Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Mitől szenvednek a tinédzserek a Facebook-on?

Kontextus ütközés (context collapse) - jól jegyezzük meg ezt a kifejezést. danah boyd szerint ez az, ami leginkább megkeseríti a tinédzserek életét a közösségi oldalakon. A kortársaknak írt bejegyzéseket elolvassák a szülők, rokonok, tanárok és így tovább, akik teljesen más kontextusban értelmezik azokat, mint ahogy azok elhangzottak. A szó elszáll, az írás megmarad: ennek hátrányait nyögik leginkább a fiatalok a social média oldalakon.
Egy fiatal társaság nagyon jól érzi magát, hangosan viháncolnak a plázában (utcán, buszon, osztályteremben stb.), élvezik egymás társaságát - amikor észreveszik, hogy egy felnőtt figyeli őket, vagy hallótávolságon belül ér valaki, inkább elhallgatnak vagy témát váltanak. Gyakori jelenség az offline világban. A fiatalok tudják, hogy nem igazán értenék a felnőttek, hogy miről folyik a beszélgetés és a végén még félreértenék az egészet. A Facebook-on folyó beszélgetéseknél azonban lehetetlen elhallgatni - így azonban az egymásnak szánt megjegyzések szélesebb körhöz is eljutnak, rosszabb esetben még reagál is olyanvalaki rájuk, akinek egyáltalán nem kellene.
A kontextus ütközése miatt tűnnek többnyire annyira furcsának, különösnek a fiatalok az interneten. danah boyd elmesél egy történetet, illusztrálandó, hogy miről van szó: az Ivy League egyetemre jelentkezett 2005-ben egy afro-amerika fiatal, aki igen tehetségesnek tűnt, a felvételi bizottság nagyon pártolta a jelentkezését, mindaddig, amíg meg nem találták a profilját a MySpace-en, ahol különböző banda jelvényekkel volt látható és egyáltalán nem szofisztikált stílusban kommunikált. Visszarettentek. A felvételi bizottság azt kérdezte a kutatónőtől, hogy vajon miért hazudnak a fiatalok a felvételi anyagukban, amikor viszonylag egyszerűen tettenérhetők? boyd szerint azonban teljesen rossz ez az olvasat: feltehető inkább, hogy a fiatal pusztán a túlélése érdekében viselkedik úgy, ahogy a közösségi oldalon látták, azért hogy elkerülje a kiközösítést vagy a zaklatást, esetleges fizikai inzultust, amit feltehetően akkor kapna, ha kiderülne, hogy egyetemre akar menni és el akarja hagyni a közösséget. Érdekes meglátás.
A közösségi médiában persze nem csak a fiataloknak okoz problémát, hogy összeegyeztessék a kontextust, a közönséget (audience) és az identitásukat. Különböző társadalmi szerepeink vannak, amikben eltérő elvárásokkal szembesülünk. A közösségi médiában ugyanakkor ezek a szerepek egymásba csúszhatnak, a minket ismerő embereknek eltérő elvárásaik lehetnek velünk szemben és "csalódhatnak", ha nem ennek megfelelően viselkedünk és (szerintük) "kivetkőzünk" önmagunkból... Felnőttek eesetében a leggyakoribb, hogy a munkahely nem tolerálja azt, amit magánemberként megengedünk magunknak és ez üt vissza.
A kontextus ütközés nem új jelenség, először a tömegmédiumokkal, a rádióval és a tévével jelent meg, viszont elsősorban azokra korlátozódott a negatív hatása, akik szerepeltek ezekben a médiumokban: nekik ugyanis el kellett dönteniük, hogy elsősorban mely közönségnek próbálnak megfelelni, így elidegeníthették korábbi közönségük egy részét (ahogy boyd írja, egy lelkipásztor régebben nem prédiklhatott a televízióban egyszerre a fekete és a fehér közönségének is, választania kellett közöttük). Míg azonban korábban ez a probléma csak keveseket érintett, a közösségi média megerősödésével egyre többeket ér el.
Mi lehet a megoldás a kontextus ütközésre? Igazán jó megoldás nincs. A megfelelő bejegyzések, fotók elérhetőségének korlátozása, a bizonyos személyek letiltása (vagy ismerősként való megjelölésének ekerülése), a megfontolt hallgatás (öncenzúra), a különböző webkettes szolgáltatások eltérő jellegű használata, a vándorlás más, szülő- és felnőttmentes szolgáltatásokhoz... mind működhetnek, de nem tökéletesek. Talán egyszer a Facebook is eljut arra a szintre, hogy könnyen, egyszerűen és mindenki számára átláthatóan lehessen a különböző privacy beálltásokat módosítani. Az is lehet, hogy a közösségi média ilyen fokú jelenléte gyengül az életünkben és ez hoz majd megoldást. Addig azonban, amíg valami nem változik érdemben, a fiatalok szenvedni fognak a kontextus ütközéstől és egyesek ott fogják hagyni azokat a szolgáltatásokat, ahol megjelenik a szülők generációja.
0 Tovább

