Netidők Blogtársaság

Az vagy, amit megeszel - tartja a mondás. Az vagy, amit elolvasol - parafrazálhatnánk ezt a mondást. Mégis, miközben az étkezésükre egyre többen figyelnek oda tudatosan, ugyanilyen tudatossággal kevesen tervezik meg az infodiétájukat, vagyis, hogy milyen információkat fogyasztanak.

Ismerik a produktivitás mániákusokat? Akik a tennivaló-listák szervezésének és a feladatok minél hatékonyabb elvégzésének a folyamatos lázában égnek? Új és új módszereket találnak és próbálnak ki, hogy megtalálják a Tökéleteset? Úgy érzem hasonló lelkesedéssel kezdek rácsavarodni az infodiéta méltatlanul elhanyagolt területére. Vajon hogyan lehetne a leghatékonyabb, legszínesebb infodiétát összeállítani, tehát kialakítani egy olyan szisztémát, aminek segítségével folyamatosan naprakész maradhatok a világ engem érdeklő dolgairól, miközben nem veszek el a részletekben?

Az egész dolog onnan ered, hogy minden nap legalább 1-2 órát töltök azzal, hogy naprakész legyek, mégis folyamatosan az az érzésem, hogy egyrészt lemaradok valami fontos hírről, esemény beszámolójáról… másrészt, hogy ennél jobban megválogatott hírforrásokkal sokkal hatékonyabban, sokkal jobb minőségű, adekvátabb információkhoz és tudáshoz juthatnék hozzá.

Alighanem el kellene fogadnom azt a tényt, hogy nem lehetséges folyamatosan mindenről tudni, ami az engem érdeklő területeken történik és inkább csak egy optimális állapot elérésére és fenntartására kellene törekednem. Ezzel csak az a gond, hogy homo informaticusként, információfüggő vagyok.

A helyzet az, hogy kezdem azt hinni, eredendően bűnösek vagyunk, a tájékozatlanság bűnében élünk. Bizonyításul végezzünk el egy egyszerű számítást: ha heti egy könyvet sikerülne elolvasnunk (nem fog), akkor évente 52, 70 év alatt 3640 könyvet tudnánk elolvasni. Ez egy kisebb falusi könyvtár állományának sem felel meg. Vajon hetente hány olyan könyv jelenik meg, amit el kellene olvasni - csak a minket érdeklő területeken? Nagy a valószínűsége, hogy egynél több. És akkor még nem is számoltunk a már korábban napvilágot látott művekkel. Reménytelen…

Megoldás persze többféle is van, egyik véglet az info-aszkétizmus, tehát a minket érdeklő dolgok számának csökkentése, a világ szisztematikus (tudatos vagy kevésbé tudatos) leszűkítése, esetleg kizárása. A másik véglet, hogy hivatásul választjuk az információk fogyasztását, info-gourmandok leszünk, például irodalmárok, szakújságírók, (trend)kutatók, írók, „írástudó értelmiségiek”. Persze utóbbiak sokszor szinte kizárólag „write only” (nem olvasok, csak írok, magyar értelmiségi vagyok) üzemmódban vannak, tehát nem annyira olvasnak, hanem csak írnak.

De, hogy ne térjek el a témámtól – és ez a tézis mondat – egyre inkább a hétköznapi ember szintjén is megjelenik az infodiéta kihívása, tehát, hogy sokkal inkább tudatosan és nem egykoron felvett szokások mentén kellene tájékozódni a világról, ahhoz, hogy naprakészek lehessünk. Ehhez képest hírportálok, hírlevelek, tévéhíradók, lapok, közösségi oldalak, blogok, RSS-feedek, könyvek… tengerében éljük le az életünket. Vajon mi lenne, ha tudatosan megterveznénk, hogy milyen rendszer szerint fogyasztjuk el ezeket?

Szóval, ahogy talán már látszik, ez egy hatalmas téma, úgyhogy a jövőben biztos többet fogok írni róla (igazság szerint már el is kezdtem korábban, amikor információforrásokról vagy könyvrecenziókról volt szó ezeken a hasábokon).

Addig is javaslom - egyfajta házi feladatként -, hogy mindenki gondolkodjon el milyen infodiétán él most és tegye fel magának a kérdést, hogy biztosan ez a leginkább megfelelő számára?

