Netidők Blogtársaság

Vatera.hu, ingatlan.com, stockfresh, habostorta.hu, használtautó.hu, IND, portfolio.hu, profession.hu, netpincér.hu. Vajon mi a közös bennük? Mindegyik a magyar internet meghatározó vállalkozása, amit honfitársaink hoztak létre és tettek sikeressé. Hogyan csinálták? Kiderül a Digitális sikertörténetek című interjúkötetből, amelyet Dunder Krisztián internetes tanácsadó készített.

Vajon hányunknak fordult meg kósza ötletként a fejében, hogy milyen lenne, ha a saját magunk urai lehetnénk, saját vállalkozást indítanánk? Hogy milyen lenne meggazdagodni az interneten, saját sikeres vállalkozást indítani – belevágni, kipróbálni magunkat? Megmondom őszintén, nekem már átvillant egy-két alkalommal az agyamon, hogy a magam ura legyek. Ami visszatart az a félelem a kudarctól, illetve, hogy nem tudom hogyan vágjak bele. Ódzkodás a várhatóan rengeteg munkától, amiért az egyáltalán nem biztos sikert mérik, a felelősségtől, hogy másoknak is munkát adjak, akik elsősorban csak rám számíthatnak. Ezért is minden elismerésem a kötetben szereplő szerzőknek, hogy volt bennük bátorság, kitartás, ügyesség, hogy sikerre vigyék az ötletüket.

Az interjúkötetet lapozva egyértelmű, hogy bár nincs egyetlen recept a sikerhez, kellenek mögé azok a meghatározó emberek, akik folyamatosan újítanak, terveznek, mennek előre. Éppen ezért, aki ma Magyarországon sikeres online vállalkozást szeretne indítani vagy vezetni, mindenféleképpen tanulhat a könyvből, számukra kötelező olvasmány, amely hasznos praktikákat és közvetve tanácsokat adhat.

De a laikus internet használó olvasónak is izgalmas lehet a könyvvel töltött idő. Mi magyarok egyszerre szeretjük, utáljuk és irigyeljük a sikeres embereket. Szeretjük, mert büszkék lehetünk rájuk, utáljuk, mert biztosan „nem véletlenül” lettek sikeresek, és irigyeljük, mert jól megy nekik. Dunder Krisztián remek interjúi révén viszont lehetőséget kapunk arra, hogy sztereotípiánkat és előítéleteinket félretéve ismerhessük meg a hazai internetes cégek sikeres vezetőit – testközelből. Eldönthetjük, hogy mi mennyire vagyunk büszkék rájuk, lennénk-e a helyükben, vagy esetleg számunkra tényleg nem szimpatikus, amit csinálnak.

Dunder Krisztián: Digitális Sikertörténetek (szerzői kiadás, 2011. november)

Oldalszám: 208

ISBN: 978-963-08-2463-7

Ajánlott fogyasztói ár: bruttó 3 900 Ft

Jelenleg könyvesboltokban nem kapható!

Pintér Robesz

A héten részt vettem a HWSW App! konferenciáján, ahol két mozira való (közel 400) kockának adhattam elő egyszerre, hogy szerintem mi az az 5+1 dolog, ami megbizsergeti őket az alkalmazások fejlesztése kapcsán. Engem persze leginkább az hoz lázba, hogy ezekben a kérdéskörökben mit lehet tudni, mik a trendek, vagyis: Is there a stat for that? (Hogy megmutassam, koránt sincs mindenre jó kutatási adat és még van mit tenni ezen a téren, a lentebbi összefoglaló helyenként felvállaltan „lukacsos”. De így is látszik, hogy a verseny óriási, a felhasználók pedig inkább megfontoltak, ha az alkalmazásokról van szó.)

Az előadás a nemzetközi trendekkel foglalkozott – kollégám, Kovács Marci beszélt a hazai adatokról, így most ebben a posztban sem foglalkozom a hazai helyzettel. Lássuk tehát akkor, hogy milyen témákkal és adatokkal lehet felcsigázni egy alkalmazásfejlesztőt:

1. okostelefont választanak az emberek vagy nem?