Facebook: Holtak könyve

Érdekes kérdést vetett fel a What if a héten: vajon mikor lesz több holt emberhez tartozó profil a Facebookon, mint elő, vagyis mikor válik az a „Holtak könyvévé”?

A héten több hír is napvilágot látott azzal kapcsolatban, hogy az amerikai fiatalok elfordulnak a Facebook-tól és a Twitter lett a körükben a legfontosabb közösségi oldal, illetve feljövőben vannak az alternatív közösségi szolgáltatások, mint amilyen például az Instagram. Ennek ellenére is igaz azonban, hogy a Facebook elsősorban a fiatalabbak körében népszerű szerte a világon, így az átlag életkor igen alacsony az oldalon. A What if becslése szerint jelenleg 10-20 millió közé tehető azoknak az embereknek a száma, akik profiljuk létrehozása óta már elhunytak.

Mivel a fiatalok - vagy egy jelentős részük - láthatóan elfordul az oldaltól, növekszik az átlagéletkor és ezzel párhuzamosan emelkedik a Facebook használók körében a halandósági ráta. Annak eldöntéséhez, hogy vajon mikor lesz több holt lélek a Facebook-on, mint élő, azonban azt is kellene tudni, hogy hogyan alakul a Facebook népszerűsége a jövőben a fiatalok körében. Ha ugyanis világszerte csatlakoznak a Facebook-hoz, akkor előfordulhat, hogy a világ népességének növekedésével – és az internet terjedésével (amit a Facebook is támogat újabban) – párhuzamosan nagyon sokáig növekedhet még a Facebook mérete. Persze az is kérdés, hogy vajon milyen policy-t határoz meg az oldal a holtakhoz tartozó profilokkal, ha azok mennyisége növekszik az oldalon.

A What if számítása szerint több szcenárió képzelhető el, az egyik szerint a 2060-as évek lehet a fordulópont, egy másik szerint csak a 2100-as években jöhet el a vizsgált „átfordulás”.

A lényeg azonban az, hogy ahhoz, hogy ez a kérdés még releváns lehessen 50 év (vagy akár csak 5 év) múlva, akkor még léteznie kell a Facebook-nak. A kérdés ugyanis azt feltételezi, hogy semmilyen innováció nem fogja zárójelbe tenni és meghaladni a közösségi média mostani üdvöskéjét – vagy másképpen fogalmazva, a Facebook folyamatosan képes lesz megújulni és velünk maradni. Meglátjuk – legalábbis reméljük megéljük.

Pintér Robesz

0 Tovább

Cyberzaklatás: segíts, ha tudsz

Minden huszadik 9-16 év közötti magyar fiatalt ért már internetes bántalmazás. A cyberzaklatás rendszeresen előfordul az internettel jól bánó tinédzserek körében szerte a világon mindenhol. Néha azonban tragédiával végződik - de nem csak ezekben az esetekben fontos, hogy az online kiközösített áldozat mellé álljanak, hanem mindig.