Pintér Robesz

Tegnap összeszedtem egy blogposztban, amit leendő kis elsősként tudnia kell a lányomnak az iskolarendszerről, mielőtt belevág ebbe a 20-25 éves kalandba. A hét pont egyike azzal foglalkozott, hogy az iskola nem tanít meg mindenre, vannak dolgok, amiket a gyerekeknek maguknak kell megtanulniuk. Az állítás áll az informatika és az internet világára is igaz. De vajon mi az, amit egy gyereknek tudnia (kellene) ezen a téren és az iskolától jelenleg (a legtöbb esetben) nem kap(hatja) meg?

1. Tanuljunk meg gépírni: az iskolarendszerek világszerte hatalmas energiákat fektetnek az első néhány iskolaévben arra, hogy a diákok megtanuljanak kézzel írni. A felnőttek viszont munkájuk és mindennapi életük során a kézzel írt szövegek mennyiségének sokszorosát írják géppel. Mégsem tanítunk meg gépírásra szinte senkit. Miért?

2. Ne higgyünk el minden információt, amit az interneten megtalálunk: gyakori tévhit, hogy az interneten minden megtalálható, ráadásul megbízható információ, aminek hinni lehet. Minél hamarabb tanuljuk meg, hogy az interneten csak az található meg, amit oda valaki feltett, annál jobb. Mindennek van tehát forrása és szándék, amely a megosztáshoz vezetett. Meg kellene tanulnunk, hogy mi alapján tudjuk eldönteni, hogy valami hiteles, megbízható forrásból származik, ezért hihetünk neki.

3. Ami az interneten van, azt nem lehet csak úgy szabadon felhasználni – mi az a plagizálás: az előzővel szorosan összefügg ez a pont. Nagyon sok diák azt hiszi, hogy az internetről bármit szabadon összeollózhat és azt saját teljesítményként tüntetheti fel. A valódi alkotó folyamat ezzel szemben az, amikor a megtalált információt feldolgozzuk, elgondolkodunk rajta, hozzáadjuk a saját véleményünket is és a kettőt – amit találtunk, és amit gondolunk róla – jól elkülöníthetően jelenítjük meg. A plagizálás, amikor más munkáját sajátként tüntetjük fel, nem elfogadható.

4. Hogyan hozzunk létre értékes kreatív tartalmat és osszuk meg az interneten: meggyőződésem, hogy a web 2.0 beköszöntésével kiemelkedően fontossá válik az önkifejezésben, saját magunk megjelenítésében, énünk folyamatos megteremtésében az, hogy ki tudjuk magunkat fejezni az interneten. A mostani fiatalokra még erősebben igaz, hogy a boldoguláshoz tudniuk kellene, hogyan kell egy fotót elkészíteni és megosztani, hogyan kell hozzászólni egy fórum bejegyzéshez, hogyan kell videót készíteni és vágni stb.

5. Hogyan menedzseljük a digitális énünket a közösségi oldalakon: az előző ponttal szorosan összefügg, hogy az internet leginkább közösségi, személyek közti párbeszédre (interperszonális kommunikációra) használt terében, a közösségi oldalakon is elboldoguljunk. A világ sok esetben ezt látja rólunk elsőnek. A leendő barátnőnk/barátunk, az iskola, ahová felvételizünk, a leendő munkaadónk. Nem mindegy, hogy a digitális énünk mit sugároz rólunk.

6. Ami az internetre egyszer felkerül…: az előző pontból következik, hogy semmi olyat ne osszunk meg magunkról, ami későbbi életünk során kínossá válhat, amivel nem akarunk szembesülni és nem mutatnánk meg a világnak. Például soha ne osszunk meg szexuális tartalmú képet magunkról – senkivel, mert hamar az interneten végezheti és közröhej tárgyai lehetünk.

7. Hogyan kezeljük az internet sötét oldalát: végül, jó, ha tudunk róla, hogy az internetet nem csak jó célra lehet használni, vannak odakint szexuális ragadozók, rosszindulatú kortársak, bosszúra szomjazó szülők… Az interneten támadás érheti a személyiségünket, zaklathatnak minket, ellophatják az identitásunkat, feltörhetik a bankszámlánkat. Tudnunk kell, hogy milyen óvintézkedéseket érdemes tenni ezek elkerülésére, illetve ha ilyesmi ér minket, kitől kérhetünk segítséget, mit tehetünk.