Mivel egy mobil fejlesztőnek a célcsoportját elsősorban az okostelefon felhasználók jelentik, az a legérdekesebb számára, hogy vajon mennyi ilyen készülék van a világon és milyenek ezek a készülékek. Az IHS szerint 2011-ben várhatóan 478 millió okostelefont fognak eladni a világon, ami az összes készülék közel egyharmada.

A legfrissebb – 2011 harmadik negyedéves – Gartner adatok szerint most már minden második értékesített okostelefon androidos, csökken az Apple készülékeinek részaránya és nagyon visszaestek a Symbian-os készülékek. A Windows saját mobil operációs rendszerrel szerelt készülékei pedig még a Samsung házi oprendszerét, a Bada-t sem előzték meg (bár csak most indult a Phone 7-es Nokiák értékesítése – jómagam is a Lumia800-ra várok).

Az egyes országok lakosait tekintve viszont igen változatos okostelefon penetrációs adatokat láthatunk. A Google-Ipsos-MMA 30 országra kiterjedő vizsgálata szerint – amelynek adatai bárki számára szabadon „gyúrhatók” az OurMobilePlanet oldalon – régiónkban 20 és 30% közötti adatot láthatunk.

2. Alkalmazás vagy böngésző?

A fejlesztő számára az alkalmazás a nagyobb kihívás és a nagyobb pénz – böngészőre optimalizálni egy tartalmat sokkal kevésbé érdekes (gondolom én). Ezért nem mindegy, hogy hogyan, mire használják az emberek az okostelfonjukat: vajon böngészőből vagy alkalmazásból használják-e az adott szolgáltatást? A válasz: attól függ mire. A Yahoo-Ipsos amerikai kutatása szerint „bizonyos aktivitásokról, mint a vásárlásról vagy a keresésről azt gondolják, hogy a böngésző alkalmasabb rá, míg a közösségi médiát, a térképet és az információkat gyakorta inkább alkalmazásból érik el”. Nincs tehát egyetlen arany középút, amit követni lehetne.

3. Megtalálja az alkalmazást vagy nem?

Az nem elég, hogy a fejlesztő egy remek alkalmazást tesz le az asztalra, a felhasználónak meg is kell találnia azt. A sok mobilra írt program és a különböző boltok kavalkádjában könnyen elveszhet az alkalmazás. Százezerszámra találni ugyanis konkurenciát az AppStore-okban. A GfK MRI 2011-es amerikai kutatása szerint azonban mégis az alkalmazásboltok az elsődleges tájékozódási források: „a tablet alkalmazások 80%-át az alkalmazásboltokon keresztül fedezik fel”.

Feltehető azonban, hogy az egyszeri felhasználókra jellemző kezdeti „letöltési láz” után már az ismerősi ajánlások, a médiában olvasható hírverés is hozzájárulhat egy alkalmazás kipróbálásához.

4. Letölti vagy nem?

Az persze nem elég, hogy a felhasználó megtalálja az alkalmazást, le is kellene töltenie… Szintén a GfK MRI amerikai kutatásából úgy tűnik, hogy ez kategóriafüggő: „az általános hírek a leggyakrabban letöltött alkalmazás-kategória, amit a közösségi média követ. A játék, IT hírek és az azonnali üzenetküldés szinten nagyon népszerű tablet alkalmazások.”