Ha belegondolunk a jelenség eredete több ezer éves. A megkövezés, pellengérre állítás, közszemlére tevés, megszégyenítés, nyilvános kivégzés... sajnos mind része az emberi kultúrának, feltehetően még az ősemberi időkből ránk maradt, amikor törzsekben éltünk és a másság tolerálása nem tartozott éppenséggel az erősségeink közé. Tulajdonképpen a kiközösítés, zaklatás, zrikálás közösségképző azok számára, akik a csoporthoz tartoznak, mert megmutatja, hogy milyenek nem akarnak lenni, mit / kit utasítanak el (közösen lépnek fel a kiközösített ellen). A csoportképzésben sajnos ennek (persze nem az öngyilkosságba kergetésig) fontos szerepe van. Emiatt kétlem, hogy a dolog megszüntethető lenne. Ugyanakkor, amitől akkora ereje van az internet korában, hogy az iskola esetében az intézmény falain kívülre viszi a zaklatást, az érintett fél nem tud elmenekülni, nem tud hová visszavonulni, mert a cybertér mindenhol utoléri... emiatt sokkal nyomasztóbb, mint a „szokásos” iskolai piszkálódások, zaklatások, amelyek térben és időben korlátozottak.

További igen fontos megkülönböztető jegy az offline zaklatáshoz képest a dolog rossz társadalmi láthatósága és az ebből fakadó optikai csalódás: az áldozat részéről könnyen kialakulhat az az érzés, hogy mindenki rajta röhög, ezzel szemben gyakori védekezés az elkövetők vagy az iskola részéről, hogy ebben feltehetően csak kevesek vesznek részt és nem érdemes túldimenzionálni. Az igazság valahol félúton lehet, részben az anonimitás, de még inkább a virtualitás miatt (az áldozat, az agresszorok és a közönségük nincs fizikailag egy térben). Sokkal könnyebb valakit bántani, ha nincs jelen és sokkal könnyebb ehhez online nézőközönségként észrevétlenül csatlakozni. Ha lehetséges, ezért fontos a szembesítés, szemtől-szemben ugyanis már sokkal kevesebben találják „viccesnek” a dolgot a zaklatók és a közönség tagjai közül.

Az igazi kérdés azonban számomra a jelenség megértésén túl az, hogy mi lehet a jó megoldás? Mit csinálj, ha Te vagy az áldozat vagy a Te gyerekedet, barátodat zrikálják online (is)? A tinédzserek szerintem halmozottan hátrányos helyzetben vannak, jellemzően az ilyen kipécézett fiatalok amúgy is nehezebben kommunikálnak, nehezebben tudnak kiállni magukért a túlerővel szemben... ha már valaki melléjük mer állni, már az óriási segítség. Ha online zaklatást látsz, akkor segíts, ha tudsz – és semmiféleképpen ne csatlakozz a közömbös vagy a kárörvendő nézőközönséghez.

Pintér Robesz

0 Tovább

Project X: Haren - a Facebook sötét oldala

Vajon hogyan és miért törhetnek rommá egy holland kisvárost egy Facebookon szervezett szülinap résztvevői? Történet az internet sötét oldaláról.

Múlt héten tv híradót néztem egyik este és nem akartam hinni a szememnek, Facebookon szerveződő fiatalok szétvertek egy 18 ezer lakosú holland kisvárost. A történteknek utánanézve érdekes adalékok derültek ki a Facebook hatalmáról, az internet sötét oldaláról és az emberi természet sajátosságairól.

Röviden az eseményekről: egy 16 éves, a hollandiai Harenben élő lány születésnapi bulit szervezett a Facebookon és véletlenül elfelejtette azt privát eseménnyé tenni, tehát elvileg bárki jelezhette részvételi szándékát. Hamarosan ezrek csatlakoztak, hivatalos weboldal jött létre, pólót készítettek az alkalomra és még egy toronyház oldalára is kikerült egy óriási reklám: Project X: Haren felirattal. A Project X utalás egy amerikai filmre, amiben a jónak induló buli válik rémálommá, amikor az események láncolatában a szervezők elveszítik ellenőrzésüket a partira érkező egyre nagyobb tömeg fölött. Ugyanez történt Harenben is, csak a buli eleve rémálomnak ígérkezett. A családot ki kellett menekíteni, a városkában pedig randalírozni kezdtek a megjelentek, boltokat szétverve és autókat borogatva.