Természetesen felmerül a kérdés, hogy az iskola ezeket miért nem tanítja meg és, ha az iskola nem, akkor ez kinek a felelőssége? Nekem az az érzésem, hogy ezeknek a jó részét a saját bőrén, saját kárán ismeri fel a diákok egy jelentős hányada, míg sokan egyáltalán nincsenek tisztában számos pont igazságával. Nagyon meghatározó ebben a tanulási folyamatban a kortárs csoportok szerepe és egészen biztosan hatalmas a szülők, és kézzelfogható a tanárok felelőssége. Sajnos olyan készségekről van szó, amelyek 1-2 kivételtől eltekintve nehezen taníthatók iskolában, iskolás tudásként, tankönyvből – viszont a boldoguláshoz később a pályaválasztás, munkába állás idején is elengedhetetlenek.

Persze minden ilyen lista szubjektív, akinek van még a tarsolyában olyan téma, ami itt nem található meg, az ossza meg velünk kommentben.

Pintér Robesz

[UPDATE: a jelentés nem új, már korábban megjelent, bővebben a poszt utáni kommentben.]

435 oldal, 150 partnerintézet, 138 ország, 71 mérőszám, 10,5 mega és 10 év. Megjelent az INSEAD és World Economic Forum (WEF), 10., jubileumi jelentése a világ információs technológiai (IT) felkészültségéről (Global Information Technology Readiness – GITR). Az ún. readiness felmérések azonos módszertannal vizsgálják meg valamennyi, a vizsgálatban részt vevő ország IT felkészültségét, így remek lehetőséget adnak a méricskélésre és az összehasonlításra. Ezúttal a világ GDP-jének 98%-át adó 138 ország került be az anyagba.

Az idei jelentés három nagy részből épül fel, az elsőben tanulmányokat találunk az infokommunikáció fontosságáról, elmúlt tíz évéről és a jövőben várható fejlődésről. A második 150 oldal az egyes országok teljesítményét bemutató egy oldalas összegzésekből (country/economy profile) épül fel, végül az utolsó kb. 100 oldal a felhasznált adattáblákat mutatja be.

Az országokat rangsoroló lista ezúttal 71 faktort vett figyelembe, amelyek az egyének, üzleti szektor és kormányzat teljesítményét írja le és összegzi végül egyetlen számba, amely azt hivatott kifejezni, hogy az adott ország mennyire felkészült jelenleg az információs korszakra. Az egyes országok helyezése azon múlik, hogy milyen a környezet az infokommunikációs eszközök fejlődése és terjedése szempontjából (pl. szabályozás, nyitottság stb.); milyen mértékben felkészült és nyitott a társadalom az IT eszközök terjedésére; végül éppen most mennyire használja a három említett szereplő az IT eszközöket.

A lista élén megszokott módon a skandináv országokat, az USA-t és néhány ázsiai valamint nyugat-európai országot találni. Másodszor végzett az első helyen Svédország, de a top10-ben van Finnország (3.), Dánia (7.), és Norvégia (9.) csupán Izland (16.) csúszott ki onnan. Az első 20 között 11 európai országot találni, az északi országok mellett Svájc (4-ik) és Hollandia (11.) szerepelt a legjobban. Ázsiából Szingapúr (2.), Tajvan (6-ik) és Dél-Korea (10.) fért bele a top10-be. Japán a 19., míg Kína a 36. helyen található, India pedig a 48.. A legjobb dél-amerikai ország Barbados (38.), Afrikából pedig Tunézia az első 35. helyezésével. Közel-Keleten Izrael végzett az élen (22.), míg Kelet-Európában Észtország (26.) diktálja az iramot, Szlovénia (34.) és Csehország (40.) előtt. Magyarország éppen belefért a top50-be (49., hajszálra azonos teljesítményt nyújtva Indiával és Mauritiusszal) – az EU-tagállamok közül mögöttünk található Olaszország (51.), Lettország (52.), Lengyelország (62.), Görögország (64.), Románia (65.), Bulgária (68.) és Szlovákia (69.). Az összes ország közül Csád végzett a legutolsó, 138. helyen. (Aki szeretné jómaga is végigbogarászni az országok rangsorát az a jelentés XIX. oldalán, az ingyenesen letölthető PDF 21. lapján megteheti.)

