagy bármilyen hangfelvételeinket egymás után hallgatva idegesítően különböző hangerővel szólalnak meg. Ennek oka változatos lehet, de jellemzően az, hogy az MP3 fájlok különféle forrásból származnak. Induljunk ki például a fiatal férfiemberek egyik kedvenc elfoglaltságából, amelynek során a szívük hölgyének összeállítanak egy lemezt (vagy régebben kazettát, lásd a Pop, csajok satöbbi c. filmben!). Míg az analóg kazettáknál egyszerű volt a helyzet, hiszen egymás után rögzítettük a dalokat és a magnó kivezérlésmérő műszerén beállítottunk a felvétel szintjét, addig az MP3 fájlokkal már nem ilyen egyszerű a helyzet, hiszen ezek olyan digitális adatkupacok, amelyekbe a digitalizált hangot tömörítve tárolja a számítógép. Vagyis az MP3 fájlok már kész felvételek, itt már nem lehet szabályozni a „hangerőt”, vagyis a fájlban tárolt hangjel szintjét. Vagyis azt hihetnénk, hogy csak annyit tehetünk, hogy egymás után rendezzük az MP3-akat, és reménykedünk, hogy az egyes számok hangereje nem tér el egymástól nagyon…

Persze a kicsit rutinosabbak felvethetik, hogy nagy probléma esetén egy jó minőségű MP3 fájlt – mondjuk 192 kbit/s mintavételi bitráta felett – dekódolhatjuk tömörítetlen WAV formátumba, ezen már elvégezhetjük a szint módosítását egy hangszerkesztő szoftverrel, majd a kész fájlt visszatömörítjük MP3-ba. Az ám, de sajnos az MP3 formátum eleve veszteséges tömörítési eljárást használ, így minden újratömörítés (szakkifejezéssel: transzkódolás) további veszteséget okoz a hangjelben, azaz összességében gyengébb lesz a hangminőség. Nem beszélve arról, hogy igen macerás lehet minden egyes fájl esetén végigcsinálni ezt a procedúrát. Ráadásul a hangszint beállítása eléggé esetleges. Igaz, hogy sok hangszerkesztő programban található olyan funkció, amivel normalizálni lehet egy hangfelvételt, de ez a legtöbb esetben nem megfelelő megoldás. A módszer ugyanis általában az, hogy a szoftver megkeresi a hangfelvétel leghangosabb részét és ezt tekinti viszonyítási pontnak, akkor is, ha a felvétel többi részén sokkal halkabb részek vannak. Vagyis a dal szinte végig halkan szól, egyszercsak jön egy nagy dobütés és a program e dobütéshez állítja be a hangerőt. Majd jön a következő dal, amiben nincs ilyen dobütés, ezért a dal egésze hangosabb. Tehát a célunkat úgy lehet megfogalmazni, hogy az MP3 fájlok átlagos hangosságát kellene viszonyítási pontnak tekinteni, és jó lenne, ha mindegyik MP3 átlagos hangossága lenne egyenlő mértékű.



A jó hír az, hogy van jó megoldás. Az egymás után következő MP3 fájlok hangosságát egyenletesre lehet állítani az MP3Gain nevű programmal mégpedig egyszerűen és az újratömörítéssel együtt járó hangminőség-romlás nélkül. A szoftver kezelése pofonegyszerű: betöltünk egy MP3 fájlt (Add File), majd rábökünk a Track Analysis gombra (ekkor a program átvizsgálja az egész fájlt és meghatározza a felvétel átlagos hangosságát), majd beállíthatjuk a teljes kivezérlési tartományt jelentő 100 dB-hez képest mekkora hangossági szintre szeretnénk belőni a fájlt (a gyári beállítás 89 dB), majd lenyomjuk a Track Gain gombot és már kész is vagyunk. Nincs transzkódolás, nincs mentés – kész vagyunk!

A szoftver súgója szerinti egyetlen rossz hír az, hogy az MP3Gain a hangosság szintjét csakis 1,5 dB-es lépésekben képes módosítani. És rögtön következik az előny, hogy az emberi fül számára ez a másfél decibel éppen elegendő lépés, hiszen a legtöbb ember az egy decibeles változtatást épphogy érzékeli csak. Így egy eredetileg 85 dB-es számot beállíthatunk mondjuk 89,5-re (3 x 1,5 dB-t adunk hozzá), míg egy jóval hangosabb 96 dB-es MP3-at 90-re (4 x 1,5 dB-lel csökkentjük). A végeredményül kapott két fájl között mindössze 0,5 dB lesz a különbség, amit nem érzékelünk!