A félelmetes a dologban, hogy pontosan előre lehetett látni, mi fog történni, mégis, mint egy görög sorsdrámában, nem lehetett elkerülni a végzetet. A városka vezetői és a rendőrség megpróbálta megnehezíteni az érkezők dolgát, például az utca- és útbaigazító táblákat leszerelve, utakat lezárva és megtiltva az alkohol árusítását. Mindez ez azonban a 21. században, a GPS korában kevésnek bizonyult. (Elgondolkodtató kérdés, hogy hogyan lehetne sikeresen megelőzni egy ilyen előre bejelentett tombolást – ez különösen hasznos volna, mivel nem egyedi jelenségről van szó, közel hasonló elszabadult bulik rendszeresen vannak Németországban is.)

De nézzük meg a résztvevők motivációit, mert szerintem ez a legérdekesebb a dologban. Miből gondolja egy átlagos Facebook felhasználó, hogy ott kellene lennie egy számára ismeretlen 16 éves lány születésnapi buliján? Miből gondolja, hogy több ezren be fognak férni egy házibuliba? Nyilvánvaló, hogy amikor 30 ezren csatlakoztak részvételi szándékukat jelezve, számukra ez egy vicc, egy poén volt, senki nem gondolhatja ugyanis komolyan, hogy egy ilyen szülinapi buliban csak úgy ott lenne a helye. Eddig tehát játékos csínytevésről van szó. Az események ott vesznek sötét fordulatot, amikor több ezren tényleg felkerekednek, hogy el is menjenek Harenbe. Egy részük biztosan katasztrófa turista, kíváncsi, hogy mi lesz ebből (feltehetően ők adják a tömeget), néhányan azonban eleve balhézni mennek. Így lesz a tömegből csőcselék, amely összecsap a helyszínen lévő rendőrökkel és garázdálkodni kezd.

Szerintem megkérdőjelezhetetlen azok felelőssége, akik a szülinapi bulit tömegrendezvénnyé változtatták – látjuk már az elnevezésből (Project X: Haren), hogy pontosan tudták milyen események láncolatát indítják el, ugyanakkor abban is biztosak lehettek, hogy nekik sem lesz ellenőrzésük egy ponton túl a történések felett.

A legérdekesebb azonban szerintem az, hogy a világ egyik leggazdagabb és legtoleránsabb országának számító Hollandiában hogyan történhetett meg ilyesmi. Azt gondolom, hogy a háttérben fiatalok ezreinek frusztrációja, elfojtott agressziója állhat, amely ebben a formában törhetett felszínre. A legsajnálatosabb azonban, hogy ez rombolásban öltött testet. Eszünkbe juthatnak az 1968-as események, én azonban ebben a 2012-es történetben semmi előremutatót, pozitívat, felemelőt vagy progresszívat nem látok.

Tanulság? Az internetnek, Facebooknak óriási hatalma van, az emberi butaság és rosszindulat pedig félelmetes dolgokra képes.

Pintér Robesz

0 Tovább

Mit kellene tanítani az iskolákban

A napokban rákaptam a Stumble Upon szolgáltatására. Ha valaki nem ismerné, a Stumble Upon a beállított érdeklődési köröknek megfelelően érdekes cikkeket ajánl a figyelmünkbe. Így bukkantam Adam Richardson írására (Where No Child Left Behind Went Wrong), amely az amerikai oktatáspolitika kapcsán azt a kérdést járja körbe, hogy vajon milyen tudásra van napjainkban szüksége a diákoknak, mit tanítsunk az iskolákban. Tehát az alábbiakban egyik kedvenc témámról, az oktatásról lesz szó – különösen aktuális kérdés, ismerve a hazai oktatáspolitikával kapcsolatos kurrens vitákat.

Richardson azt mondja, hogy a 10 éves No Child Left Behind Act – tehát a rászoruló amerikai fiatalok oktatási felzárkóztatását szabályozó törvénykezés alapvetően szűklátókörű, mivel retrográd módon az „alapokat” kívánja megtanítani a diákoknak: az írást, olvasást és számolást. Mi ezzel a gond, kérdezhetnénk? Alapvetően az, hogy „a tömegtermelés utáni korszakra készít fel, nem pedig a kreatív, globális, innováció- és információ vezérelte gazdaságra, amiben élünk.” Elhibázott ugyanis azt gondolni, hogy elég csupán írni, olvasni és számolni megtanítani a mai iskolásokat, hogy azok álláshoz jussanak és sikeresek, boldogak lehessenek az életükben. Úgy látszik tehát, hogy az oktatáspolitika céljai nem csak idehaza állnak a viták középpontjában…

