Netidők Blogtársaság

Pacman az egyik legrégebbi játék, komoly szerepe van abban, hogy a komputerjátékok ennyire elterjedtek. Milliónyi verzióban és platformon elkészült már, de egy verzió még hiányzik. Egy pacman rajongó 3D grafikus elképzelte, milyen lenne ez a játék FPS (First Person Sooter), vagyis a napjainkban annyira népszerű térhatású lövöldözős formában. Erről készített egy demó videót. Egészen félelmetes.

Brékingnyúz: közben kiderült, a játék is elkészült, itt kipróbálhatod.

Toochee, a galaktikus

(via youtube)

Egy újabb technikai forradalom előtt állunk, hiszen a 3D nyomtatók koncepciói kezdenek megjelenni, és ha csak a fele igaz az lesz ezeknek az elképzeléseknek, akkor egészen más világban fogunk élni évek múlva. Lehet majd tárgyakat, alkatrészeket, sőt ételeket is előállítani ezzel a technikával. A technológiáról itt csak annyit, hogy az eszköz inkább hasonlít egy speciális tintasugaras nyomtatóra, amelynek a tartályaiban van az alapanyag (pl. az ételek alkotóelemei vagy műanyag alapanyag, esetleg fém alapanyag stb.), amit a fúvókák térbeli formává alakítanak.

Számomra viszont feltűnő, hogy vajon miért neveznek nyomtatónak egy olyan eszközt, amely térbeli tárgyakat állít elő folyékony, megszilárdulni képes anyagokból. Hol van itt a nyomtatás mögött álló nyomás, préselés művelete? Illetve hol van itt a szöveg- vagy képmegjelenítés? A nyomtatás, a nyomtató ugyanis hagyományosan szöveg-előállító művelet, később képmegjelenítő eljárás. Egyébként voltaképpen az összes mai, úgy nevezett nyomtatóból (tintasugaras, lézeres, ledes) hiányzik a szó szoros értelmében vett "nyomtatás" művelete. Tehát a probléma nem csak a 3D nyomtatókra érvényes. Mindössze eddig nem figyeltünk fel erre a jelentésváltozásra, mert a végeredmény ugyanaz volt, mint a régi, igazi nyomtatók esetében: papíron megjelent a szöveg. Az meg végképp újdonság, hogy nyomtatni már nem csak szöveget lehet, pedig Európában legalább 6-700 éve ismerős a nyomtatás művelete, ahol igazi nyomás, préselés járt együtt a szöveg-, illetve a kép-előállítással. Mellesleg tudva levő, hogy a nyomtatást nem Gutenberg találta föl, ő pusztán azt a forradalmi újítást hozta, hogy a nyomdaprésbe betűnként lehetett kiszedni a nyomtatandó szöveget, nem úgy, mint korábban, amikor a teljes szöveget vagy képet ki kellett faragni, metszeni.

A modern nyomtatók tehát azért hasonlítanak a hagyományos, régi nyomtatókra, mert a számítógép kijelzőjén megjelenő szöveget, képet állítják elő jellemzően papírra, valamilyen festék vagy tinta felhasználásával. Meg kell viszont jegyezni, hogy a hagyományos nyomdaprés, nyomdasajtó már nincs a műveletek között, a nyomtatás megnevezés viszont még mindig őrzi a művelet nevét.

A 3D nyomtató angol eredeti elnevezése a 3D printer, amelyet egyszerűen lefordítottunk magyarra. A print angolul hasonló jelentéskörben van, mint a magyar nyomat, lenyomat (’metszet, másolat, nyomat, nyom, lenyomat’), tehát eredetileg benne van a nyomás, sajtolás, préselés mozzanata.

A 3D nyomtatás pedig egy kicsit hasonlít a tintasugaras nyomatáshoz, csak itt nem tintát lövell ki a szerkezet, hanem másféle anyagokat, és nem szöveget vagy képet alkot meg, hanem térbeli, tehát 3 dimenziós tárgyakat, agyagokat. Ennek ellenére mégis megtartotta a nyomtató nevet a szerkezet. Tehát a nyomtató, a nyomtatás szavak jelentéséből manapság már sok alapvető jelentésmozzanat hiányzik. Ez ritka szép példája a jelentésváltozásnak.