Nézzük a titkot, hogy miképpen lehet veszteségmentes ez a hangosság-állítgatás. Idézem a program súgóját: „Az MP3 formátum a hanginformációkat kis darabokban tárolja, amiket frame-eknek hívunk. Minden frame a hang egy másodpercnyi darabjának egy szakaszát reprezentálja. Minden frame-ben található egy „global gain” (kb. az egész fájlra érvényes hangerő-szint) mező. Ebben a mezőben egy nyolcbites egész számot tárolnak, így az érték 0 és 255 között változik.”
Az MP3Gain pontosan ezt az értéket módosítja az MP3 fájlban. Ha az értéket eggyel növeljük, akkor a hangosság növekszik 1,5 decibellel. Tessék kipróbálni, működik!

Az ínyenceknek ajánlom figyelmébe, hogy a dalonkénti beállítás (Track Gain) helyett választhatjuk az egész albumot normalizáló funkciót (Album Gain). Ez utóbbira nem akkor van szükség, ha sok fájlt akarunk egymás után azonos hangosságúra állítani, hanem amikor egy olyan albumot akarunk szintezni, amelyen szándékosan vannak halkabb és hangosabb részek – ezeknél ugyanis rendkívül rossz eredményre jutnánk, ha egy halk zongorázás is ugyanolyan hangosan szólalna meg, mint egy dinamikus elektromos gitárzúzás.

Az MP3Gain jól bevált eszköz és magyarul is tud.

Szilágyi Árpád

A játékosok, illetve különböző interaktív webes szolgáltatások felhasználói találkozhatnak a banhammer kifejezéssel. Az előzménye a ban, illetve ahogy a magyar kifejezéskészletbe beépült, a bannol, kibannol ‘kitilt’. A banhammer a kétezres évek terméke, amikor az egyik online közösségi játékban a csaló játékosokat úgy tiltották ki (bannolták ki), hogy a játékos felhasználónevére, illetve karakterére a kitiltáskor egy kalapács sújtott le. Ezzel hangsúlyozottan is jelezték a közösség számára is, hogy a játékos ki van tiltva. Az egyszerű bannolás során a kitiltott felhasználó egyszerűen eltűnik a felhasználók sorából, senki nem veszi észre a kitiltás tényét, csupán maga a felhasználó, aki nem tud belépni, a rendszerbe. A banhammer viszont nyilvánosan, vizuálisan jelzi az egész közösségnek, a büntetést. Kicsit hasonlít a középkori nyilvános kalodába zárás, illetve a nyilvános kivégzés gyakorlatához. Míg az egyszerű kibannolás pedig olyan, mintha egy tömegből a titkosrendőrök feltűnés nélkül kiemelnének valakit.

A banhammer szóösszetétel két eleme a ban ‘kitilt’, ‘megtilt’, és az utótagja a hammer ‘kalapács’. A kifejezés lefordíthatatlan, összetett, metaforikus jelentéstartalma van. Mindenesetre rendkívül látványos a képi hátter.

Image: Boaz Yiftach / FreeDigitalPhotos.net

Itt merül föl az idegen szavak átvételének a kérdése. Lehet ehhez objektív, tudományos szempontok szerint viszonyulni, illetve szubjektív, ízlésbeli szempontok szerint is. Ízlésekkel nem érdemes vitatkozni: valakinek tetszenek az idegen kifejezések, valakinek nem. A hasznosságukat viszont nem lehet vitatni. A nyelvek természetes módon kapcsolatba kerülnek más nyelvekkel is, és ekkor kontaktusjelenségek jöhetnek létre, vagyis az egyik nyelv a másiknak átadhat nyelvi elemeket. Ekkor jelennek meg az idegen szavak is, amelyek tehát elengedhetetlen elemei a nyelvek életének. Nyelvünk az évezredek során sok idegen szót vett át más nyelvektől, és jó néhányat át is adott más nyelveknek. A konkrét példáinkra térve a kibannol érdekes, jellemző példája az idegen szavak nyelvünkbe való beépülésének: képzővel és igekötővel láttuk el, így beillesztettük a nyelvi rendszerbe, legalábbis az egyik szókincsrétegünkbe, a játékosok szókincsébe. Ebben a szövegkörnyezetben a bannol vagy kibannol olyan kifejezés, ami más stílusértékkel jelentkezik, mint a kitilt, bár a kifejezések jelentése teljesen egyforma. A banhammer viszont teljesen idegen szó, magyar változatáról nem tudok, a jelentéstartalma pedig sajátos, a játékosok szókincsének angol alapjai miatt nem is várható, hogy magyar változata jönne létre.

