Kétségtelen, hogy a régészek számára is új korszak köszöntött be a számítógép használatával. Ha addig nem, hát 1993-ban már mindenki számára nyilvánvalóvá vált ez, amikor Steven Spielberg bemutatta a Jurassic Parkot. Természetesen nem a történet genetikai fantasztikumára gondolok a dínók „felélesztésével”, hanem arra, ahogyan a filmes technológia befogadta a számítógépes grafikát és animációt (CGI), aminek segítségével oly’ hihetővé vált, hogy a T-Rex tényleg ott van az élőszereplők körül.

No de honnan tudjuk azt, hogy miképpen nézett ki a T-Rex? Hiszen élő ember nem látott még igazi T-Rex-et! Bármennyire is ott van ma már az emberi memóriánkban az őshüllő valóságosnak tűnő képe, azért azt tudnunk kell, hogy az nem több, mint a részleges tudásunk alapján összerakott hiányos mozaik kép, amelyben vannak bizonyos hiányok. Ezeket az információ-réseket pedig részben tudományos összefüggések, szabályszerűségek, részben pedig – ha már más nincs – a teremtő fantáziával töltik ki. Aki kicsit is szereti böngészni a hollywoodi filmek DVD változatának ’Hogyan csinálták’ werkjeit, kulisszatitkait, annak nem furcsa, hogy a Jurassic Park lemezén elmesélik, miképpen alkották meg a dínók hangját. Ha jól átgondoljuk a módszert, ez még inkább blöffszerű folyamat, mint a dínók küllemének újraalkotása a részismeretek alapján. És persze eleve nincs esély sem arra, hogy meghallgassunk egy igazi dínó üvöltését. (Arról nem is beszélve, hogy a régen kihalt állatok hangját nem csupán a hangkeltő szervük alakja és más fizikai jellemzője befolyásolta, hanem az idegrendszerük központja, az agya is, gondoljunk csak arra, hogy nem mindegy, hogy egy rövid üvöltésről, egy hosszú vonításról vagy éppen szakaszosan ismétlődő ugatásról van szó.) Persze, egy film esetében nem is a valósághűség 100%-os hitelessége a fontos, hanem a hihetőség, hogy akár így is lehetett volna.


Másról van szó, ha az emberi történelem különböző mozaikkockáit kell a helyére illeszteni. A régészeknek és történészeknek most jön az igazi nagy lehetőség, amikor már nem csak a szövegekkel lehet körülírni a múlt egy-egy részletét, hanem a számítógépes képmanipulációt is gond nélkül felhasználhatják. Erre érdekes példa, amit a Múlt-kor portál tegnapi cikkében bemutat: egy történelmi személyiség, az első amerikai elnök, George Washington arcképét igyekeznek rekonstruálni digitális eszközökkel. Az a része hasonlít a dínók elektronikus újraalkotásához, hogy rendelkezésre állnak részinformáció, amiből egy valósághű képet akarnak létrehozni – csak hogy Washingtonról létezik festett képmás, nem is egy. A módszer lényege az volt, hogy ugyanazon festő egyik modelljéről létezett korabeli fotó is, az ezen a festményhez képest tetten érhető eltérések alapján módosítani lehet a festő további képein is az arcképeket – már feltéve, hogy a festő ugyanazokat a hibákat és torzításokat követte el minden egyes képen.

A digitális rendszerek persze annál pontosabb képet tudnak „átlagolni”, minél több képi információt adunk meg, akár minél több festménnyel befolyásoljuk a végső képet.

Nem véletlen, hogy miért az utóbbi években szaporodtak meg a számítógépes régészettel kapcsolatos hírek (lásd például: Virtuális régész rekonstruálja az ókori civilizációt, Számítógép a régészet szolgálatában) és a Netidők műsorban is évekkel ezelőtt (2005 április 28-án) beszámoltunk az Aquincumi Múzeum múltba tekintő „periszkópjáról”. Az ókori romok között sétálva ugyanis két olyan távcsövet találunk, amelybe belenézve láthatjuk, amint a számítógépes rendszer a romok valóságos képére vetíti az ókori épületek virtuálisan rekonstruált látványát. Ráadásul, ha körbenézünk a távcsővel, akkor a gép pontosan követi az elmozdulást és már a virtuális épület azon részét látjuk, ami a látómezőbe kerül.

Szilágyi Árpád