Bódi Zoltán

| Még több lehetőség

Az e heti műsorunk témái meghallgató formában.

Hírsziporkák - a foci EB digitális góljai és az önbeágyazó ágy (Dragon György):

Böngészőkutatás - az NRC kutatása a magyar netezők megkérdezésével (Kurucz Imre):

C=64 sorozat, a Crazy Comets játék zenéje (Spányik Balázs, DJ Chatman):

Hogyan működik a 3D hangzás? Kevin és a fejhallgatóval hallható demó:

Infoszótár - dokkoló (Bódi Zoltán):

Állítólag 2011-12-ben érjük el az olajkitermelés csúcsát, ezután megindul a hanyatlás. Tetszik, nem tetszik, nem lesz több olaj, gáz, szén még talán, de egy gyufát is CO2-kvótatúllépéssel büntetünk majd.

Bizonyos szempontból, valójában semmi rendkívüli nem történik: visszatérünk abba a korszakba, ahol ismét ÜGY lesz a fizikai helyváltoztatás. Azonban mai, Netidőkön edzett veteránként azon is elgondolkodhatunk: ki a fenét fog érdekelni egyáltalán a fizikai utazás? Ki lesz kíváncsi az igazi valóság fárasztó unalmára akkor, ha helyette ezerszer izgalmasabb lehet annak virtuális, de a végletekig hihető, koncentrált  változata.

Amikor utazom, vagy a szükségletek, vagy a szellemi élmény keresése, a felfedezés motivál. Ennek nyomán hurcibáltatom ösztövérnek épp nem nevezhető testem a világ pontjai között több tonna kerozin, benzin, egyebek felhasználásával, miközben tudom: röhejes amit művelek. Egy száztíz kilós testet cipeltetek ide-oda egy jobb esetben is 60 tonnás repülővel, egy 20 tonnás busszal vagy egy 1 tonnás autóval. S mindezt miért? Hogy fizikailag ott legyek és a szellememet megjutalmazzam az ottlét ÉLMÉNYÉVEL.

De mi van, ha aznap indiszponált vagyok vagy rosszul lettem az egyiptomi kajáktól és kóválygok a piramisok előtt, otthoni unott fotelomra vágyván? Amikor Indonéziában bicikliztem, és 30 fokos hőségben vonszoltam magam felfelé egy 20 km-es emelkedőn, többször is feltettem a kérdést: miként művelhettem akkora marhaságot, hogy a Föld túlsó felén, 900 dolláros repülőjeggyel, fél napokat szenvedek fizikailag  a látványért, épp úgy, mint odahaza az Istenhegyi úton? Mi ennek az egésznek a hasznos oldala?

Ha jobban belegondolunk, egy klasszikus utazásban rengeteg felesleges dolog van. Valójában iszonyú pazarlás a fizikai utazás, ökológiai lábnyom szempontjából mindenképp, időben meg pláne. Mindezt ráadásul úgy, hogy tudom: nem maradhatok ott mindörökké, fizikai ottlétem pár napig tart csupán, ebben a fikarcnyi időben akarom megkapni az "ország-terméket", lerabolni évezredek szellemi örökségét, felcsípni valamit a helyi bonyolultságból. És mi az eredmény? Két nap Delhiben, egy nap Hongkongban, 6 óra Budapesten... érdekes hely, jól főznek - biccentünk a reptéren, és tovább rohanunk a soha meg nem érkezés állandó mókuskerekében.  Elmegyek a chartres-i katedrálisba. Ott ülök mondjuk 4 órát, hátha meglegyint a gótika szelleme. (Ennyi, ha nem is elég, de kezdésnek már valami.) Ne adják össze: technikailag mennyi minden kell ehhez a meghitt pillanathoz Budapestről és vissza. "Az élményeidet nem veheti el tőled senki" - állítják az utazók. Na de, ha jobban körbenéznek: egyre inkább kizárólag SZELLEMIEK élményeink. Megint csak Indonézia jut eszembe, amint Bildet olvasgat a német turistacsoport a Bali-szigeti strandon. Mi a fenének jöttek ezek ide 130 tonna kerozin elfüstölésével, ha egyszer otthon szeretnének lenni? Amint betettem lábamat hamburgi haverom otthonába a múlt hétvégén, az első kérdése az volt: meg akarom-e nézni a leveleimet a neten? Komoly két órája láttam őket ugyanis utoljára Budapesten. Mennyiben hamburgi leülni egy monitor elé és megnézni azt, amit 1100 km-rel arrébb is láttam már?