Bódi Zoltán

| Még több lehetőség

Tegye fel a kezét, akinek a kvarcóra szóról a folyadékkristályos kijelzővel ellátott digitális karórák jutnak eszébe! Lelki szemeimmel sok kart látok a levegőben.

Pedig a folyaddékkristályos kijelző (angol rövidítéssel: LCD – Liquid Crystal Display) nem egyenlő a kvarcórával. Gyanítom, hogy a magyar nyelvben ez a tévedés lett az alapja annak is, amikor a 80-as években elterjedtek a jellemzően Bécsből hazahozott digitális játékok, azokat a hasonló elven működő kijelző miatt kvarcjátékoknak hívtuk, pedig a nyugati világban LCD-game volt a nevük. A kvarc azért kell az óraszerkezetbe, mert ez a kristály egy elektronikus oszcillátorban nagyon pontosan tartja a rezgésszámát, és így alkalmas arra, hogy óraszerkezetek időalapját biztosítsa. Tehát ez a kvarckristály a digitális órában az áramkör egy eleme.

A képen az egyik első sorozatgyártott kvarcóra, a Casiotron. Csak az alapfunkciókat tudta, a dátum évszámát viszont csak 1970 és 2009 között lehetett beállítani. Kifutottunk az időből? :-)

Ahogy a SvájciÓra.com oldal történeti összefoglalójában olvasható, az első kvarcórát már 1928-ban elkészítették. Igaz, ekkor még nem léteztek a tranzisztorok (vagyis a mai digitális áramkörök alapját képező félvezető eszközök), így egy elektroncsövekkel megépített ruhásszekrény méretű, kétmázsás órát képzeljünk el, ami viszont naponta csak egyetlen ezredmásodperccel tért el a pontos időtől. (Fotót sajnos nem találtam a neten a berendezésről, pedig érdekelt volna a fizimiskája. Ha valaki talál, értesítsen.)

Aztán az első kvarcvezérlésű karórát a 60-as évek végén állították elő. Ehhez már nyilvánvalóan az volt szükséges, hogy az óra elektronikus áramkörét kellőképpen le tudják kicsinyíteni, hogy elférjen a karórában úgy, hogy még az óra mechanikájának is kellett a hely. Vagyis ezek még „mutatós” (azaz analóg kijelzésű) órák voltak. (Itt látható egy ilyen karóra belső szerkezete.) Hiszen ne feledjük, hogy ekkor még nem léteztek tömegesen (és így olcsón) gyártott LCD kijelzők. (Bár a folyadékkristállyal már 1911-ben kísérleteztek, és az első LCD display a ’60-as években készült, nyilvánvalóan kellett még pár év mire a 80-as évek elején találkozott a kvarcórák és az LCD kijelzők tömeggyártása egymással.)

Tévedés lenne azt hinni, hogy az LCD-re azért volt szükség mert olyan jól néz ki (egyébként szerintem jól is néz ki), hanem azért, mert igen kevés energiát fogyaszt, és így a karórák elemeit kímélő megoldáshoz jutottak a fejlesztők. (Korai LCD karórák.) Emlékszem még a kvarcórák azon generációjára, amelyekben pirosan világító LED-diódákból álltak a számjegyek – meg kellett nyomni az órán egy gombot és ekkor fénylett fel a számlapon a viszonylag pontos idő. A LCD kijelzős kvarcórák 80-as évektől számítható felfutását tehát az tette lehetővé, hogy 1.) ekkora képessé váltak ipari mennyiségben lekicsinyíteni és olcsón gyártani a karórákban működő elektronikus áramkört, 2.) a kvarc-kristályos oszcillátor is olcsó lett, ennek az lett az ára, hogy a tömegesen gyártott kvarcórák már csak viszonylag jártak pontosan, 3.) valamint olcsón gyártani az órák számlapját képező LCD kijelzőt.

Az LCD-s karórák tehát jó 29-30 éve vannak velünk, hamarabb terjedtek el és több emberhez jutottak el, mint a személyi számítógépek. Így vált a kvarcóra az első digitális tömegáruvá Magyarországon.

Szilágyi Árpád