A Google-Ipsos-MMA vizsgálatából általam kiválasztott hat országra (Ausztria, Csehország, Németország, Lengyelország, Nagy-Britannia és Egyesült Államok) pedig az derül ki, hogy egy átlagos okostelefon felhasználó országtól függően 15-27 alkalmazást töltött már le a telefonjára – a több százezerből. Nem valami biztató… 

5. Használja vagy nem?

A letöltés akkor ér valamit, ha a felhasználó – mint a neve is mutatja – használja az alkalmazást. Az IDG Global Solutions 2011-es felmérése szerint a bűvös választóvonal a hetes: „a mobiltelefon tulajdonosok többsége kevesebb, mint 7 alkalmazást használ rendszeresen. Mindössze a válaszadók 17%-a állította, hogy több mint 10 alkalmazást használ rendszeresen”. A Google-Ipsos-MMA szerint a kiválasztott hat országban az átlag felhasználó 6-10 alkalmazást használt az elmúlt 30 napban. Nem valami sok…

A Zokem Mobile Life smartphone panel adatai szerint a leggyakrabban használt mobil alkalmazások az e-mail, üzenetküldés, telefonálás, böngészés és közösségi oldalak. Minden mást ritkábban használnak.

5+1: Fizet érte vagy nem?

Végül nézzük meg azt, hogy vajon fizetnek-e a felhasználók az alkalmazásért! A Google-Ipsos-MMA felmérése szerint a hat kiválasztott országunkban átlagosan 6-21 alkalmazásért fizettek rendszerint az okostelefon tulajdonosok. Lengyelországban és Csehországban mindössze 6-6 alkalmazásért, Amerikában 8-ért, Nagy-Britanniában 10-ért és Németországban 15-ért, Ausztriában 21-ért. Ez alapján úgy tűnik, hogy a kelet-európai piacnak még van hová fejlődnie, német nyelvterületre érdemes fejleszteni, és bár fajlagosan az angol nyelvű piac a legnagyobb, de ott inkább az ingyenes alkalmazások vannak túlsúlyban az átlag felhasználó készülékén.

*    *     *

Mindebből nekem úgy tűnik, hogy miközben óriási verseny van az alkalmazások fejlesztői között, a közben az egyszeri felhasználó inkább „konzervatívnak” mondható, viszonylag kevés alkalmazást tölt le, annak csupán egy részéért hajlandó fizetni és ennél is kevesebbet használ rendszeresen.

A jó hír viszont az, hogy a felhasználók nem egyformák: bár darabra kevés alkalmazást használ egy-egy okostelefon tulajdonos, de bizonyos alkalmazásokat (pl. e-mail, közösségi média stb.) leszámítva jellemzően más-más alkalmazásokat, így lehet végül sikeres olyan sok fejlesztő cég.

Pintér Robesz

Amikor nyílt forráskódról, GNU/Linux-ról esik szó, előbb-utóbb előkerül a GNU General Public Licence, mint téma. Az egyik legtöbbet használt licencelési megoldás, amit a nyílt operációs rendszerek, programok fejlesztői választanak. Linus Torvalds élete egyik legjobb döntésének nevezte, hogy egy a licencet választotta a Linux rendszermag fejlesztéséhez.

Mit is tud ez a licenc és mitől olyan fontos? Miért vált ki féktelen haragot sokakból, akik versenytársként tekintenek a nyílt fejlesztői közösségre? Milyen hatása van az élet más területeire?

Először azt kell tisztába tenni, hogy a szoftver, mint szellemi termék, a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik. Hasonló módon ahhoz, mint egy festmény, egy zenemű vagy akár egy könyv. A szerző meghatározhatja, hogy milyen módon lehet felhasználni a művét. Például egy kiadónak megengedi, hogy sokszorozza a művét és azt a piacon értékesítse. Egy szoftver alkotója pedig a klasszikus licencelési modellek szerint azt engedélyezte a felhasználóknak, hogy licencdíj fejében a szoftvert használhatják.

Ez nagyon fontos, mert amikor bemegyünk a boltba és megveszünk egy játékot, akkor nem a játékot vesszük meg, hanem annak használati jogát, a CD vagy DVD ebben az esetben csak arra szolgál, hogy eljuttassa hozzánk azt, aminek a használatához megvásároltuk az engedélyt. A jog nagyon sok eszközt biztosít a szerzőnek arról, hogy milyen feltételek mellett engedi művének sokszorosítását és felhasználását. Aki ezen felhasználási feltételeket megsérti, azok ellen bíróságon keresztül lehet jogorvoslattal élni.