Hang- és képfelvételeinkkel úrrá lettünk az időn. Leonard Bernstein fizikai teste már rég az enyészeté, miközben Ő vidáman vezényel tovább, és valójában esze ágában sincs meghalni, remélem, nem is fog, ha igen, nekünk is itt az ideje távoznunk. A YouTube-on néha hétvégi Föld-kerülő túrákat szoktam küldözgetni futárkodásba belerokkant haverjaimnak: manta-filmezést a Maldív-szigeteken - isteni látvány, amikor a hatalmas rája szabályosan elrepül a fejed felett húsz centire -, kamcsatkai vulkántavat, merülést a Mariana-árokba, repülést a Grand Canyon felett, helikoptertúrát a világ legmagasabb épülete, a Burj Dubai körül. Ha a szellemed gazdag, végül is felfedezhető a világ - főleg, ha a pénz-  az idő és az olajhiány arra kényszerít: ne éld meg fizikailag azt, amit amúgy is a szellemednek szánsz.

Az új kor eredménye, hogy az ember feje tele van képekkel. Fogadjunk: Önök is ezerszer jártak már a Galapagos-szigeteken, miközben talán már egy balatoni látogatás is megrázná a pénztárcájukat. Épp a múltkor töprengtem: volna értelme ha VALÓBAN eljuthatnék a Galapagos-szigetekre mind a 110 kilómmal? Fogom én úgy látni a fókák nászát, mint ahogy a BBC fantasztikus filmjeiben? Lehet, hogy halálra unom magam a valós valóság kellős közepén. A legrosszabb forgatókönyv, amint drága pénzen odarepülők, felteszem 3D-s szemüvegemet és a tengerparton megnézek egy BBC-fóka-való világ-szerű interaktív természetfilmet a laptoppal, mert valójában az "A" Galapagos-feeling.

Szóval kedves Barátaim, részben vissza kell vonom a három héttel ezelőtti fanyalgót. 3D-t, virtuális valóságot ide, iskolába, otthonra, ahová csak lehet, a mozikba csak jó forgatókönyv esetén. Remélem, 2045-ben, 80 éves aggastyánként még megérhetem, hogy - ha a testem már nem is - de a szellemem megélheti mindazt, amit az előző generációké soha. Mert kuporgattak, lemondtak, három évente pecsétekben reménykedtek, hogy fáradságos módon, kerozintonnák milliárdjait füstölve el, rossz hatékonysággal egy egészében meg sem ismerhető világot lássanak a TESTÜKKEL, ahelyett, hogy az utazás tökéletes ILLÚZIÓJÁT ragadták volna meg, teljessé téve, s ezzel a módszerrel időben és térben is végtelenné szélesítve a legvalóságosabb illúziót: az életüket.