Magyarország Kelet-Európában továbbra is a középmezőnyhöz tartozik – elmondható, hogy nagyjából tíz éve (mióta megjelenik az a jelentés-sorozat) nem sikerül előrébb lépni innen. A fejlődés persze folyamatos idehaza, de nem zárkózunk fel, hanem legfeljebb csak tartjuk az iramot – lassan azonban ennek is illik örülni. Az Unióban az utolsó harmad eleje táján állunk.

A jelentés legnagyobb részét az egyes országokról szóló ország-profilok adják. Megnézve Magyarország teljesítményét (PDF 236. oldal) azt látjuk, hogy 2009-2010 táján egy kisebb döccenés után romlott az ország teljesítménye, míg előtte egy magasabb szinten stagnált. Az egyre rosszabb helyezéseknél figyelembe kell venni, hogy folyamatosan egyre több ország szerepel a listában, de még így is érezhető, hogy lassacskán hátrébb sorolódunk. Ami azonban szemet szúr, hogy az ország „bizonyítványa” mennyire egyenetlen, néha a legjobbak, néha a legrosszabbak között találni minket és ez adja ki együttesen a közepes teljesítményt.

A 71 vizsgált területből két indexet emelnék ki (a legjobbat és a legrosszabbat): egy vállalkozás elindításához szükséges idő: 4 nap, amivel a világon a 6. legjobb helyezést érjük el. A másik pedig: Magyarország a 137. helyen található az adózás mértékét és hatását tekintve – vagyis az utolsó előtti helyen. Egy kivételtől eltekintve a világ bármely másik vizsgált országában jobb az IT adózási környezete, mint hazánkban – a szektort sújtó különadónak köszönhetően. Mind a két tényező másképpen nézett ki még pár éve, nehezebb volt vállalkozást indítani, de jobb volt az adózási környezet. Mindez azt mutatja, hogy van lehetőség javítani és rontani is a teljesítményünkön. Csak rajtunk áll. A GITR jelentés haszna, hogy mindehhez tükröt is tart, hogy lássuk miben vagyunk erősek, mik a gyengéink – sőt, azt is megmutatja, hogy a versenytársainkkal kapcsolatban mi a helyzet, igaz ők is látják rólunk ugyanezt.

Pintér Robesz

A mai informatikai rendszerek világában talán észre sem veszi az egyszerű felhasználó, hogy milyen nagy jelentősége van a metainformációknak. Érdemes tehát megfejteni, hogy mit is jelent az, hogy metainformáció.

A meta- görög eredetű előtag, azt jelenti, hogy 'valaminek az elvonatkoztatott, áttételes formája', a különböző tudományterületeken ennél sokkal konkrétabb jelentésben használják. A meta- a nyelvészetben is ismerős előtag, a metanyelv a nyelvről szóló nyelv. Roman Jakobson híres kommunikációs alapmodelljében a metanyelv a kommunikációnak azt a velejáróját jelenti, amikor az érintkező felek az információcsere során használt kódot olyan funkcióban használják, hogy a nyelvről szóló adatokat közölnek vele, magát a kommunikációs folyamatot elemzik, reflektálnak kommunikációs szerepükre. Tehát amikor rákérdeznek egy szó jelentésére, vagy a használatban lévő nyelvi elemekről mondanak véleményt a kommunikáló felek, illetve a kommunikációs kód szerkezetét, szabályszerűségeit, jelentését írják le, akkor a metanyelvi funkció kerül elő. A metakommunikáció pedig a verbális kommunikációt kísérő kommunikációs kódok rendszere. Tehát összefoglalva és általánosítva a metakód vagy metainformáció a kódról vagy az információról szóló kód, az információ, a kód elvonatkoztatott modellje, formája.

 Image: jscreationzs / FreeDigitalPhotos.net

Az informatikában a metainformációkat, metakódokat nagyon széleskörűen használják, csak néhány közismertebb példát mutatok be ezek közül. Talán a legalapvetőbb metakód a fájlnév, hisz amikor nevet adunk egy állománynak, akkor a rendszer e név alapján azonosítja a fájlt, ezért jellemzően a felhasználónak is célszerű olyan fájlnevet választania, amelyik azonosíthatja az állomány tartalmát.