Richard Matthew Stallman programozó gondolt egy nagyot és azt találta ki, hogy a kialakult licencelési gyakorlat indokolatlanul korlátozza a licencet megvásároló felhasználót, ugyanis általános esetben a felhasználónak nincs joga a forráskód megismerésére, módosítására vagy annak harmadik fél részére történő átruházására. Áttekintve a szerzői jogokra vonatkozó szabályozókat felismerte, hogy ha megfelelő felhasználási feltételeket teremt a szerzői jogi törvények alapján, akkor nem csak lehetőséget adhat a forrás megismerésére, módosítására és másokkal való megosztásra, de azt is előírhatja, hogy az így létrejött kódot csak az eredeti felhasználási feltételek szerinti licenccel lehet kiadni.

Ezt virális hatásnak nevezik, mert az eredeti szerző akarata érvényesül a származtatott művek esetén is. A GNU General Public Licenc volt az első, amelyik egy nagyon erősen korlátozó törvényi keretrendszerre építkezve kikényszeríti azt, hogy a szellemi alkotás és az abból származtatott művek mindörökre nyíltak maradjanak. Minél erősebb jogosítványokat ad a törvény a szerző kezébe, annál erősebben biztosítható a nyíltság.

Sokan úgy gondolták, hogy ez egy fából vaskarika és bíróságon nem lehet érvényt szerezni ennek a látszólag kifordított jogértelmezésnek. Erről jogelméleti viták zajlottak egészen az első GPL licencsértési perekig, ahol bebizonyosodott, hogy bíróságon ki lehet kényszeríteni a felhasználási feltételekben megfogalmazottakat. Jó néhány évvel ezelőtt mindennaposak voltak azok a perek, amelyeket a Free Software Fundation indított nagy gyártók ellen azért, hogy a termékeikben felhasznált GNU GPL licenc alá tartozó szoftverek általuk módosított forrását osszák meg az eredeti licenc szerint. A gyártók ezeket a pereket egytől egyig elbukták. Ezek után nem volt kétség afelől, hogy működik a licenc.

Az ítéletek kapcsán sokan mindenféle dehonesztáló jelzővel illették ezeket a virális licenceket, leginkább valami rusnya betegséghez hasonlították azokat, amik megfertőznek mindent. A harag érthető volt, hiszen akik nem voltak érdekeltek abban, hogy nyílt rendszerek jöjjenek létre látták, hogy a törvények további szigorítása egyben a nyíltság még erősebb kikényszerítését is magával vonja.

Az ötlet aztán fertőzött és egyre-másra jöttek létre a hasonló rendszerek. Az egyik legismertebb a Lawrence Lessig professzor által alapított Creative Commons alapítvány gondozásában létrehozott "Share Alike" (oszd meg hasonló feltételekkel) licenc, amit leginkább a zenei, irodalmi és képi művek alkotói használnak. Ennek különlegessége, hogy több szintű és célú felhasználást tesz lehetővé anélkül, hogy az eredeti szerző a szerzői jogairól lemondana.

Az ilyen fajta jogértelmezés főleg azokon a területeken válik majd egyre népszerűbbé, ahol egy érdekcsoport nagy mértékben szűkítené a mozgásterét a csoporton kívülieknek. Érdemes tanulmányozni ezeket a briliáns megoldásokat, mert nem csak programozók, magányos szerzők és jogfilozófusok számár lehetnek érdekesek ezek a megoldások.

A mindennapi életünkhöz fontos alapismeret következik most. Sokakban él még az a beidegződés, hogy amikor egy ügyet akarnak elintézni egy szolgáltató ügyfélszolgálatán, az bizonyára úgy történik, mint régen, amikor az ügyintéző – megnevezéséhez híven – intézte az ügyet teljes egészében. Nos, ezt a képet tessék szépen elfelejteni úgy ahogy van! A legeredményesebben úgy közelíthetünk a mai világban az ügyfélszolgálatokhoz, ha azokat a kávéautomatákhoz hasonlatos módon használjuk.