Gróf Miklós

Jelenleg a legostobább kérdés, amit az ember feltehet: minek akarnám én 3D-ben látni ezt vagy azt a produkciót. Már maga a kérdés is röhejes, a 3D tarol, bárhová nézek, megszületett az új fogyasztói őrület, végre ismét valami, ami eladhatóvá teszi amúgy is túltelített piacunk mellesleg tök felesleges kütyüjeit. (Amúgy az utolsó is, mert 4 vagy 5D-ben, már csak világunk korlátozott voltából adódóan is, aligha forgathatunk, puff neki, ellőttük az utolsó D-t is.) Az ember beleszédül az Avatarba, egyre virtuálisabb de ezzel együtt egyre hihetőbb valóság veszi körül, immár - e plusz D-vel - szinte tökéletesen sikerül kilépnünk abból a nyomasztó VALÓS 3D-ből, amire kétségkívül jobb is nem gondolni, előbb-utóbb eljön az idő, amikor csakis a kreált 3D vesz minket körül, amíg rá nem jövünk, hogy az eredeti 3D - az ÉLETÜNK - sem más, mint egyfajta kreálmány, agyunk felfogóképességének függvényében, és akkor ott állunk majd a különféle D-k között, töprengvén: vajh, melyik lehet az igazi, mert mindegyik egyformán rémületes és kétségbeejtő... na mindegy.

Nem vitás: ha a dolog oktatási részét nézem, ennél izgalmasabb suli nem lehet, mint a jövő - vagy a jelen - 3D-s oktatása, ahol atomok közt sétálgatok, földtörténeti korokban lépkedek, leszállok az Io egyik épp kitörő vulkánja mellé, elhúzok a Jupiter felett vagy épp egy fekete lyukba vetem magam a Tejút közepén. Hogy ez miért nincs így - ha így van, elnézést -, szóval, hogy pl. a Marczibányi téren még miért nem ilyen a suli, teljesen érthetetlen. Az még inkább, hogy ha én, mint Gróf, 45 évesen erre vágyom, miért kapok 99%-ban KITALÁLT fantasy-anyagokat 3D-ben, ahelyett, hogy mondjuk a karbon-kor tökéletesen hihető illúziójával, a "VALÓSÁG FILMJÉVEL"  tanuljak idehaza a net előtt, valós idősíkoktól, koroktól függetlenül.

Amit nem tudok igazán megemészteni, az a FILM 3D-ben. Nem a mozi. A FILM. Manhattan, Kramer kontra Kramer, Holt költők társasága, Túl a barátságon, Madarak, Azok a csodálatos férfiak a repülő masinájukon, ilyesmik. Kíváncsi vagyok, milyen lesz, amikor e gyermeteg 3D-felfedezési láz alábbhagy. Amikor születik végre egy olyan forgatókönyv, ahol a 3D nem cél, hanem a komoly szellemi mondanivaló hordozója, olyan, ami nélkül nem él meg a produkció. Jelenleg a "cinechip"-mánia tombol, a leghajmeresztőbb mozgások és jelenetek teszik lehetővé, hogy az ember olyan képsíkokat kapjon, amelyekben a 3D-élmény abszolút kiteljesedhet. Szegény Leni Riefenstahl, mekkora 3D-kasszasikert forgatott volna Nürnbergben a mai eszközök alkalmazásával! Egy igazi 3D-s mozinak uralnia kell a teret - hiszen különben honnan a fenéből érvényesülne a 3D-ssége -, az Avatar repkedős jelenetei egyenes folytatásai a ma már szinte minden televíziós közvetítésben használt  mozgástechnikának, de ha az ember a reménytelenül borzalmas hagyományos Macskafogó 2-t megnézi, már ott sem a szellemi truváj, hanem a süllyedő-emelkedő mozgások térbeliségének izgalma próbálta fogyaszthatóvá tenni a gyengécske - és rajzfilmes fantázia szempontjából egyenesen kétségbeejtő -  forgatókönyvet. Pl. a  "12 dühös ember" 3D-ben némileg túldimenzionált lenne, sőt, talán még  zavarna is a "D-kre" figyelnem a velejéig filmre kívánkozó, de a valóságot csak egyszerűen leképező képszükségletet látva. Így aztán szükségünk van a  "használati ürügy-forgatókönyv" intézményére, amelyet már megcsodálhattunk pl. az antik ABBA-filmben, vagy akár az Avatarban. Van ugye a technikai vagy mondanivalós "Ürügy" - anno az ABBA-dalok, most meg a 3D-feeling -, és mellé kreálunk egy olyan forgatókönyvet, amely jól tudja szolgálni az eredeti célt, ANÉLKÜL, hogy mondanivalójával - magyarán: szellemi tartalmával - annyira zavarná a "pánem et circenses"-ízű produkciót, hogy arra is figyelnünk kelljen. (Más kérdés, hogy az ABBA zenéi elég tartalmat szolgáltattak anno ahhoz, hogy a film ettől függetlenül is álljon a talpán.)