 Image: graur razvan ionut / FreeDigitalPhotos.net

Az egyik legkönnyebben megérthető metainformáció a GPS eszközök által produkált koordináta adatok csoportja, ezek kapcsolódhatnak például egy fotóhoz, vagy a pillanatnyi tartózkodási helyünket azonosító GPS adatok is ilyenek, amikor mondjuk egy közösségi szolgáltatásba bejelentkezve rögtön megjelenik az aktuális helyünkhöz kötődő adatsor. A GPS metaadatok sora még hosszan folytatható.

Itt látható ennek a posztnak a címkefelhője

A másik jellemző példája az informatikai eszközökben használatos metaadatoknak, amikor például egy blogbejegyzést ellátunk címkékkel, más néven megtegeljük a posztot. A címkékből metainformációs adathálózat, úgy nevezett címkefelhő jöhet létre az erre alkalmas programok segítségével. Tehát a modern informatikai eszközök már arra is lehetőséget nyújtanak, hogy a metainformációk közötti összefüggésrendszert, hálózatot is bemutassák.

A world wide web alapja a metainformáció, hisz a webes dokumentumokat, állományokat címkék, indexek, kulcsszavak, azaz metainformációk alapján keressük meg. A metainformációk hálózatából álló webes rendszer az úgy nevezett szemantikus web vagy másként mondva a web 3.0. Ez a web jövőjeként elismert rendszer a weben tárolt adatsorozatoknak a jelentéséről, struktúrájáról, összefüggéseiről szóló metainformációkból létrehozott hálózatot kapcsolja össze a ténylegesen elérhető információkkal, és mindezt a felhasználó számára kereshetővé, elérhetővé teszi. Ez azért jó, mert például a keresést könnyíti meg, ugyanis az információkeresést felfoghatjuk metainformációs stuktúrák alkalmazásának is, vagyis amikor keresünk egy szöveget a weben, akkor a keresőprogramokba a szöveggel összefüggő metainformációkat írunk be, és a jó kereső ezek alapján meg is találja a szöveget. A szemantikus web pedig pont ezt a módszert fejleszti tovább.

És végül említsük meg, hogy minden nyelvi támogatást nyújtó szoftverben (pl. helyesírás-ellenőrzőben) van egy metanyelvi rendszer, hiszen nyelvi modellek alapján következteti ki az alkalmazás, hogy az adott helyen milyen nyelvi kódnak kell szerepelnie.

A metainformációk tehát az informatikának köszönhetően egyre látványosabb és egyre hasznosabb szerepet játszanak mindennapi életünkben.

Bódi Zoltán

Szerdán egy m-oktatással kapcsolatos rendezvényen beszéltem, ahol több előadásban arról folyt a disputa, hogy vajon mi keresnivalója lehet a mobiltelefonnak az iskolában, mi a várható jövő. Az egyik vélemény szerint a mobiltelefónia és az új kommunikációs technológia forradalmasítani fogja az oktatást – a másik szerint viszont nem mobilra van szükség az iskolákban, hanem jó tanárokra és közösségre. Hajlok arra az álláspontra, hogy a két vélemény csak látszólag mond ellent egymásnak és mindkettő egyszerre lehet igaz.

Alig hogy a tanárok elkezdtek megbarátkozni az e-learning (e-oktatás / e-tanulás) fogalmával, máris itt az újabb hívószó, az m-learning. A kifejezés két dolgot jelent, az egyik értelmezés szerint az m a mobil rövidítése, de nem csak a mobiltelefon segítette tanulásra utal, hanem mindenfajta hordozható eszközre, így könyvolvasókra, tabletekre, mp3 lejátszókra stb. Tehát az m-learning a hordozható, személyes kommunikációs eszközök, kütyük megjelenése az oktatás területén. A másik értelmezés szerint az m a mobilitásra utal, vagyis arra, hogy ezen eszközök segítségével bárhol és bármikor hozzá lehet férni az oktatási tartalmakhoz, kommunikálni a tanárral vagy a diáktársakkal – tehát a tanulás nem korlátozódik az iskolára vagy egyéb épített környezetre (például a lakásra vagy a munkahelyre).