Richardson persze nem lenne amerikai, ha csupán kritizálna, és nem adna javaslatot a megoldásra is. Szerinte a 3R kizárólagossága helyett („reading, 'riting, 'rithmetic” – olvasás, írás és számolás) sokkal inkább a 4C-re kellene tenni a hangsúlyt: a kreativitásra, komplexitásra, kíváncsiságra és együttműködésre (Creativity, Complexity, Curiosity, and Collaboration). Kétségtelenül sokkal absztraktabb és nehezebb feladat, mint megtanítani a betűvetést, viszont az új korban erre is szükség van a boldoguláshoz. Nézzük meg röviden, mit jelentenek ezek és vajon mivel támasztja alá az állításait a szerző.

Kreativitás: nem csak az a kreatív, aki jól rajzol vagy meg tud írni egy szonettet. A kreativitás lényege, hogy képesek legyünk más nézőpontból szemlélni a dolgokat. A munkaadóknak olyan alkalmazottakra van szükségük, akik képesek önállóan gondolkodni, megoldani a felmerülő problémákat, újítani, új megoldásokat kitalálni.

Komplexitás: az életünk és az abban lévő jelenségek egyre összetettebbek, bonyolultabbak. A gyerekeket már egészen korán fel kell készíteni ennek a komplexitásnak a kezelésére, ami azt jelenti, hogy tudniuk kell kezelni a kétértelmű és bizonytalan helyzeteket is, amikor nem világos mit kell tenni, mivel azt nekik maguknak kell eldönteni és felvállalni a döntésüket. Nem jó, ha a fiatalok elvárják, hogy valaki megmondja nekik mi a feladat és, hogy pontosan mit kell csinálniuk.

Kíváncsiság: a jövő kiszámíthatatlan, halvány gőzünk sincs, hogy milyen lesz a munkaerőpiac 5, 15 vagy 50 év múlva, pontosan milyen tudásra is lesz szükség. Mégis, úgy tanítjuk a gyerekeket, mintha az elmúlt ötven évben nem lett volna érdemi változás és az iskolás tudásrendszer még mindig működne. E helyett a gyerekek kíváncsiságát kellene fejleszteni, hogy megtanulják, hogyan kell ismeretlen dolgokat felfedezni és megérteni, így felkészültebbek lehetnek a kiszámíthatatlan jövőre is.

Együttműködés: az iskola az egyéni tudást értékeli, a csapatmunkát sok esetben egyenesen bünteti. A munka világában néhány elszigetelt helyzetet leszámítva nincs kizárólag egyéni teljesítmény, mindannyian csapatban dolgozunk. Az oktatásnak már egészen kis kortól kezdve fel kellene készítenie mindenkit arra, hogy hogyan kell együttműködni másokkal, közösen célokat kijelölni és azokat elérni.

Amerika persze messze van, nekünk a magyar oktatási rendszerrel kell együtt élnünk, azt kell folyamatosan megreformálnunk, hogy hatékony maradjon, és naprakész tudást adjon a fiataloknak idehaza. A „globális, innováció- és információ vezérelte gazdaság” azonban azt is jelenti, hogy Amerika csak látszólag van messze, valójában ugyanabban a világkörnyezetben kell boldogulnunk, versenyzünk egymással.

Mint egy kisiskolás gyermek szülője én egyébként örülnék neki, ha a magyar iskolarendszer nem csupán a régi alapokra tanítaná meg a gyerekemet, hanem olyan túlélőkészlettel is ellátná, amely a bizonytalan jövőben is mindig segítene neki talpon maradni. Úgy érzem ehhez Richardson javaslata erősen megfontolandó…

Pintér Robesz

1 Tovább
«
12

Netidők Blogtársaság

blogavatar

Digitális talkshow írásban is. Itt a Netidők! Ez a Netidők c. rádióműsor (Petőfi Rádió) blogja. Mindaz, ami elhangzik az adásban, meg ami nem.

Utolsó kommentek