Na de mi van az igazi, nagybetűs FILMNÉL. Látványban egy ideig még fokozható ez-az, de a képsíkok előbb-utóbb elfogynak, és ha egyszer Tarantino egyszerűen jó világítástechnikával meg a megfelelő kameramozgással mindennél jobban BESZÉL e nyelven, megfagy a levegő és úgy reccsen a padló, hogy az ember a frászt kapja,  ugyan minek kellene nekem a 3D mondjuk a Becstelen brigantikban?

A 3D mánia kapcsán ugyanis a kérdés valójában az: mit is nézünk? A filmet? A sztorit? Vagy saját belső szellemi síkunk születő moziját, melyhez a KÜLSŐ csak ürügy, apropó. Csak pendítés, melyből BENT, BENNÜNK hajt ki a film, mellesleg ugyancsak igénybe véve saját lelkünk munícióit (ha persze van egyáltalán). Nos? :-)))

A 3D-s "pánem et circensés" külső kielégülésének elsöprő sikere azért  elgondolkodtató, mert mindennél többet elárul a befogadás képességének kétségbeejtő módosulásáról. Butulunk, hölgyeim és uraim, butulunk mint atom, azonnali reklám-kielégülések elsöprő dinamikája láncol minket a vászon - vagy a virtuális szemüveg - elé, miközben e technikai csatazaj még inkább sötét némaságba borítja a lényeget: a lélek - a mi lelkünk - rezdülését, az új tartalom BELSŐ, egyéni születését. Csak elsődleges a hatás. NÉZÜNK, mint a moziban - nem vitás, van is mit, technikailag fantasztikus, amit megélünk - , de kérdés: látunk e egyáltalán? Mi folyik belül, folyik e bármi is lelkünkben,  túl az általánosan elragadtatott bambuláson. Egyre fejlettebb módon tudunk feledni, 120 percre elmenekülni valahová, a jelen nyomasztó virtualitásából egy másféleképpen megkomponált, érdekes módon sokszor szintén nyomasztó virtualitásba. S talán nem érdektelen az a kérdés sem: meddig lesz kedvünk egyáltalán felállni a székből ezek után, kimenni a 3D-s huzatos villamosmegállóba, hogy otthon kezünkbe vegyük 3D-s számláinkat és azt a 3D-t éljük, ami adatott? Ha azt az erőfeszítést nézem, amellyel szabadulni igyekszünk a "valóságos" valóságtól, annak esélyei egyre inkább romlanak, hiszen csak 3D-s jellegében veheti fel a versenyt a fantáziával, képsíkokban, dinamikában, a hatás erősségében aligha.

Ezernyi mozi  jön még létre 3D-ben, nyilván a közeljövőben lineárisan szaporodnak majd a trollok és egyéb feledhető fityfenék, a mozikba tóduló technikamániás tömegek új meg új "felfedezéseket" tehetnek, idővel egy normál állású szimpla, mozdulatlan totál, melyet "keretbe foglal" a kép széle, szinte üldözendő eretnekség lesz, - de az igazi teljesítmény e "technika-szimfonikus generál fortissimóhoz" képest  szellemi értelemben úgy gondolom, inkább az lehet, ha a VONÓSNÉGYESBEN is fel tudjuk végre fedezni az élvezetet és az izgalmat. Amikor Alfred Hitchcock, reménytelenül 2D-ben úgy fagyasztja meg a levegőt, hogy ugyan tudom: filmet látok - de ki tud erre figyelni, miközben BENNEM van a rémület. A lehető legvalódibb, harmadik... D.

A képzelet  MAGAM TEREMTETTE, s épp ezért  teljes értékű realitása.


Gróf Miklós