A kávéautomata tudniillik egy gép. Ha nem nyúlunk hozzá, akkor nem csinál semmit. Csak áll ott és várja, hogy valaki bedobálja a huszasokat és nyomkodja a gombjait. Magától nem csinál semmit. Sőt, néha az is előfordul, hogy bedobáltuk a pénzt, nyomkodtuk a gombokat és akkor sem történik semmi. Ilyenkor vagy segít egy újabb gombnyomás vagy nem. A régi pályaudvari automatáknál ilyenkor még az oldalba rúgás is segített… (Igen, adja magát a "csavar" a hasonlatban, hogy az italautomatáknak is van ügyfélszolgálata… végső esetben őket is fel lehet hívni. A múltkor pont így jártam, amikor a műsor felvétele után a Rádió egyik automatájából akartam egy ásványvizes palackot kinyerni, a masina azonban nem működött sehogy sem. Felhívtam az ügyfélszolgálatot, ahol udvariasan feljegyezték az adataimat – de utána nem történt semmi, soha többé nem hallottam róluk. 160 forintom és pár percnyi mobilhívásom bánta.)

De vissza a hasonlatra! Ha intéznivalónk van egy ügyfélszolgálattal, akkor képzeljük azt, hogy egy kávéautomata előtt állunk. Tehát nem ember-ember kommunikáció zajlik, hanem ember-gép kommunikáció. Annak ellenére, hogy a vonal túlvégén egy élő emberrel beszélgetünk, a helyzet valójában az, hogy a mai ügyfélszolgálatosok az esetek nagy többségében egy nagy rendszer részeként működnek (vagy pontosabban: dolgoznak). A rendszer egészében pedig bonyolult folyamatok, szerverek, érzékelők működnek.

Ráadásul a mai szolgáltatók sokszor nagy ügyféladatbázissal rendelkeznek, több tízezer/százezer vagy éppen többmilliós ügyfélkör panaszait kénytelen így vagy úgy kezelni - vagyis elvileg is képtelenség, hogy a telefonos ügyintézők ténylegesen nyomon kövessék az ügyeket.

Amikor tehát bejelentünk egy hibát, ne gondoljuk, hogy a vonal túlvégén az ügyfélszolgálatos szívén fogja viselni az ügyünket a folyamat végéig, a hiba elhárításáig. Ő felveszi a hibát, majd a következő fázis már a rendszer egy másik részén folytatódik: vagy egy gép vagy egy másik ember folytatja.

A legutóbbi műsorunkban digitális jogászunk, Dudás Ágnes mesélte el az internet hozzáférésének áthelyezésével kapcsolatos kálváriát. Meghívtam a műsorba Németh Attilát, aki ügyfél érdekképviselő menedzser volt a legnagyobb magyarországi távközlési szolgáltatónál, hogy világítsa meg számunkra, mi történik ilyenkor a háttérben. Ezután válaszolt arra a kérdésre is, hogy mit tehet a hétköznapi felhasználó, milyen lehetőségei vannak, ha az ügye elakad az ügyfélszolgálaton és láthatóan nem mozdul előre a megoldás felé?


Németh Attila: Én azt gondolom, hogy az ügyvédi felszólítás, levelezgetés, kártérítés érvényesítése hosszú távú célként elfogadható, de rövid távon biztos, hogy nem fogja megoldani a problémát. Ilyen esetre az ügyfeleknek a legbékésebb módozatot tanácsolom: udvariasan, de folyamatosan a szolgáltatót piszkálják annak érdekében, hogy a hibát, a panaszt a szolgáltató rögzítse. Mert ez azt jelenti, hogy a telefonos ügyfélszolgálatos a házon belül köteles a felettesének ezt jelezni. Lehet vezetői visszahívást is kérni: ez azt jelenti, hogy ha az ügyfél nem elégedett az ügyintézővel, akivel éppen beszél, akkor 24 órán belül annak a főnöke köteles visszahívni őt. Érdemes tehát az ilyen jellegű problémákat minél intenzívebben, de határozottan és – ismétlem! – udvariasan felszínen tartani. Nem az ügyfélszolgálatos tehet a kialakult helyzetről.