Persze nem a mobiltelefon az első infokommunikációs technológia, amivel kapcsolatban felmerül a gondolat, hogy forradalmasítani fogja az oktatást, ugyanilyen elvárások fogalmazódtak meg a rádió, a tévé vagy a számítógép és az internet kapcsán is, azok megjelenésekor. Ezeket azonban az iskola javarészt sikerrel zárta ki (pl. rádió, tévé) vagy zárta be (számítógépterem), így az oktatás gyakorlatilag ma is ugyanolyan körülmények között és folyamatok mentén zajlik, mint 200 évvel ezelőtt, miközben a legtöbb hasonlóan nagy múltra visszatekintő hivatás gyökeresen átalakult az elmúlt évszázadokban (lásd teszem azt az orvoslást vagy az építészetet). A mobil azonban egyvalamiben teljesen más, mint a fentebbi technológiák: ez egy folyamatosan velünk lévő személyes eszköz, amely mérete miatt (szinte) minden nebuló zsebében megtalálható. Az iskola szempontjából olyan „behurcolt” technológia tehát, amit nem lehet sikerrel kizárni az iskolából, vagy „gettósítani”, mint a számítógépet. Muszáj reagálni rá.

Úgy érzem az iskola – főleg az általános és középiskola – rosszul tűri ezt a kihívást, amely jelenleg a három T mentén a tiltás, tűrés és támogatás fogalmaival írható le leginkább. Legtöbb esetben megtűrik a mobilokat az iskolákban és a mobiltelefonokra vonatkozó íratlan etikett és az írásban rögzített iskolai házirend mezsgyéjén szabályozzák azok használati körét. Ehhez képest néhány helyen egész egyszerűen nyíltan tiltják a mobilok iskolai használatát a diákok számára. Végezetül elenyésző számban előfordul, hogy hasznot próbálnak húzni abból, hogy a diákok nagy részének mobiltelefonja van.

Nyugodtan kijelenthető, hogy a legtöbb esetben az iskola és a tanárok nem igazán tudják, hogy mit kezdjenek a mobiltelefóniával. Pedig az egyrészről óriási lehetőséget rejt magában, hogy erősítse a diákok bevonódását az oktatásba, interakcióját egymással és a tanárral – másrészt hatalmas kihívásokat támaszt, hogy a diákok figyelmét, érdeklődését ne vonja el az éppen folyó oktatásról, tanulásról. Mindkét jelenség egyszerre hat, ezért véleményem szerint már csak emiatt is érdemes volna szisztematikusan átgondolni, hogy mit lehet kezdeni a mobiltelefonokkal és egyéb hordozható kütyükkel az oktatásban, ugyanis megfelelő támogató környezet és minták híján könnyen lehet, hogy a negatívumok hatása erősebbnek tűnik. Emiatt igazolva érzik magukat azok, akik az egyszerűbb megoldást választva megtiltják a mobil használatát az iskolákban.

A tiltással az a baj, hogy ezzel az iskola saját magának is árt. Az iskolai miliő és a gyerekek iskolán kívüli világa ugyanis egyre messzebb kerül egymástól, aminek persze csak egy aprócska eleme a mobiltelefónia eltérő kezelése. Egy amerikai felmérés szerint például az ottani 12-17 éves korosztály napi 7,5 órát tölt különböző képernyők előtt médiafogyasztással, tartalom létrehozással, megosztással és kommunikációval – iskolán kívül. Ez ugyanannyi, ha nem több idő, mint amennyit az iskolában vannak. Ha az iskolából teljesen hiányzik a diákok számára természetes kommunikációs környezet vagy tiltják annak használatát, akkor a diákok egyre nagyobb része érezheti úgy, hogy az iskola „skanzen”, olyan „múzeum”, ahonnan száműzték a XXI-ik századi valóságot és saját, a hétköznapi, megszokott élettől egyre idegenebbnek tűnő szabályok mentén folyik az élet. Ezt a fajta eltávolodást csökkenthetné, ha az iskola a diákok iskolán kívüli kommunikációs szokásait megpróbálná ésszerű keretek között integrálni az oktatási folyamatokba.

Félreértés ne essék, nem gondolom azt, hogy önmagában a technológia „megmenti” az oktatást, de segíthet abban, hogy az jobb, hatékonyabb és humánusabb(!) lehessen. Persze ez esetben is igaz, hogy nem mindegy hogyan alkalmazzák az új kommunikációs eszközöket. A képlet ugyanis az, hogy valami + technológia nem egyenlő automatikusan a még jobb valamivel. Ahhoz, hogy előbbre léphessünk, okosan kell(ene) tudni alkalmazni a technológiát és megkeresni a megfelelő integrációs lehetőségeket.

Pintér Robesz