Szilágyi Árpád

A múlt héten én is jelen lehettem az idei Internet Hungary konferencián, amit 2000 óta szerveznek a Balaton partján, bár ezúttal már másodszor Siófokon tartották meg. Az egyik beszélgetésben elhangzott például, hogy az utóbbi egy évben a magyarországi médiapiac akkora mértékben csökkent, mintha a legnagyobb bevétellel büszkélkedő kereskedelmi tévé kivonult volna az országból. Ezért aztán most az az egyik legfontosabb kérdés, hogy miképpen lehet fenntartani az internetes tömegkommunikáció működését, ha a mai válságos időkben a cégek vagyis a hirdetők rákényszerülnek a marketing-büdzséjük csökkentésére – és hát legyünk őszinték: ezt tudják a legkönnyebben és leggyorsabban csökkenteni.

Évek óta hallunk a nagy (print-)kiadók szándékairól a fizetős tartalomszolgáltatások bevezetéséről, és jelentős sajtóvisszhangja volt a brit Times lépésének, amelynek nyomán 80%-kal csökkent az online látogatóinak a száma.


E szempontból érdekes a szlovák SME c. napilap online változatának egykori főszerkesztője, Tomáš Bella előadása, aki idén májusban indította el hazájában a Piano Media nevű szolgáltatást. Ez egy olyan ún. fizetési fal (paywall) megoldás, ami nem csak egy lapra terjed ki, hanem a legjelentősebb szlovák online médiumok összefogásával jött létre. Tehát a három nagy napilap (Hospodárske noviny üzleti napilap, a Pravda és az SME), egy sport napilap és jónéhány tematikus portál szállt be a közös üzletbe és csak néhány ingyenes hírforrás maradt meg. A felhasználóknak havi 3 euróba kerül az a hozzáférés, amivel a szlovák online média jelentős részéhez hozzáférnek.



Tomáš Bella a prezentációjában megmutatta a bevezetés előtti és utáni látogatottsági adatokat, és ez alapján az látszott, hogy nem csökkent érzékelhető módon a szlovák portálok látogatottsága. Szerinte ennek az egyik oka az, hogy majdnem a teljes online médiát lefedi a szolgáltatás, a másik pedig az, hogy a szolgáltatás ára igen visszafogott.
A modell nagyon hasonló a kábeltévék üzleti elvéhez és ezt az átalánydíjas rendszert Tomáš Bella szerint az olyan saját nyelvi kultúrával rendelkező kis országoknak jó megoldás, mint akár Magyarország is (de nem igazán alkalmas a nagy országok számára, mint az Egyesült Államok). Szerinte meg kell értetni az internet-felhasználókkal, hogy a tartalom előállítása nincs ingyen.

Az előadást követő kerekasztalbeszélgetésben a hazai kiadói világ fontos szereplői (HVG, Ringier, Figyelő, Origo) arról beszélgettek, hogy milyen esélyei lehetnek a hasonló rendszer hazai bevezetésének. A HVG kiadó képviseletében Szauer Péter elmondta, hogy az internet-felhasználók jelenleg is fizetnek a szolgáltatójuknak az internet használatáért és e használat igen jelentős része a kiadók által létrehozott tartalmak fogyasztása, így tehát felvethető az is, hogy a szolgáltatók építsék be az árakba a tartalom előállításának költségeit. A magyar piacon mindenesetre van már részleges fizetési fal megoldás (pl. Kreatív, Napi Gazdaság, HVG), tehát jellemzően tematikus oldalak szigetszerű megoldásairól van szó. Nem volt érzékelhető mindenesetre az, hogy a magyarországi média olyan típusú összefogásra készen állna, mint ami a szlovák Piano rendszer elindításához szükséges volt.

Tomáš Bella egyébként azt mondta, hogy 2012-ben szeretnének a Piano Media szolgáltatással megjelenni Magyarországon.

Szilágyi Árpád